„Az aranyak mindenkinek lendületet adtak”

A hétvégén Dubnicán, az Atlétikai Hídon fog versenyezni, amelyről a rendezvény története során csak egyszer hiányzott. Miért szereti annyira ezt a versenyt?

Nagyon fantasztikus közönsége van, és nagyon jó a dobókör. Az év végi levezető versenyek mindig tartogatnak meglepetéseket, az ember felszabadultan tud versenyezni, nincs rajtunk akkora teher. Jó eredményt várok magamtól.

Meg sem fordult a fejében, hogy az olimpiai győzelme után kienged, hátradől, felteszi a lábát, és csak élvezi a semmittevést?

Abszolút nem. Nálunk ez már régi hagyomány. Németh Pali bácsi, volt edzőnk is mindig arra tanított bennünket, hogy nem lehet csak úgy pikk-pakk abbahagyni, rendesen be kell fejezni minden évet. Bennem maradt hiányérzet is: azzal vágtam neki az évnek, hogy meg szeretném dönteni a 82,45 méteres egyéni csúcsomat. Közel voltam hozzá, csak mindig valami közbejött, egy sérülés, egy húzódás, ami megakadályozott ebben. Az olimpián sem sikerült, így abban bízom, hogy a hátralévő négy verseny valamelyikén talán még kihozom magamból. Dubnicán meg fogok próbálkozni vele.

Hogyan telnek a napjai az olimpia óta?

Pörgősen. Telefonok, interjúk, megkeresések, rendezvények… Több mint a felét nem is tudom elfogadni, hiszen szeretnék még jól dobni, nekem most még ez a fontos. Szeptember 10-én zárul le a szezonom, attól fogva már több meghívásnak eleget tudok tenni.

Közvetlenül a londoni győzelme után azt mondta, hogy a hátralévő egy hétben szeretné kiélvezni a játékok hangulatát. Sikerült?

Igen. Voltam több kézilabdameccsen, mert a családom és a barátnőm révén is kötődöm a sportághoz. Közben edzettünk is, mert teljesen nem lehetett leengedni. Ez volt a harmadik olimpiám, de még soha nem maradtam ott végig, ezért egy-két versenyt még megnéztem. Voltam még kint az atlétikai stadionban is, nagyon jól éreztem magam.

Mi volt a legnagyobb élmény?

A hangulat. És hát persze fantasztikus volt felállni a dobogó tetejére, és a magyar himnuszt hallgatni. De nekem egy kézilabdameccs is ugyanolyan élmény, ugyanúgy beleélem magam. Nagyon szurkoltam a fiúknak.

Az Izland elleni idegölő negyeddöntőn is ott volt?

Hogyne, hogyne! Még a döntőm előtti estén is kint voltam a kézimeccsen, utána pedig már egyet sem hagytam ki. Az az Izland elleni mérkőzés életem egyik legnagyobb meccse volt, pedig már jártam elég sok találkozón. Óriási volt! Amikor Fazekas Nándi kivédte a hetest, felrobbant a csarnok, és az, hogy utána még gólt is dobtunk pár másodperccel a vége előtt, olyan élmény volt, amit nehéz leírni, át kell élni.

A londoni döntőjét több zavaró tényező is félbeszakította, egyszer felakadt a kalapács a hálóba, aztán közben lefutották a száz méter döntőjét. Minek volt köszönhető, hogy mindezek ellenére nem esett ki a koncentrációból?

A második dobásomban sajnos benne volt ez a nem várt szünet, érezhető volt, hogy az nem fog úgy sikerülni. Hiszen a dobás előtt az ember már rákészül a feladatra, felpörgeti magát, de ezt a folyamatot most megszakították egy negyedórára. Ilyenkor már nehéz újra összekapni magad, nem is sikerült, de a következő dobásra már megint jól tudtam koncentrálni. Ebben a másfél évben mindig úgy készültünk, hogy az első két dobás legyen jó, és a többit majd meglátjuk. Sajnos a másodikba belerondított ez a kalapács-fennakadás, de a szépsége az volt, hogy így én maradtam a stadionban a végére, nem a száz méter. Ez óriási érzés volt.

Hogyan élte meg azt, hogy a selejtező előtt kiderült, egyik legnagyobb riválisa, a fehérorosz Ivan Tyihon doppinggyanú miatt nem indulhat?

