Zselíz újraéledt

A zselízi Kincső mindenütt óriási sikert arat, szerepeljen bár hazai magyar vagy szlovák fesztiválon, külföldön. Az együttes 60. születésnapján rendezett műsor is kisebb fesztivál volt. Ennek alapján bízta meg önöket Bárdos Gyula, a Csemadok elnöke az Országos Népművészet Fesztivál rendezésével? Amikor tavaly késő ősszel meghívást kaptunk a zselízi Csemadok-házba egy megbeszélésre, teljes nyugalommal indultunk a város vezetőségével, a Csemadok országos elnökével és a helyi szervezet elnökével való találkozásra. Meg is lepődtünk rendesen. Figyelmeztettem az elnök urat, nem biztos, hogy ez jó döntés, mert a mi munkatempónk, munkabírásunk eltér a megszokottól. Döntésünkben meghatározó volt, hogy a város vezetősége biztosított a támogatásáról. Szlovák fesztiválokon segédrendezőként, segédszervezőként szerepel, az ott szerzett tapasztalatok mennyiben segítették a mostani munkát? 2008-tól a myjavai, illetve a východnái fesztiválon dolgoztam, többnyire a hagyományőrző csoportok műsorainak rendezésével bíztak meg. Eleinte kissé hálátlan feladatnak tűnt, mert ez az a program, amelyben „jobb szerepelni, mint nézni”. A jeles napok, ünnepi szokások színpadra állítását kihívásnak vettem. Főleg, hogy más nyelvi közegben kellett dolgoznom. Rengeteget tanultam a szlovák folklór szakma jeles hazai képviselőitől. Megbecsülték a munkámat. Innen is jött az indíték: az enyéimnek is meg tudom csinálni. És ez micsoda érzés! Szárnyakat ad. El is repültem rendesen. Még jó, hogy mellettem van az uram, aki mindig visszaráncigál a földre.  Megkapták a feladatot. Mi volt az első lépés? Onnantól kezdve csak a feszti­válról tudtunk gondolkozni, beszélni. Bennünk volt az „akkorismegcsi­náljuk, akkorismegmutatjuk” el­szántság. Egyetlen célunk az Országos Népművészeti Fesztivál, az 50. jubileumi rendezvény méltó megünneplése. A visszahozatalról nem mi döntöttünk. Azt tudtuk, mit nem akarunk. Azt is, mit szeretnénk. A zselízi csemadokosok, a kincsős szülőink az önkéntesek sokaságának segítségével, támogatásával, hogy csak hatalmasat lehet álmodnunk, pláne, ha a város vezetése is kiáll mellettünk. A fesztiválnak az elkövetkező években az ország magyar nemzetiségű lakosainak újra a legnagyobb országos seregszemléjének, kimagasló szakmai rendezvényének kell lennie! Elsődleges célunknak tekintettem, hogy a szlovákoknál kitűnően működő példák alapján elkészítsem a fesztivál alapító okiratát, hogy ennek alapján megszólíthassam azokat a szakembereket, akikből létrehoztuk a programtanácsot. Úgy gondoltam, az új műsorkoncepcióval a fesztivált fokozatosan beépíthetjük a Kárpát-medence kulturális életébe, forgatagába. Miután az érintettek az első telefonos megkeresésemre igennel válaszoltak, biztos voltam benne, hogy megtaláljuk a hagyományőrzésen jócskán túlmutató, a mai valóságra is vonatkoztatható, sokrétű tartalmat. Az egyes műsorblokkok rendezői jó magasra tették a mércét, hogy ez lelkesítő példaként, szakmai útmutatásul szolgáljon az elkövetkező években az ország amatőr csoportjai számára. Az uram létrehozta a szervezési tanácsot, ahová az embereket az egyes területek felelőseiként szólított meg, akikkel már hosszabb ideje dolgozott, akik már a ki nem mondott gondolatait is tudták. Így lett felelőse az étkeztetésnek, a szállásnak, a szemételhordásnak. A két konferencia – egyszerűsítsük, múlt és jövő – milyen tanulsággal szolgált?  