Balsors, akit régen tép, Everton a neved

Az Everton–Liverpool összecsapás elhalasztásának egyik kárvallottja a 15 éves Mackenzie Kinsella volt, aki tízezer kilométert repült Ausztráliából, hogy Everton-szurkolóként jelen lehessen az utolsó, Goodison Parkban megrendezett derbin. A BBC beszámolója szerint a fiatal Everton-drukker (akinek az édesanyja Liverpoolból származik, így sok Everton-drukker rokona él a városban) saját maga gyűjtötte össze az utazáshoz elegendő pénzt, és a helyszínen tekintette meg kedvencei Wolverhampton elleni, múlt heti bajnokiját (4–0) is. A lényegről, a történelem utolsó, Goodison Park-i derbijéről viszont már lemaradt.

A története eljutott Séamus Cole­manhez, az Everton csapatkapitányához is, aki egy videó­üze­netet küldött a szurkolónak, amiben meghívta őt a csapat hétfői edzésére.

„Szürreális volt, én csak vettem egy repjegyet, őrületes, hogy meccsnézés helyett ez sült ki a történetből” 

– reagált a videóra Kinsella. 

„Csodálatos lesz találkozni a játékosokkal. Keveseknek adatik ez meg, szóval nagyon hálás vagyok ezért.” 

Ez a történet tehát legalább valamiféle happy enddel zárult, ös­szességében mégis nagyon jellemző az Evertonra.
 

A közös gyökerek

A Liverpoolt cseles ügyeskedések árán 1892-ben alapították, miután az Anfield eredeti bérlőjét, az Everton vezetőségét sikerült alaposan megvezetni.

Ironikus, hogy bő egy évszázaddal később a Liverpool pont amiatt veszítette el az angol futball trónját, mert vonakodott kiaknázni a megváltozott gazdasági közegben rejlő lehetőségeket, holott a klub annak köszönhette a létét, hogy száz évvel korábban egy vezető nem habozott kihasználni a kínálkozó lehetőséget.

Az Everton akkori elnöke, John Houlding bérleti vitába keveredett saját klubjának vezetőségével – valójában ő volt a főbérlő, hiszen az övé volt az Anfield –, miután az Everton 1891-ben megnyerte az első bajnoki címét, és a kezdeti sikereket látva az elnök elkezdte felsrófolni a bérleti díjat. A dúsgazdag serfőző ezenkívül azt is követelte, hogy az Everton játékosai a Sandon Hotelben öltözzenek át a meccsekre – ami ugyan nagyobb presztízst biztosított az elnök bejegyzett tulajdonának, ugyanakkor a játékosok kénytelenek lettek volna meccsszerelésben, a tömegen keresztül megközelíteni a stadiont a saját mérkőzéseik előtt –, és ezen felül magának követelte az alkohol árusításának kizárólagos jogát a stadionon belül. Mondhatjuk, hogy az üzletember alaposan megelőzte a korát.

Houlding elnök megpróbálta teljesen az uralma alá terelni az Ever­tont, ezért 1892. január 26-án bejegyeztette az Everton Football Club és Sportközpont és minden egyéb épületét kezelő korlátolt felelősségű társaságot, de végül szó szerint elbitorolták tőle a klubot, miután az Everton vezetősége úgy döntött, elhagyják az Anfieldet, és a Goodison Roadon vásárolnak egy új telket maguknak. Az angol szövetség visszautasította Houlding beadványát a névhasználati joggal kapcsolatban, és a Goodison felé tartó szakadárok mellé állt a vitában, így az elnök ott maradt az Anfielden egy üres stadionnal és egy értéktelen papírfecnivel a kezében.

A serfőző mágnás számára a megoldás adta magát: az Everton Football Club és Sportközpont Kft.-t átnevezi Liverpool Football Club és Sportközpont Kft.-re, és alapít egy új, saját klubot, ami az Anfielden játssza a mérkőzéseit. 1892. június 3-án így is tett, és emiatt a mai napig ezt tartják a klub hivatalos születésnapjának, nagyvonalúan átlépve a kellemetlen igazságon, miszerint ez a bizonyos vállalkozás ekkor már öt hónapja létezett, és az eredeti neve Everton volt...

Az Everton lerablása 

Mivel a Liverpool azonnal nagy bevételeket ígérő, Everton elleni Mersey-parti derbiket akart rendezni, szabadkártyáért folyamodott a Football League-hez. A Liverpoolt azonban csak az első osztály érdekelte, a jelentkezési lapon ki sem töltötték azt a részt, amiben a szövetség azt kérdezte a jelentkezőktől, készen állnak-e arra, hogy pályára lépjenek a frissen megalapított országos másodosztályban. A szövetség így visszautasította a Liverpool kérelmét, a klub kénytelen volt a lancashire-i területi bajnokságban megkezdeni a szereplését.