Erre mindig csak azt szoktam mondani: az élet visszaadja azokat a dolgokat, amiket elvesz. Ennél bővebben nem szoktam ezt kommentálni.

Athénben két magyar dobóatléta is doppinggyanúba keveredett, Annus Adrián és Fazekas Róbert aranyérmét is elvették. Sosem tapasztalt olyat, hogy valaki emiatt esetleg önnel szemben is bizalmatlan?

Nem. Szerintem most nem is ezen kell lovagolni, hanem a győzelemnek kell örülni. Ami akkor történt, ahhoz én nem szeretnék hozzászólni.

Akkor térjünk vissza Londonhoz. Azt már ott is többször elmondta, hogy sajnálja, amiért nem sikerült 82 méter fölé jutnia. De mi az, amire a legbüszkébb?

Büszke vagyok, hogy megnyertem az olimpiát. De az volt a legrosszabb az egészben, hogy nem dobtam jól. Egy olimpiai győzelmet nem kell magyarázni, de bennem akkor is az maradt, hogy a verseny mozgástechnikailag nem úgy sikerült, ahogy begyakoroltuk. Ezt a teher, a tét is okozhatta, de a többiek sem tudtak eléggé felpörgetni. Főleg Primoztól vártam többet (a szlovén Primoz Kozmus címvédőként érkezett az olimpiára – a szerk. megj.). A japán Kodzsi Murofusit 79-80 méter környékére vártuk, de azt hittem, Primoz jobban megszorongat.

Londonban ön szerezte a magyar küldöttség negyedik aranyát. Regisztrálta a döntője előtt, hogy Berki Krisztián ugyanaznap olimpiai bajnok lett?

Természetesen! Pekingben nagyon rossz hangulat uralkodott, mert sokáig nem volt aranyérmünk. Ez meg is látszott mindenkin. Most viszont Szilágyi Áron győzelme a többieket is felpörgette, ahogy jöttek az aranyak, az egyre nagyobb magabiztosságot adott, s jó eredmények születtek. A sikerek mindenkinek lendületet adtak, s ennek nyolc arany lett a vége.

Hogyan lehet most ezt a sikert a lehető legjobban kihasználni a magyar sport helyzetének javítására?

Magyarországon a legnagyobb problémát a klubok helyzete jelenti, pedig a bázisok megtartása, fenntartása nagyon fontos. Ezen kell munkálkodni a jövőben. Nem szabad nagyon elbízni magunkat, nem szabad ráülni az eredményekre, az utánpótlás-nevelést most kell elkezdeni, hogy a jövőben is legyenek sikereink. Ha a fiatalok látják, hogy megbecsülik őket, akkor sok jó eredmény születhet. Új létesítményeket kell építeni, arra kell helyezni a hangsúlyt, hogy legyenek olyan bázisok, ahol felnőhetnek a gyerekek.

Van-e a győzelmének olyan vetülete is, hogy hirtelenjében megszaporodtak az ifjú kalapácsvetők?

Persze. Nagy számban jönnek a fiatalok. Az majd később elválik, hogy mennyire szeretik meg a sportágat, s mennyire kitartóak.

Mit tanácsolna nekik?

Hogy nagyon nagy kitartás és alázat legyen bennük a sport iránt. A legfontosabb, hogy szeressék a sportot, amit űznek, anélkül nincs siker. Nekem szerencsém volt, mert már fiatalon jöttek a sikerek, de a dobóatléták általában később érnek, ezért is fontos, hogy ne adják fel.

Az olimpiai győzelem hány százalékát teszi ki a fizikai felkészülés, s mennyit a mentális erő, elszántság, akarat?

A fizikális felkészülésnek megvan az időszaka az alapozás során, de akkor is nagyon kitartónak kell lenni. Ha az ember már sok edzésen van túl, elkapja a fáradtság, de akkor sem szabad feladni. Viszont vigyázni kell, mert nagyon nagy a sérülésveszély. Ezt ki kell tapasztalni, hogy kinek mi a jó, ha nyújt vagy ha gyúrat. Ahhoz, hogy valaki sikeres legyen, mindent meg kell tenni, ezért az edzésekre sokszor egy egész nap rámegy.