A három nap műsorát igyekeztem úgy összeállítani, hogy mindenki megtalálja a kedvére valót. Ez vonatkozott a pénteki nap két rendezvényére is, amely látszólag ütötte egymást. Az Egyszer volt, hogy is volt? emlékülésre a kerek évforduló alkalmából került sor. Helyszíne a városháza impozáns díszterme lett. Emlékezés az országos népművészeti fesztiválok elmúlt ötven évére volt a program, okleveleket, emlékplaketteket adtak át. Az emlékülést Takács András elképzelése alapján szervezte az országos titkár. Teljesen más volt az elgondolásom a konferenciával kapcsolatban. Megyei kulturális intézmény alkalmazottjaként a kulturális alapellátás, a közösségfejlesztés, a kulturális intézményrendszer jelenlegi állapota vagy annak kiépítése, a valós problémák megoldása érdekel, a kulturális ernyőszervezetek egyeztetése, rengeteg megbeszélnivaló lett volna a célja a konferenciának, amiből végül is jó hangulatú beszélgetés lett. A beszélgetések menetét Lovász Attila levezető elnök irányította hozzáértéssel. A hazai és a külhoni előadók örömmel jöttek, honorárium, sőt még útiköltség-térítés nélkül is. Igaz az az állítás, hogy csak a „szakma” vett rajta részt és a szakmának szólt. Azonban olyan előadások hangzottak el, amelyek a kultúra szinte minden területét érintették, nem csak a népművészetet. Lehetett kérdezni, s a kérdéseinkre választ is kaptunk. Sajnos a délelőtti emlékülés vendégei/résztvevői közül csak a konferenciára is meghívottak tartották fontosnak, hogy részt vegyenek a késő délutánba nyúló eszmecserén. Beszélhetünk, magyarázkodhatunk a múltról, a jövőképről, a kultúra formálásáról, lehet véleményünk a fiatalokról, akiket a számítógépen és az okostelefonon kívül más nem nagyon érdekel stb. stb., nos, a délelőtti emlékülés azon résztvevői, akik a konferencia helyszínén voltak elszállásolva, érdektelenséget mutattak aziránt, hogy az illusztris előadókkal nemcsak a múltról, hanem a jelenről, a jövőről is beszélgessenek. Őket, úgy látszik, ez már nem érdekli. Megváltozott a világ.  Elégedettek a fesztivállal? Rengeteg munkájuk van benne. Érdemes volt? Az első kérdésre a válaszom: nem tudom. Csak a hibáimat láttam, csak azon tudok agyalni, jövőre hogyan fogom kiküszöbölni, megoldani, másképpen tervezni, mit hogyan és mivel bővíteni. Az uram nevében nem beszélhetek. Elégedettnek a helyi lakosoknak kell lenniük, meg azoknak a tömegeknek, amelyek több száz kilométert utaztak, hogy részt vegyenek a fesztiválon. Ha mindenki eufóriába kerül, ha az országos népművészeti fesztiválról kezd mesélni, akkor ez nagyon jó. Rekordlátogatottság volt. Rengetegen voltak kíváncsiak a programokra. Semmi sem ment a megszokott értékek, a családcentrikusság, a közvetlenség, az emberléptékűség rovására. Magammal nem vagyok elégedett. Még többet tudtam volna, de majd jövőre.  A második kérdésre a válasz: igen, érdemes volt. A mai hazai magyar fesztiválpiacon elég kevés az olyan rendezvény, amely ki tudja szolgálni a családosokat, a fiatalokat, az időseket. A népművészet rétegkultúra. Mégis megtalálta mindenki a saját ízlésének megfelelő programot. A parkba ismét visszatért az élet. A háromnapos fesztivál, ugyan kevesebb résztvevővel, mint a régi időkben, de nagyon összeszedetten működött. Az egész rendezvény egyszerre olyan volt, mint régen, mégis sokszor újnak hatott. Sok helyszín alakult ki, mely évről évre nő, kihasználva a park teljes egészét, az általa nyújtott lehetőségeket. Koncertek, kiállítások, hangverseny, színházi előadás is a terveink között szerepel. A fesztivál programja bővül, újul, fejlődik, reméljük, financiálisan, infrastrukturálisan is fog. A következő fesztiválok nemcsak a szűken vett stáb, hanem a zselíziek, a csemadokosok, az önkéntesek egész éves munkája lesz. Magát a várost, illetve a parkot és környékét rendbe kellett hozni, színpadot, pajtát építeni. Ebben kik segítettek? Elsősorban az uram az, aki a helyszíneket