Egy álom valósult meg a mester emlékhelyének meglátogatásakor

Versenyezni és tanácskozni ment a távoli Japánba. Elindult a világbajnokságon, de a nemzetközi szövetség éves közgyűlésére nem jutott be. Mégsem csalódott. Nem szegte kedvét sem az első fordulóban elszenvedett vereség, sem a tagfelvételi akadály. Rácz Norbert, a Szlovák Kyokushin Karate Szövetség elnöke újabb álmának megvalósulását élte át, amikor novemberben sportága szentélyében, a Felkelő Nap országában járt. Élményeiről faggattam.

Ahhoz, hogy megtérítsék a repülőjegyét, indulnia kellett a vb-n. Egy Costa Ricaival került öszsze. Sokat nem tudott róla. Mire vitte a tatamin?

Saját lábamon hagytam el a küzdőteret, tehát kibírtam a három percet, előtte ugyanis ettől tartottam a legjobban. Komoly, maradandó sérülés nélkül megúsztam a mérkőzést. Jóval tapasztaltabb ellenfelem egy perc után kapott egy waza-arit, vagyis fél pontot, de e nélkül is ő nyert volna, mert sokkal többet támadott. Én előtte 1999-ben versenyeztem utoljára, a közép-amerikai pedig benne van a rendszeres viadalok világában. Nyilvánvaló volt, hogy ki nyer.

Hányan indultak?

Kétszáznegyvenen. Súlycsoportok nélkül mindenki egy kategóriában állt rajthoz, egyenes kiesési rendszerben. ĺgy történhetett meg, hogy a legnehezebb 140, a legkönnyebb 51 kilós volt. Japán-orosz döntőt láttunk, elég nagy meglepetésre, de a legjobb nyolcat is jegyzi a világ. Nos ebbe az előkelő társaságba három-három orosz és japán, valamint két brazil jutott, ami az élmezőny erőviszonyait igazolta. Négy éve váratlan volt egy fiatal orosz fiú dobogóra kerülése, most viszont honfitársa már megszorongatta a győztest. Azt mondogatták, legközelebb megdőlhet a japán egyeduralom.

Hogyan viselték el a szigetországiak az orosz karatékák előrenyomulását?

Nem nagyon tetszett nekik. Japánban csak úgy lehet idegennek nyerni, ha valaki legalább waza-arit szerez, anélkül mindig bírói döntés van, s olyankor a hazainak adják a győzelmet.

A legnehezebbek nyertek?

Dehogy. Volt mikor harminc-negyven kilós súlykülönbség volt a küzdők között. Ha nem bírnak egymással, döntetlen esetén a könnyebbnek jár a győzelem. Emlékszem az egyik kisebb termetű japánra, aki túl volt már aznap egy csatán, mégis olyan biztosan állt a lábán, hogy a két fejjel nagyobb brazil képtelen volt kibillenteni egyensúlyából, döntetleneztek, holott a dél-amerikai több mint száz kilós volt, míg a hazai versenyző csak ötvenvalahány.

Mit hallott az I-es számú világszövetség közgyűlésén?

Csak ott derült ki, hogy még nincs érvényes mandátumunk, így az ország képviselőjeként egyelőre nem vehettem részt a területi vezetők tanácskozásán. A bejegyzésünkre később kerülhet sor.

Akkor mivel töltötte az időt?

Az európaiakkal gyakran beszéltem, mert mindegyiket ismerem, így mindent megtudtam. Sajnos, új nincs a nap alatt. Késik az olvadás a két világszervezet elhidegült kapcsolatában, közeledésnek semmi jele. Az egyesülési kísérlet holtpontra jutott, befagyasztották a tárgyalásokat.

Sportdiplomáciai szempontból volt értelme az útnak?

A bemutatkozás szempontjából mindenképpen. Eddig másoktól hallottam Japánról, most magam győződhettem meg az ottani valóságról, ugyanakkor tudomást szereztek rólunk, láttak versenyezni, beszélgethettünk.

Megváltozott a nézete a japán viszonyokról, arról, ami a sportág bölcsőjében történik?

Más valamit hallani, és megint más meggyőződni az ottani állapotokról. A látnivaló nyűgözött le. A japánok edzése, versenyre készülődése. Leckét kaptam a fanatizmusukból, küzdeni tudásukból, nyílegyenes célkövetésből. Nem alibisták, mint mi európaiak. Egész társadalmukat büszkeség tölti el, arra is büszkék, hogy tőlük származik a karate. Érzik ugyan, hogy a világ ott liheg a nyakukon, talán ezért akarnak jobban bizonyítani.

Mit jegyzett meg magának egy életre Japánban?

Újabb álmom teljesült. Maradandó élmény volt minden. Sokszor leesett az állam. Több mint húsz éve karatézom, s most eljutottam az alapító nagymester központi edzőtermébe, amely ma emlékhely is. Kell-e ennél nagyobb élmény egy karatékénak? Ennek jelentőségét csak sportágunk hívei értik meg igazán, más nemigen. Ez olyan volt számomra, mint a mohamedánoknak Mekka meglátogatása.

Japánosabb lesz ezen túl a szlovákiai kyokushin karate?

Azt nem mondhatom, inkább az én gondolkodásmódom lesz japánkövetőbb. Megpróbálok valamit átmenteni a szemléletükből.

Fanatizmusuk átültethető a dél-szlovákiai emberbe?

Általánosan nem, mert nekünk teljesen más a mentalitásunk. Az európai ember ugyanis elég lusta, sok mindenre talál kifogást, magyarázatot. Jobbnál jobbakat. Ott ez nincs.

Mit mesélt el a klubokban?

Mindegyikben rákérdeztek élményeimre. Főleg a japánok küzdés közbeni szokásairól beszéltem. Hogy el tudják képzelni, milyenek az ottani versenyzők.

Indulás előtt féltették tanítványai?

Viccelődtek is, de éreztem, hogy féltenek. Magam is izgultam, és indokoltan, mert láttam a vb-n deréktől bokáig begipszelt versenyzőt, voltak komoly sérülések meg bordatörés is. Mikor megjelentem itthon, azt kérdezgették, hogy egészben maradtam-e. Csak megpillantásom nyugtatta meg védenceimet és családtagjaimat. Köszönöm azoknak, akik anyagilag támogatták kiutazásomat. Újra meggyőződtem arról, hogy vannak még rendes emberek. Nélkülük aligha valósulhatott volna meg egy újabb álmom.