Bobby Robson vezetőedző Barcelonába várta Lipcsei Pétert

Budapest. 1990 nyarán történt, hogy egy loboncos hajú, rocker kinézetű srác mutatkozott be a Ferencváros öltözőjében, ám hamarosan nem csupán a külseje, hanem a labdarúgó képessége is beszédtémát adott az Üllői úton. A magatartása szintúgy, hiszen egy pillanatig sem titkolta, számára hatalmas megtiszteltetés a Fradiban szerepelni – a legnagyobb udvariassággal közeledett a zöldek régebbi játékosaihoz, főként Nyilasi Tibor vezetőedzőhöz, az egyesület hajdani klasszisához, aki nem mellékesen felfedezte őt a klub számára. Nem véletlen, hogy máig tartják a kapcsolatot. Tény, Nyilasi már jó előre megmondta, hogy nagyon ügyes a srác, de hittünk is „Nyílnak“, meg nem is, elvégre akkoriban láttunk már néhány „fáradt“ zsonglőrt, akit előtte agyondicsértek, de a Kazincbarcikáról érkezett Lipcsei Péter – ugyanis róla van szó – nem tartozott a percemberkék közé. Noha komoly hullámvölgyek is akadtak pályafutása során, a Ferencváros csapatkapitányaként háromszoros bajnoki és négyszeres kupagyőzelmével – miközben kétszer az év játékosának is választották Magyarországon – még mindig méltán a zöld-fehér drukkerek egyik kedvence.

Amikor beléptél a Fradi öltöző-jébe, igencsak meg voltál szeppenve.

Óriási öröm, egyben félsz is volt bennem, vajon miként fogadnak majd a menők az Üllői úton. Aki másként viselkedett volna a helyemben, az álvagány. Addig ugyanis csak a tévében és újságokban láttam Fradi-játékosokat, az pedig egyenesen lenyűgözött, hogy maga Nyilasi Tibor szemelt ki a zöld-fehérek számára, amikor személyesen megnézte a Honvéd elleni osztályozómeccsünket a Kazincbarcikával. Felnéztem az akkori öregekre a Fradinál, „Nyílról“ nem is beszélve. A csapaton belül nem voltak klikkek, s generációs problémák sem, igaz, én azért leginkább a fiatalokkal, Balogh Tonóval, Albert Flórival, Vaszil Gyulával járkáltam leggyakrabban bulizni.

Március végén betöltöd a harmincadik életévedet, így adódik a kérdés: rutinos labdarúgóként megkapod azt a tiszteletet, amit te adtál az akkori öregeknek?

Nem, ez már más kávéház, manapság ez nem divat az öltözőkben. Sajnos, a mai fiatalokkal elszaladt a paripa.

Tizennyolc évesen egyértelmű volt, hogy a Ferencvárosban futballozzál majd?

Annyiban igen, hogy Barcikán rengeteg a Fradi-drukker, gyerekként én is a zöldekért szorítottam, ám ez ügyben Nyilasi Tibinek és édesapámnak jár köszönet. „Nyílnak“ azért, mert ő szúrt ki magának, majd emberfogóból idővel egy sorral feljebb tolt – a középpályán jobban ki tudtam bontakoztatni a képességeimet –, de a fater még bölcsebb volt. A Honvéd és a Békéscsaba ugyanis már korábban megkeresett, s ha nincs az apám intelme, talán hóbortos fiatalként el is fogadom valamelyikük ajánlatát – de az öreg azt mondta, ácsi, nem írunk alá sehová. A Fradinál viszont kapásból kijelentette, oké, megyünk. Évek múlva Nyilasi Tibi hasonlóan okosan terelgetett, amikor nem engedte, hogy német másodosztályú csapatok szerződéseit fogadjam el, a Porto esetében azonban azonnal jelezte, ezt a sanszot ne hagyjam ki.

Jól tetted, hiszen Bobby Robson, a Porto akkori brit trénere ugyanúgy szeretett, mint idehaza Nyilasi.

