„A műkorcsolya sokszor megmentette az életemet”

Nagyjából másfél éve Floridába költözött, ahol John Zimmermann és Silvia Fontana csapatában edz. Hogyan változtatta meg ez az életét?

Nagy lépés volt elhagyni Franciaországot, de Johnnal és Silviával azonnal úgy éreztem magam, mintha hazaértem volna. Egyáltalán nem bánom, hogy Floridába költöztem.

Miért hozta meg ezt a döntést?

Mielőtt elköltöztem volna, edző nélkül készültem Franciaországban. Katia Krier, a szövetség egyik edzője segített nekem, de minden nagyon bizonytalan volt, fogalmam sem volt, hol, kivel fogok edzeni. A szövetség elküldött két hétre Floridába, ahol olyan nagyszerűen éreztem magam Johnnal és Silviával, hogy megkértem a szövetséget, hadd maradjak ott.

Mi volt annyira különleges ebben a találkozásban?

Az egész az emberi kapcsolatokról szól. Ezt nem lehet látni, nem lehet megmutatni, csak érezni. És én ezt éreztem Johnnal és Silviával.

Többet edz az USA-ban, mint annak idején Franciaországban?

Ezt nehéz összevetni. Franciaországban még csak tanultam az egyes elemeket, ugrásokat, forgásokat. Most már azon dolgozom, hogy mindezt hogyan tudom megtartani és tökéletesíteni.

Van kedvenc ugrása vagy más eleme?

Nincs, úgy érzem, minden ugrást egyszerre imádok és gyűlölök. A rittberger lehet például a kedvencem, de egy versenyen elrontom, és azt érzem: „Utálom a rittbergert, nem akarok rittbergert ugrani!”

Általában véve szereti az ugrásokat, vagy inkább a sportág egyéb összetevőit kedveli?

Imádom a korcsolyázást, és mindent, ami ezzel összefügg. Szívvel korcsolyázom, számomra ez a legjobb érzés a világon. Amikor ellököd magad, és érzed, ahogy szállsz… Nincs ennél jobb.

Amikor korcsolyázni kezdett, álmodott róla, hogy egyszer nagy versenyeken fog részt venni?

Igen, emlékszem, hogy beszéltem a szüleimnek erről. Amikor a minszki Eb-n a kűr napján felébredtem, és rádöbbentem, hogy az utolsó csoportban, a legjobbak között fogok korcsolyázni, azt hittem, álmodom. Végül negyedik lettem, lemaradtam az éremről, de semmit nem bánok, nagyon boldoggá tett az eredmény.

Az Eb-n olyan nagyszerű korcsolyázókkal lehetett a jégen az utolsó csoportban, mint Javier Fernández vagy az orosz sztárok.

Nagyon boldog voltam, de egyúttal azt kérdeztem magamtól: Mit keresek én itt? Igaz, néhány srácot már ismertem a junior vb-kről, Alekszandr Szamarinnal és Daniel Samohinnal juniorként voltunk már hasonló helyzetben. Azért kicsit elveszettnek éreztem magam, de nagyon menő is volt velük edzeni és melegíteni.

Két nagyon különleges programot láttunk öntől az idei szezonban, szokatlan zeneválasztással és egészen egyedi előadásmóddal.

A rövidprogramom zenéjét (Bryce Fox: Horns) a legjobb barátom mutatta meg nekem, és sokat hallgattam a zuhany alatt. Tavaly július közepén már nagyon sürgős volt, hogy végre kiválasszam, milyen zenére fogom futni a rövidprogramomat, és úgy éreztem, ez pont megfelelő lesz. Meghallgattam újra a zuhany alatt, aztán kipróbáltam a jégen is. Megmutattam Johnnak és Silviámnak, akik rábólintottak. Ami a kűrt illeti, azért választottam ezt a zenét (The Irrepressibles: In This Shirt), mert nagyon elveszettnek éreztem magam, rengeteg gondom volt. De ez hosszú történet, ami mind ott van a kűrben. A szezon végén elmesélem majd a sztorit, de addig nem szeretném, mert ha tudnák, mi van mögötte, már más szemmel néznék az emberek a kűrt, mint így. Azt szeretném, ha az emberek azt a történetet figyelnék, amit a jégen mondok el, nem azt, amit majd a közösségi oldalakon közzéteszek. Tényleg nagyon elveszett voltam abban az időszakban, és úgy éreztem, ennek a dalnak a szövege teljesen kifejezi a helyzetet. Ezt a zenét is megmutattam Johnnak és Silviának, akik azt mondták: „Korcsolyázhatunk erre a zenére…” Én pedig kijelentettem: „Erre fogunk korcsolyázni!”