Az új csapat összetrombitálása már jóval sikeresebb tranzakciónak bizonyult. Houlding jó barátját, John McKennát – akivel még abban az időben kötött barátságot, amikor az népegészségügyi felügyelőként a szegénynegyedeket járta, és oltásokkal látta el a munkásokat – bízta meg, hogy elegendő mennyiségű olyan játékost szedjen össze, akik méltón viselhették a klub kék-fehér (!) mezét.

Mckenna, ahogy bárki tette volna, ha ügyes játékosokat keres, Skócia felé vette az irányt, ahol a futballisták jóval ügyesebbek voltak az angoloknál. Ennek az volt az oka, hogy megúszták a határuk déli oldalán honos állami iskolai futballoktatást, ami szinte kizárólag a „rúgd és fuss” rendszerére erősített rá Angliában. Mindössze három hónap leforgása alatt a hirtelen kibocsátott részvényekből befolyó pénzzel a zsebében McKenna egy káprázatosan jó csapatot rakott össze, amit szinte kizárólag skót játékosok alkottak. A Liverpoolt első szezonjában a lancashire-i bajnokságban és az FA-kupában képviselő tizenkilenc játékosból tizenöt skót volt, a fennmaradó négy angol futballistának pedig összesen hat mérkőzés jutott osztályrészül.

Houlding különösen nagy örömére a Liverpool minden mérkőzésen pályára lépő három játékosa közül kettőt is az Evertontól sikerült elcsábítani: a gólvágó szélső, Tom Wyllie és a roppant megbízható védő, Duncan McLean is a szomszédtól érkezett.

Az első derbi

Aligha meglepő: a Liverpool az első Mersey-parti városi rangadón 1–0-ra legyőzte az Evertont. A forró hangulatú meccsen McQue és a csapat későbbi edzője, Matt McQueen nem riadtak vissza a keménykedéstől sem, a győztes gólt pedig Wyllie egy védjegyének számító lapos lövéssel szerezte meg.

A hajrában az Everton játékosai büntetőt követeltek, miután – ahogy a Mercury fogalmazott – „az egyik védő szándékosan beleöklözött a labdába”, de a játékvezető nem értett egyet a reklamálókkal, így a trófea a Liverpoolé lett. Igaz, csak névleg, mert az Everton játékosai olyan hevesen reklamáltak a gyenge játékvezetői teljesítmény miatt, hogy csak a rákövetkező héten adták át a kupát, miután a helyi futballszövetség visszautasította az Everton panaszait tartalmazó beadványt, vagyis a klub először a legjobbjait veszítette el a Liverpoollal szemben, aztán az első derbit, végül a zöldasztalnál vívott csatát is.

Ahol a megmentő is baljós

Sok minden nem változott az Evertonnal kapcsolatban azóta sem, kezdve azzal, hogy a csőd szélén álló klubnak olyan új tulajdonosa lehet (Friedkin Group), amely egy nem éppen sikeres projekt keretében működteti az AS Romát.

A klub szeptemberi közleményében az volt olvasható, hogy az amerikai milliárdos, Dan Friedkin által vezetett Friedkin Group közel áll ahhoz, hogy átvegye az Everton irányítását a többségi tulajdonos Farhad Moshiritól. Az üzlet jelenleg a Premier League, az Angol Labdarúgó-szövetség (FA) és a pénzügyi hatóságok jóváhagyására vár – ha minden jól megy, akkor még ebben az évben megtörténhet a váltás, de az Everton esetében ritkán megy minden jól.

Az elhúzódó tulajdonosváltásnak több oka van. Egyrészt Moshirék hatalmas adósságokat halmoztak fel az elmúlt időszakban, köszönhetően az új stadion építésének, másrészt a PL az Evertont kétszer is pontlevonással sújtotta a tavalyi idényben a pénzügyi fair play sza­bályzatának megszegése miatt, így sikerült a klubnak körülbelül 600 millió fontos adósságot felhalmoznia, és ha ez nem lenne elég, akkor a pályán sem a legszebb éveiket élik a kékek.

Friedkin számára nem ismeretlen a rossz szezonkezdés és a zavaros helyzet, miután az AS Roma is pocsékul kezdett, mindössze az ötödik körben nyert először a bajnokságban, ráadásul ekkorra már távozott a nyáron szerződést hosszabbító Daniele De Rossi a kispadról, illetve a vezérigazgató is, és a klub azóta is több edzőváltáson van túl – jelenleg Claudio Ranieri irányítja.