„A harcias lányok számára nagyszerű sport a dzsúdó”

Londonban ön szerezte a magyar küldöttség első érmét – bronzérmes lett a 48 kilósok között, ráadásul nem is akármilyen körülmények között: a vigaszágról érkezett, azok után, hogy a negyeddöntőt egy fojtás után elvesztette. Különböző források eltérően tárgyalják, mi is történt pontosan. Tényleg elájult?

Valószínűleg tényleg elvesztettem az eszméletemet, kicsit félájult állapotban voltam, amit a bíró időben észrevett, és félbeszakította a küzdelmet. Amikor felálltam, azt hittem, folytatódik a meccs, mert nem igazán éreztem át, mi is történt pontosan. Akkor nagyon rossz érzés volt, hogy vége.

Viszont gyorsan összeszedte magát, és a vigaszágon mindenkit legyőzött. Hogyan sikerült felállnia a mélypontról?

Igyekeztem a pozitívumokra koncentrálni, például arra, hogy a negyeddöntőben is vezettem egy intéssel az ominózus eset előtt. Próbáltam erőt meríteni abból, hogy még meglehet a harmadik hely.

Volt egyébként speciális mentális felkészülése? Az olimpikonok közül többen említették, hogy sportpszichológussal dolgoztak.

Én nem, mert Pekingben rossz tapasztalatom volt ezzel, de erről nem szeretnék beszélni.

Nem ön volt az egyetlen magyar cselgáncsozó, aki sérülten, fájdalmak között is versenyzett Londonban – Joó Abigél porcleválással is nyert még egy meccset. A dzsúdó kifejezetten olyan sport, amely megtanítja az embert a fájdalom elviselésére?

Igen. A cselgáncs egyéni küzdősportág, és aki itt valamilyen szinten már eredményes, az megtanulja, hogy az edzéseken nagyon sokszor le kell győznie önmagát vagy a fájdalmat. Egy dzsúdós ehhez hozzá van szokva, és természetesen mindig nyerni szeretne, ezért sosem adja fel, bármi történjék is a szőnyegen.

A teljes interjú hétfői nyomtatott kiadásunkban olvasható.