Vagyis azt szeretné, hogy az emberek figyelmesen nézzék a kűrt, és próbálják dekódolni az üzenetet?

Szerintem meg fogják érteni az üzenetet. Ez egy személyes történet, és én nem tudok szív nélkül korcsolyázni. A műkorcsolya mára üzlet lett, de engem a szívem hajt.

Mi a fő motivációja? Hogy kifejezhesse magát, az érzéseit a jégen?

Azt gondolom, a műkorcsolya ma életem meghatározó eleme. Nem vagyok túl jó a tanulásban, nem vagyok túl jó semmi másban. De még ha gondjaim vannak is, amikor korcsolyázom, minden gond eltűnik. Azt gondolom, a műkorcsolya sokszor megmentette az életem. Sok zűröm volt. Szóval a korcsolyázás nagyon fontos nekem.

Ezek szerint az a fajta srác volt, aki mindig belekeveredett valamibe?

Nem mondanám. De emlékszem, hogy amikor kicsi voltam, a barátaimnak csak az iskola volt, unalmas volt az életük… Nekem viszont minden szomorúságra ott a korcsolyázás. Kimegyek a jégre, és hirtelen minden megszépül.

Ez egyfajta terápia?

Abszolút. Úgy érzem, erre születtem.

Franciaországnak nagy műkorcsolya-hagyományai vannak, több világ- és Európa-bajnokot adott a sportágnak. Mit jelent ez önnek?

Ez komoly kihívás, mert szeretnék én is a nagy bajnokok családjába tartozni. Nemcsak országos bajnok akarok lenni, hanem világversenyeken is győzni szeretnék.

Van példaképe, olyan korcsolyázó, akire felnéz?

Sokan vannak, akiket csodálok, például Florent Amodio vagy a jégtáncos Gabriella Papadakis és Guillaume Cizeron. Elismerem az edzőtársaim, a párosozó Vanessa James és Morgan Cipres teljesítményét. A szintén Floridában edző Mae Berenice Meite, akivel együtt is lakunk egy családnál, a jégen és a jégen kívül is példakép számomra a hozzáállásával. Ami a nemzetközi korcsolyázókat illeti, szeretem Javier Fernándezt, tökéletesen korcsolyázik. Régebben a kanadai Patrick Chan volt az egyik kedvencem, és nagyon tetszik a kanadai Piper Gilles, Paul Poirier jégtánckettős is, mert ők is valami mást, valami különlegeset nyújtanak. És persze nem hagyhatom ki Ju-Na Kimet, aki a műkorcsolyázás nagyasszonya, nincs nála jobb.

Előnyt jelent, hogy a floridai edzőcsapatban többen vannak Franciaországból?

Jó edzeni Morgannal, Vanessával és Maével, de a jégen kívül mindannyiunknak megvan a saját élete. Néha együtt töltjük az időt, hiszen barátok vagyunk, de igyekszünk nem csak a korcsolyával foglalkozni.

Már a 2016-os debreceni junior vb-n is kitűnt az eredeti programjaival. Bízhatunk benne, hogy évről évre valami különlegeset látunk öntől?

Igen, teljesen nyitott vagyok erre, minden program egy új történet. Az akkori rövidprogram egy fogadás eredménye volt, mert egy haverom azt mondta, úgysem merek a Hallelujah-ra korcsolyázni. Aztán amikor meglátott egy versenyen, leesett az álla. Az akkori kűröm pedig azért volt különleges, mert magamnak terveztem a kosztümömet, és én is festettem meg a trikót, amit viseltem. A következő szezonra viszont megint valami teljesen mást keresünk, mint amiket eddig mutattam.

De valószínűleg nem egy komolyzenei darab lesz.

Nem, nem az lesz. Van már néhány ötletünk.