FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Letűnt Libeň III. / Kivonják a forgalomból

Miért, miért, hát mert elvesztette a funkcióját, felem A. értetlenkedésére. Kivonták a forgalomból – a síneket felszedték, látod, itt sincs nyomuk. De amikor Hrabal itt lakott, még az utcát kettévágták a sínek, itt, ahol állunk, itt volt az átjáró. Lecsukódott a sorompó, átzakatolt a régi kiszuperált lokomotív teleöklendezve mindent füsttel. Meg kellett várni visszafojtott lélegzettel, míg tisztul a kép.

Emlékszem egy ilyen jelenetre valamelyik Menzel-filmből – a vonatos lehetett. Ostře sledované vlaky, mondom, keresem a szavakat, Szigorúan figyelt… Szigorúan ellenőrzött vonatok, vágja rá. Íígen, egyszer csak mindent elborít a füst. De gyanítom, azt nem itt forgatták. Teszi hozzá. Nem, de asszem, Hrabal dolgozott egy kisvárosi állomáson, ő volt a výpravčí – hogy van ez magyarul? Szóval nem biztos, hogy azután lett ebből irodalmi motívum, miután Libeňbe költözött, amikor hajnalonként Nymburkba járt a gyárba. Vagy este, amikor Vladimírral kocsmáról kocsmára szlalomoztak Libeňben.

De láss csodát, az alsó állomás épülete, ahonnan hajnalonként elindult, még megvan.  Menjünk arra. Itt volt a régi zsidótemető, mondom teátrálisan, ahogy átvágunk egy parknak a legjobb szándékkal sem nevezhető zöldövezeten – a szemét között injekciós tűt veszek észre. Azt is lebontották? Kérdezi A. Nem, azt beszórták. Bontástörmelékkel – csak néhány régi faragott héber betűs követ vittek el, a többi összetört a betontömböktől. De addigra még régen kivonták a forgalomból, már a századelőtől nem temetkeztek oda. Ír erről is. Meg a zsidók likvidálásáról. És bár nem köti közvetlenül össze a kettőt, az ember mégis átlátja a funkcionalitás sztálini logikáját: minek egy temető, ahová már senki sem megy emlékezni, minek az ősök csontja, ha nincs utód, aki elmondaná az imát, mert kivonták őket a forgalomból?

Nézzük hosszan az épületet. A kerítésen túlról, ahogy ott van hagyva árván ez a random k. und k.-s szabványépület, melynek sárgája jól megkopott már, amelybe már semmiféle sín nem fut, amely mellett csak a fölébe magasodó irodaház kérlelhetetlen hasábja hasában dolgozók parkolnak. Tiszta kapitalista sztálinizmus, csóválja a fejét A., s tudom, hogy az újabb jövevényekre gondol, északabbra a folyóparton csillogó hasábokra.

Ide már nem fut be vonat, innen már senki sem megy Nymburkba, itt már nem várakozik az író, akinek már nincs is honnan idejönnie, mert azt is lebontották. Mindent kivontak a forgalomból, kivéve az állomást. Tiszta nonszensz, nesze neked sztálinizmus, nesze neked developerek. Egy lepusztuló műemlék, amelyet még körbe is kerítenek. Nyilván a drogosok miatt, von vállat A. A temető területéből egyébként már jóval azelőtt elloptak kicsit, hogy beszórták volna, mondom neki, képzeld csak el, lehet, hogy a peronon álldogálva tímár zsidók évszázados csontjain várakoztak az utasok a vonatra, ahogy azok lenn a Messiásra.

Elindulunk a Na Žertvách hosszában, elhagyjuk a metrófeljárókat, a Merkur kocsmába megyünk, rituális okokból – Hrabal egyik törzshelye volt, s írt is róla, s lám, még ma is létezik. A berendezés persze itt is cserélődött. Arra a remek leírásra gondolok, a Házimurikból, amikor a libeňi állomásról indulnak útra a szereplők a túlzsúfolt vonat vécéjébe szorulva futnak ki, s míg a mocskos vécé, amelynek lyukán a talpfák kacsintgatnak, s közben kifutnak az állomásról, aztán az átjáró, a kocsma, talán a Merkur, vagy a Na Růžku, a Kotlaska dombja, na meg az átjáró, amelyet füsttel borít el a gép. Aztán eszembe jut a füstös levegőre neheztelő Hrabalné a Vita Nuovából, és persze a legfelejthetetlenebb füstjelenet, amit ész nélkül magyarázok A.-nak, A gyöngéd barbárokból. Ahol a narrátor („Hrabal”) Egon Bondival egy résen át lesi Vladimír Boudník veszekedését friss feleségével, Teklával. Aztán az a pillantás a túloldalra, a síneken túli utcasor egy ablakára, a szobában egy szétvetett lábú nő pózol a festőnek. Hogy mindent elnyeljen a füst. A pillantások, a tekintetek, a lesések micsoda finom dramaturgiája – ömlengek A.-nak. Aztán rendelünk.

A füst meg a gép, ismétlem katatónon, vagyis a gép füstje. A hrabali vonat füstje mint elmúlás-metafora. Egyszer csak berobog a pokoli masina, beleront a narratívába, pont a cselekmény kicsúcsosodásába érkezik, teleokádja az egész fiktív világot tömény füsttel, hogy minden, ami eladdig világos volt, sőt, narratív figyelem – sőt, figyelés! – tárgya, egyszer csak elhomályosul, egyszer csak minden visszasüllyed az őskáoszba, hogy aztán időn kívüli idő teltével letisztuljon újra. Addigra pedig nyoma sincs már annak, amelyet oly vizslatva narráltunk. A pillanat, mint szélvészkor a füst, elenyész: a gép rideg valósága kivonja a forgalomból.