„Az őrangyalom is gürizik”

BŐD TITANILLA

Mivel aláírta a Kétezer szót, a normalizáció idejében ellehetetlenítették, a rendszerváltást követően pedig egy családi tragédia miatt omlott össze. Sokan végleg leírták, az egykori kiváló csehszlovák tornász azonban felállt a padlóról, s újra aktív életet él. A Szlovák Olimpiai Bizottság kongresszusán beszélgettünk vele, ahol tiszteletbeli taggá avatták.

A cseh sport rendkívül sikeres időszakot él, Londonban és Szocsiban is nagyon eredményes volt a cseh küldöttség. Minek köszönhető ez az eredményesség?

Ezt a kérdést már sokszor feltették nekem, többek között a japánok is. A közelmúltban tartottam egy szemináriumot a Csehországban dolgozó japán vállalkozóknak. Képzeljék, 205 japán cég működik Csehországban! Ők is arra voltak kíváncsiak, hogyan lehet egy ilyen kis országocska ilyen sikeres a sportban, például teniszben és hokiban. Gondolkodtam ezen, de szerintem a szlovákoknak is van okuk reménykedni, mert hisz egy test, egy lélek vagyunk, egyforma a filozófiánk, úgyhogy itt is fognak jönni a sportsikerek.

Az ön sportágában, a tornában azonban hiányzik egy kiemelkedő cseh versenyző. Mi ennek az oka?

A tornát eléggé degradálta, hogy most már gyerekek űzik. A gyerekek gyakorlataiból egyszerűen nem sugárzik úgy a mozgás szépsége, az elegancia, a nőiesség és a komoly sportteljesítmény közötti harmónia. A gyerekeket könnyű manipulálni, Kínában az edzők keményen dresszírozzák őket, ráadásul ők még nem éreznek félelmet, úgyhogy belevágnak a legnehezebb szaltókba és csavarokba is. Igaz, hogy ezáltal nehezebbek a gyakorlatok, de kiveszett belőlük a nőiesség. De azt nem tudom, hogy miért nem sikeresebb a torna most Csehországban, vagy akár Szlovákiában. Talán azért, mert nagyon sokat kell gürizni, és anyagilag egyáltalán nem térül meg. A szülőknek sokba kerül, ha edzőtáborokba akarják küldeni a gyermeküket, és még abban sem reménykedhetnek, hogy ha sikeres lesz, akkor majd jól fog keresni. Ezen csak az segítene, ha a szponzorok is felkarolnák a sportágat, és ha akadna egy tehetség, egy csillag vagy inkább csillagocska, aki példakép lehetne a többiek számára.

Szokott járni versenyekre, figyeli az utánpótlást?

Természetesen, igyekszem elmenni legalább az országos bajnokságokra, bár rengeteg a dolgom. A Cseh Olimpiai Bizottság és a Cseh–Japán Társaság tiszteletbeli tagja is vagyok, ott is sok a teendőm. A londoni olimpia idején például vendégül láttunk kétszer harminc japán gyermeket, akik elvesztették a hozzátartozóikat és az otthonukat a földrengésben és a cunamiban. Két hétre jöttek, rendeztünk nekik egy miniolimpiát, ami nagyon jól sikerült, eljött Roman Šebrle és Honza Železný is, ők is segítettek. Csodálatos akció volt. Ezek a gyerekek már nagyon régen nem jártak azért tornateremben, hogy tornásszanak, náluk most a tornatermek, sportcsarnokok a fedél nélkül maradtak elszállásolására szolgálnak. Boldogok voltak, hogy futkoshatnak a tornateremben, volt rendes dobogó, és érmeket is kaptak. Sok versenyszámot megnyertek, cseh gyermekotthonokból érkező gyerekekkel versenyeztek. Ezek a cseh gyerekek is nagyon élvezték az egészet, új barátokat szereztek, sokan közülük először jártak Prágában… Hát ilyen dolgokat csinálok. Járok beszélgetőestekre, élménybeszámolókra, de már nem edzősködöm. Van néhány lány, akit figyelek, olykor tanácsot adok nekik, de rendszeresen már ezt nem tudnám csinálni, mert nem lenne rá időm.

Hetvenkét évesen még mindig nagyon aktív, rengeteg dologgal foglalkozik. Minek köszönhető ez a frissesség?

Már egy kicsit sok is ez az aktivitás, egyre többször mondok nemet, sőt, volt már, hogy a japánokat is elutasítottam. Olykor naponta három rendezvényen is részt vettem, egyik nap Chebben voltam, másnap Ostraván, harmadnap isten tudja, hol… Ez azért elég megterhelő volt. Most pedig van egy olyan tervem is, hogy írok egy könyvet. Még a totalitárius rendszerben megírtam a történetemet, amelynek az volt a címe: Út az Olümposzra, de azt cenzúrázták, sok mindent kihúztak belőle. Néhány éve pedig megjelent rólam egy másik könyv, annak az volt a címe, Élet az Olümposzon. Ezzel jártunk író-olvasó találkozókra, autogramosztásra, ahol az emberek rendre hozták aláíratni azt a régi, meghúzott könyvet is. Többen javasolták, hogy ki kellene adnom újra, beleírni mindent, ami a szocializmus idején nem jelenhetett meg. Szerintem is elég érdekes történet volna. Az a könyv 1968-cal ért véget, amikor megszületett a kislányunk, Radka, de aztán még rengeteg dolog történt – például a bársonyos forradalom, ami után a várban dolgoztam Havel elnök úrnál… Le kellene hozzá ülnöm, rendet tenni az emlékeim között, és elkezdeni írni.

Hogy győzi ezt a feszített tempót?

Azzal, hogy nem vontam vissza az aláírásomat a Kétezer szóról, elvesztegettem tizenöt évet a legproduktívabb koromból. A földbe döngöltek, semmit nem csinálhattam. Aztán újra helyrejöttem, de akkor pedig családi tragédia történt (Čáslavská fia és volt férje összeszólalkozott egy étteremben, dulakodtak, az apa pedig olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy belehalt – a szerk. megj.), idegileg összeomlottam, s újabb tizenöt évem kiesett. Én most tulajdonképpen ezt az elvesztegetett kétszer tizenöt évet igyekszek bepótolni, és ez komoly meló! Van egy őrangyalom, aki harminc éven át csak lazsált, most neki is dolgoznia kell, én nem fogom neki ezt csak úgy ajándékba adni! Higgyék el, az őrangyalom is gürizik.