Erre büszke is vagyok. Bobby Robson remek ember és nagyszerű edző volt, engem és a lengyel Mielczarskit pedig különösen kedvelt, hiszen külföldiként tökéletesen átérezte a helyzetünket, ezért többször meghívott bennünket családostól vacsorázni. Hogy mennyire kedvelt, azt a következő történet mutatja. Mielőtt Barcelonába szerződött, összefutottunk a Das Antas-stadion parkolójában. Én ugyan akkoriban lábadoztam sérülésemből, ám amikor be akartam szállni a kocsimba, odahajolt hozzám és azt mondta, hamarosan találkozunk a katalán csapatnál. Azt hittem, viccel, mindenesetre öt napig nem tudtam aludni, vajon komolyan gondolta-e Robson, de később háromszor, négyszer is felhívott, hogy számít rám a Barcánál. Ekkor azt hittem, csak álmodom. Később elmondta nekem, hogy rendszeresen 30-40 menedzser nyüzsgött a Nou Campban, mindegyik a saját játékosát akarta elsózni a Barcelonának – ekkor került oda Ammunike és Fernando Couto –, ám ő ennek ellenére minden értekezleten bedobta a nevemet. A sérülésem miatt, sajnos, nem jött össze a szerződés, ahogy a Newcastle együtteséhez sem, pedig oda is vitt volna magával. A portói társakra ugyancsak szívesen emlékszem, Jorge Costával máig tartom a kapcsolatot, igaz, amióta az angol Charltonhoz szerződött, ritkábban beszélünk, de nem felejtem el, hogy ő volt az, aki kiságyat szerzett a gyereknek, amikor pedig nem volt autóm, a Mitsubishi Pajeróját gondolkodás nélkül kölcsönadta nekem. Nálunk ki adná kölcsön a kocsiját egy külföldinek?

Nem akarlak megbántani, de a térdműtéted után, ha a karriered nem is tört ketté, de a formád már csak ritkán volt a régi.

Ezt felesleges lenne tagadnom. Mindig is önkritikus alkat voltam, így tudom azt is, hogy tavaly hiába nyertünk bajnokságot a Fradival, én végig közepesen futballoztam. Nem vitás, a térdszalagszakadásom alaposan befolyásolta a karrieremet, viszont ahogy bántak velem Portóban, azt sohasem felejtem el. 1996. március 27-én sérültem meg egy ártatlan mozdulat következtében, leragadt a bal lábam, s mivel másnap volt a huszonnegyedik születésnapom, azt kértem, aznap műtsenek meg. Ezt ugyan nem lehetett, de az ellátás abszolút profi volt, a feleségem és Péter fiam, aki akkor hároméves volt, ott lehettek velem éjjel-nappal a kórteremben, Bobby Robson pedig behozta az egész csapatot.

Salzburgban is hasonlóan jól bántak veled, mint Portóban?

A bánásmóddal nem volt gondom, hiszen az edző, Hans Krankl, a korábbi osztrák sztárfutballista, szeretett és játszatott is. Ausztriában egyszerűen nem éreztem olyan jól magam, mint Portugáliában. Ráadásul porcsérülést szenvedtem, így inkább lemondtam a pénzemről, és hazatértem az Üllői útra.

Számítottál ekkor még a válogatottságra?

Igen, mert be akartam bizonyítani, hogy még jó a lábam. Ugyanis sokan kételkedtek ebben. Csank Jánosnak hála, kapitánysága idején ez olykor sikerült is, persze jól tudom, ezután már képtelen voltam megismételni a 90-es évek elején nyújtott produkciómat. Ez nagyon bosszant, mutogatom is kilencéves Peti és négyéves Krisztián fiamnak a régi kazettákat, lássák, hogy azért az apjuknak akadtak jó meccsei is.

A nehézségek ellenére azért te semmiképpen sem panaszkodhatsz, hiszen szép sikereket értél el a Fradival.

Már csak azért sem kesereghetek, mert én még rendszeresen telt ház, 28 ezer néző előtt játszottam, az Üllői úton, első bajnokimon pedig, a Megyeri úton, szintén zsúfolt lelátók előtt 5:0-ra vertük az Újpestet. A Fradival mindent elértem, amit lehetett.