megálmodta, eltervezte. Ez volt az alapja mindennek. Tőle indul el, s nála fejeződik be minden. Tősgyökeres zselízi. Együtt él, együtt lélegzik a várossal. A kultúrház vezetőjeként évtizedek óta azon dolgozik, hogy a vélt és mesterségesen kreált közízlésnek megfelelő, kereskedelmileg sikeres produkciók helyett a kultúra házába az egyediséget mutató, kreatív és potens alkotók igényes, közízlést formáló művekkel mutatkozhassanak be. A fesztivál helyszíneit is e mérce szerint tervezte el. A polgármesterben partnerre talált. A város polgármestere tetette rendbe a parkot. Már kora tavasszal elkezdődött a kaszálás. A kastély az „ilyen volt-ilyen lett” fotó szerint fantasztikus változáson ment át. Pedig „csak” ablakcsere történt, „csak” új kerítés veszi körül, „csak” megtisztították a környékét. A romjaiból épült fel az a csodálatos miliő, amely méltó hátteret nyújtott a háromnapos rendezvénynek. És nem csak ennek a fesztiválnak. A villany újbóli bevezetése után most már esténként, sötétedés után is ott lehet maradni. Rengeteg lehetőség lett azáltal, hogy a polgármester felújíttatta a régi kisszínpadot. Új út lett a kastély előtt, virágágyások övezik, mellette padok. Csodás helyszíne a mindennapjainknak. Az egész város hálás lehet a polgármesternek a park ilyen szintű rendbetételéért, az elöljárónőnek, aki a munkálatokat irányította. Meg a képviselő-testületnek, amelynek tagjai szintén hozzátették a magukét a közöshöz. Ha azt szeretnénk, hogy a fesztiválon továbbra is népes közönség legyen, oda kell csalogatni a gyerekeket. Számos műsor készült nekik. Honnan jött az ötlet? Mert a legtöbb helyen legföljebb ugrálóvárat, arcfestést vetnek be. Nálunk is volt ugrálóvár, csak éppen szénából. Nálunk is volt arcfestés, csak éppen a magyar népművészet virágmotívumaiból festettek a lányok a picik arcára, s nem Pókemberek lettek a fiúk. Nem igaz, hogy a mai fiatalokat csak a számítógép, a gépzene érdekli. A hagyományápolás, a hagyományos népművészet, főleg a zenés és táncos formái, a játékok, szokások, a szöveges folklór, a kézművesség ugyanúgy fontos a mai gyerekeknek, ifjúságnak, mint régen, csak meg kell találnunk az utat hozzájuk, a megfelelő formát a megszólításukhoz. A Gyermekvilág kitalálásánál arra az időszakra gondoltam, amikor még én is cipeltem magammal az apró gyerekeimet, s jó lett volna, ha van olyan hely egy fesztiválon, ahová le tudom őket rakni, ahol foglalkoznak velük, s emellett én is körülnézhetek, élvezhetem a rendezvényt. A műsorfolyamat rendezésére a számomra legmegfelelőbb szakembert szólítottam meg. Tudtam, hogy Méhesné Horkay Kata amihez nyúl, annak magas színvonalú, látható eredménye lesz. Az uram ötlete volt a széna felhasználása kerítésnek. A ceremóniamester, Micsi bácsi (Lengyel Szabolcs) meg csapata a Triola Gyerekházból két napon keresztül megállás nélkül foglalkoztatta a gyerekeket: ennyi önfeledten vigyorgó gyereket, szülői felügyelet nélkül izgatottan játszó, mindenbe bekapcsolódó apróságot egy helyszínen már rég láttam. Megtérült az 50. fesztiválba befektetett energia? Amikor a pozsonyi sajtótájékoztatón elhangzott a sajtó egyik képviselőjének szájából, hogy szerinte túl sok a program, túl sok a helyszín és nem fogja érdekelni az embereket, és nem lehet visszahozni azokat az időket, amikor még ő is szervezője, rendezője volt a fesztiválnak, elkeseredtem. Lehet, hogy igaza lesz, lehet, hogy csak hülyítettem a programtanács tagjait, lehet, hogy az ő féléves munkájuk is kárba vész, a csoportok hiába készülnek, nem lesz néző. Mi tömegekben gondolkodunk, aztán csak páran jönnek ki kíváncsiságból körülnézni? Rengeteg megválaszolatlan