Elhunyt Buzánszky Jenő, az Aranycsapat hátvédje

SZABÓ ZOLTÁN

Szerepelt az 1952-ben, Helsinkiben olimpiai aranyérmet nyert együttesben, pályára lépett a 6:3-as magyar sikerrel végződött évszázad mérkőzésén 1953-ban, Londonban az angolok ellen, és mind az öt mérkőzésen szóhoz jutott az 1954-es svájci világbajnokságon, melyen ezüstérmet szerzett a magyar csapat. 2011 óta volt a Nemzet Sportolója, tavaly novemberben pedig beválasztották a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületébe. Buzánszkyt a Magyar Labdarúgó-szövetség és a Magyar Olimpiai Bizottság saját halottjának tekinti.

Az egykori nagyszerű jobbhátvéd a Dombóvári Vasutasban kezdte pályafutását, majd felnőttként a Pécsi VSK-ban, utána pedig 13 évig Dorogon futballozott. 274 bajnoki mérkőzésen lépett pályára, a válogatottban pedig 49 alkalommal szerepelt.

Szerette a határon túli magyarokat

Rendkívül kedvelte a határon túli magyarokat, fáradhatatlan volt, szinte minden felkérésre igent mondott. A sors nagy ajándékának tartom, hogy Jenő bácsival nagyon jó kapcsolatba kerültem, s szpíkerként több élménybeszámolójára is elkísérhettem. A legendás jobbhátvéd – aki egyedül képviselt vidéki egyesületet az Aranycsapatban – többek között Vágsellyén, Pereden és Taksonyon is rendkívül szellemesen elevenítette fel legendás pályafutását. Korához képest nagyon friss volt. Emlékezetes, hogy bő négy esztendővel ezelőtt az egyik helyszínre megérkezve az akció főrendezője láthatóan meglepődött, mert egy megroggyant öregembert várt, ehelyett egy vitális férfi ugrott ki az autóból, aki a bemutatkozás után kijelentette: „70 éves vagyok, plusz áfa!” A csodálkozó házigazda kérdésére, hogy iszik-e egy fröccsöt, visszakérdezett: „Miért csak egyet?”

Az egyik focirajongó a taksonyi élménybeszámolón úgy fogalmazott, azonnal meghalhatna, ha a magyar fociválogatott vb-t nyerne. „Kedves uram, nem sokat kockáztat, az az érzésem, hogy még nagyon sokáig fog élni” – felelte Jenő bácsi.

Ő maga is hosszú életet tervezett, viccesen mindig azt mondta, Gábriel arkangyallal száz évben egyezett meg.

Hat klasszis egy csapatban

Buzánszky szerint az volt az Aranycsapat titka, hogy hat világklasszis, Puskás, Bozsik, Kocsis, Hidegkuti, Czibor és Grosics játszott az együttesben. „Ennyi nagy tudású futballista ritkán jön össze egy csapatban. Annak örültünk a legjobban, hogy játékunkkal örömet szereztünk a kommunista rendszerben elnyomott magyar népnek.”

Élete végéig nagyon fájlalta az 1954-es svájci világbajnokság döntőjének az elvesztését. Lapunknak ezt így idézte fel: „Rendkívül sokat kivett belőlünk az uruguayiak elleni meccs, amely végig zuhogó esőben zajlott. A hosszabbítás miatt lekéstük a vonatcsatlakozást, így csak péntek reggel értünk a szállásunkra, míg a németek szerdán fociztak, és simán lelépték az osztrákokat. Ráadásul a szakadó esőben rendezett döntőben cserélhető stoplijaik voltak. Éjszaka szállónk előtt fúvósversenyt rendeztek, hajnalig nem tudtunk aludni, ez is nyomot hagyott rajtunk. Még így is parádésan kezdtünk, a 9. percben 2:0-ra vezettünk. Aztán fordult a kocka, és a szünetre már 2:2-vel vonultunk. Igaz, az egyenlítő gól előtt a német balszélső szabálytalanul akadályozta Grosicsot az ötösön belül, ezt később Schafer is elismerte. Egyre fáradtabban mozogtunk, és a 84. percben peches gólt kaptunk. Puskás ugyan kiegyenlített, az angol Ling bíró középre is mutatott, ám walesi partjelzője beintésére les miatt nem adta meg a szabályos gólt. Érthetetlen, és a vb-k történetében páratlan, hogy a németek elleni mindkét meccsünkön ugyanaz a bíró és partjelző tevékenykedett. Egyébként, ha döntetlennel zárult volna a döntő, kedden újrajátszás következett volna. Zsinórban 34 meccsen veretlenek maradtunk, éppen a legrosszabbkor kaptunk ki. A kétkedőknek mondom, egy vb-döntőt nem lehet eladni!”

Jenő bácsinak legendás mondása volt a berni csatavesztéssel kapcsolatosan: „A győztes azt mond, amit akar, a vesztes pedig mondhat, amit akar!”

Hűséges volt Doroghoz

Az élménybeszámolókra tartva is sokat beszélgettünk, többször faggattam őt, hogy a külföldi utak alkalmával Puskáséknak nem voltak-e nőügyeik. „Menők voltunk akkoriban, persze, hogy tetszettünk a hölgyeknek. De erről a témáról az úriemberek nem beszélnek…”

Azt viszont nehezményezte, hogy Grosics Gyulával együtt eléggé későn kapták meg a Nemzet Sportolója címet, amelyet végül csak 2011 áprilisában vehettek át. „Úgy gondolom, korábban is rászolgáltunk volna erre az elismerésre, mert a megbecsülésünk koronája ez a cím” – szögezte le Buzánszky.

Arra viszont büszke volt, hogy a 49 válogatott meccse közül mindössze három végződött vereséggel. Pályafutása jelentős részét a Dorogi Bányász csapatában töltötte. Hiába hívta többször is a két legjobb magyar klubcsapat, a Honvéd és a Vörös Lobogó, lokálpatriótaként végig hű maradt egyesületéhez. „Mindig is jól éreztem magam Dorogon, 35 évesen akasztottam szögre a futballcsukát. A bányánál pedig nyugdíjba vonulásomig a személyzeti osztály vezetőjeként dolgoztam. Ezért később is csak mellékállásban edzősködtem.”

Buzánszky személyében kiváló labdarúgót, edzőt és sportvezetőt veszített el a magyar sport.

Isten veled, Jenő bácsi!