kérdés, rengeteg álmatlan éjszaka, rengeteg veszekedés, vita a „beleszólni akaró központi csemadokosokkal akik örökkön csak  kötekedő  csaknegatív véleményezők vol­tak”, a töménytelen mennyiségű telefonhívás szinte éjjel-nappal, amikkel az országos elnököt bombáztam. Kiszámlázni esetleg a telefonhívásaimat lehet, a befektetett energiát nem. Másfél hónappal a fesztivál után még mindig az elszámolással dolgozott az uram, meg az asszisztense, Novosad Mónika. Amilyen nyögvenyelősen indult a közös munka a lévai területi választmánnyal, olyan csodálatos lett az összhang a fesztivál óta. A titkáron, Duba Ernőn kívül senki sem hitt bennünk. A területi választmány ülésén hangzott el, hogy rendben, ez az év az övéké, de majd jövőre. Rengeteg haragost, irigyet szereztünk onnan. A fesztivál finisében voltunk, elkeseredtem az emberi butaságon, de most, hogy ekkora visszhangja lett, csak reméljük, hogy a következő évtől a többiek is csatlakoznak hozzánk. S akkor még nem említettem a helyi Csemadok elnökét, Batár Pétert. Mint kincsős szülő már megtapasztalta, hogy rendezvényeink színvonalánál a mércét mindig kicsit magasabbra tesszük. Most funkcionáriusként neki is fel volt adva a lecke rendesen. A kincsős jubileumi rendezvényeink címe Három éjjel, három nap… már a kezdetektől. Hát most elnökként három éjjel, három nap, meg előtte fél évig szakadatlanul dolgozott, a fesztivál ideje alatt meg a zselízi önkéntes csemadokos táborral, hogy büszkén mondhassa: igenis, megcsináltuk, s nem is akárhogy! Gondolom, már készülnek a jövő évi zselízi fesztiválra. Mi változik a műsorban? Kik vesznek részt a műsorok rendezésében? Vasárnap éjjel értünk haza, egy hét távollét után az első dolgunk az volt, hogy beindítottam a mosógépem, aztán elkezdtem tervezni. Mivel a fesztivál hetére fizetetlen szabadságot kértem munkaadómtól, még a hétfői napot pihenéssel tölthetem – gondoltam. Elment a hangom, beszélni nem tudtam. Muszáj volt valamit csinálnom. Felhívtam az elnököt, erősítse meg a jövő évi megbízatást. Délre már összeállt a 2017-es ONF programja, s elkezdtem felkérni a rendezőket a programhoz. Volt, aki hangosan nevetve közölte, hogy nem vagyok normális. De köszöni a bizalmat, örömmel vállalja. Volt, aki gondolkodási időt kért másnapig, hogy aztán egy óra múlva hívjon, hogy igen. Az biztos, hogy szerkesztett műsorok lesznek. Az biztos, hogy még nagyobb elvárásaim vannak a rendezőkkel szemben. Nem szeretem, amikor azt mondják ránk – főleg a szlovák társadalom szereti használni – hogy folkloristák. Megáll az eszem! Semmilyen folklorista végzettségünk nincs, táncosok, volt táncosok, akik imádják, amit csinálnak, próbálkoznak. Nagyon kevés az olyan, akinek ilyen irányú végzettsége van. A másik dolog, hogy hiába van a papír. Folytonos tanulással „kikupálódtunk”. Nem írhatom a nevem mellé, hogy koreográfus, akkor hazudnék. Voltak próbálkozásaim, igen, meg néptáncoktató és néptáncpedagógus. Ezért is fejet hajtok az idei fesztivál rendezői előtt, akik bele mertek menni az őrültségembe, s erejükön felül vállalkoztak, amikor tavaly karácsony előtt igent mondtak a megkeresésemre. Csodálatos munkát végeztek! Idén leraktuk az alapokat. Erre fogunk építeni, ezt fogjuk bővíteni. Sűrűbb nem lesz, de szeretném, ha minőségileg még finomodna a rendezvény. Voltak kevésbé sikeres tervek, utólag töröm a fejem a megoldásokon. A programtanács tagjaival már október elején találkozunk, hogy attól kezdve együtt, havonta tudjuk tervezni, szervezni a fesztivál következő évfolyamát. Rengeteg a munka: a pályázatok elő- és elkészítése, műsorok létrehozása, csoportok kiválasztása, s máris itt van 2017. június 8–10. (rend)