Van, aki éhezik, van, aki titokban zabál

– Nem tudod megadni XY természetgyógyász címét, telefonszámát? – a vonal túlsó végén egy régen látott-hallott iskolatársam, hangjából furcsa szorongás árad. – Tudod, főiskolás lányom néhány hónap alatt 45 kilósra fogyott, szeretnék energiát adatni neki – magyarázná tovább, de beléfojtom a szót. – Onkológiai beteg? Voltatok szakorvosoknál, kórházban? Hol kezelték? – bombázom kérdéseimmel, de nyomban kioktat: szerencsére nincs komoly (!) baj. Dől belőle a szó, az alakjára nagyon ügyelő, mindig fogyókúrázó felesége kerül terítékre, az ő rossz hatására kezdte magát kövérnek érezni a lányuk. – Eleinte még evett, bár a sovány húshoz csak zöldséget kért, de aztán elmaradt a csibemell, majd a zöldség is. Munkanapokon azzal érvelt, hogy a városban evett, szombat-vasárnap „elcsapott” gyomrára hivatkozva nem is ült az asztalhoz. Amikor erőszakkal evésre kényszerítem, ebéd közben a fürdőszobába rohan, azt mondja, hányingere van. Nem gondoltam én semmi rosszra, az anyja is azt állította, előfordul az ilyen. Augusztus végén Görögországban nyaraltunk. Zsuzsi a kánikulában sem akart sem napozni, sem úszni, de főleg levetkőzni. Nagyon összevesztünk, leráncigáltam az ingét, és a látványtól rosszul lettem: egy csontkollekció állt előttem. Hiába erősködtem, egyen legalább zöldséget, salátát, gyümölcsöt, csak csipegetett és rengeteg vizet ivott. Amikor hazajöttünk, összeesett az utcán. Alig állt a lábán, egyik orvostól a másikhoz cipeltem; vizsgálták, keresték a baj okát, tapogatóztak. Igaz, én is hibáztam: nem közöltem az orvosokkal, hogy megtagadja az evést. Arra gondolok, talán rendbe jönne, ha energiát kapna. – Szerintem a lányod egyszerre anorexiás és bulímiás, sürgősen pszichiáterre van szüksége. Hiszen meghalhat – mondtam, és megadtam a szakorvos telefonszámát.

– Sajnos, gyakran megesik, hogy a szülők nem beszélnek a fő problémáról, pedig ennél nagyobb hibát nem is követhetnek el – számolt be tapasztalatairól dr. Peter Breier. A pozsonyi pszichiáter egy könyvet tett elém. Azt olvasom benne: az evési zavarokat csak az elmúlt 20 évben kezdte „komolyan venni” a hivatalos orvostudomány. Noha a betegség történeti előzményei századokkal korábbról ismertek, a bulímia csak 1979-ben jelent meg önálló betegségként. Az anorexiát már a XVII. században leírták, de egészen a XX. századig az agyalapi mirigy rendellenes működésének tulajdonították. – Mióta a világ legcsillogóbb kifutóin hatalmas gázsikért végiglejtő nádszálkarcsú lányok tűnnek sokak szemében az ideális nőnek, jócskán emelkedett a komoly étkezési zavarokkal küszködők száma. A vékonysági versengésnek, az eltúlzott soványságtébolynak inkább vesztesei, mint nyertesei vannak. Nemcsak az önértékelés miatt, hanem kapcsolati és egészségi szempontból is épp oly veszélyes bedőlni ennek a gyakran természetellenes tendenciának, mely leginkább a média sugallta ideálhoz szeretne igazodni – véli a pszichiáter.

De mi is az anorexia? Kóros lesoványodást, az étvágy hiányát jelenti, amikor a lány (a fiúknál tizedannyi eset fordul elő) egy gramm súlyfeleslegtől is retteg. Noha kilógnak a bordái, kövérnek érzi magát, s betegesen szorong az elhízástól. Gyakran rosszkedvű, túlzottan fáradékony, és a normálisnál ritkábban menstruál. Sajnos, nincs betegségtudata. A szülők, ha egyáltalán észreveszik, hogy valami nem stimmel, próbálják „felhizlalni”, de ez általában még erősebb dacot vált ki.

A rendszertelen menstruáció 14 és 19 éves kor között sok lánynál tapasztalható, de nem biztos, hogy természetellenes. Ha azonban hosszú távon sem változik a helyzet, jobb, ha a szülő orvoshoz fordul. Azért kell átvenniük a felelősséget, mert a legtöbb lány nem tudja felmérni a helyzetet. Ijesztgetés nélkül ki kell mondani: az anorexiások 8–9 százaléka 10 éven belül meghalhat. A környezet felelőssége, hogy lépjen, legyen az a szülő, osztályfőnök, tanár vagy akár a legjobb barátnő. Hiszen ha a rendszertelen menstruáció fogyással is társul, könnyen lehet, hogy anorexiáról van szó. A következmények pedig súlyosak: keringési és légzési elégtelenség, öngyilkossági hajlam az esetleges depresszió miatt, miközben a leromlott állapotban sokkal nagyobb a fertőzések esélye is. Ezen kívül szívritmuszavar is felléphet, melynek forrása a káliumvesztéssel járó hányás.

A hányás amúgy épp „jó” téma az étkezési rendellenességek másik legismertebb válfajával, a bulímiával kapcsolatban. A kóros étvágytalanság ellentéte a kóros zabálhatnék, mely csak annyiban veszélytelenebb, mint az anorexia, hogy itt kisebb a halálozási arány. A túlzabálás utáni önhánytatás vagy hashajtózás tehát nem kevésbé veszélyes evészavar, a különbség csak az, hogy általában normális testsúllyal jár. Ám ha a lányok többet hánynak ki az elfogyasztott ételből, mint ami a testsúlyuk stabilitásához szükséges, bulimarexiáról beszélhetünk, ami a két betegség kombinációja.

Mindezek mögött – és talán ez a legfontosabb, hangsúlyozta a szakorvos – valószínűleg pszichés problémák állhatnak. A pszichés sérülékenység főként a rossz gyerekkori emlékekre vezethető vissza.

– A súlyproblémák általában önértékelési zavarokkal függenek öszsze, ezért igazán nem oldhatók meg a bulvárlapok fogyókúrás csodaprogramjainak segítségével. Mivel az okok komoly lelki problémákkal állnak összefüggésben, belgyógyászat helyett gyakran inkább pszichológushoz vagy pszichiáterhez kellene fordulni – hangsúlyozta.

Az anorexia nervosában szenvedők drasztikus fogyókúrával, testedzéssel mindent megtesznek azért, hogy testsúlyuk nehogy a korra és testmagasságra vonatkozó minimális norma felett legyen. A diagnózis fontos kritériuma, hogy a testsúly az elvártnál legalább 15 százalékkal alacsonyabb. Bár ezek a betegek láthatóan soványak, folyamatosan attól rettegnek, hogy elhíznak. A környezet tiltakozása ellenére is túlsúlyosnak tartják magukat, vagy úgy érzik, valamelyik testtájuk túl kövér.

A bulímiás páciensek is állandóan aggodalmaskodnak az alakjuk és a testsúlyuk miatt, azonban szigorú diétájukat kontrollálhatatlan falásrohamok szakítják meg: nagy mennyiségű ételt fogyasztanak el rövid idő alatt. A falásrohamok utáni bűntudatban rendszerint önhánytatással, hashajtóval vagy vízhajtóval, testedzéssel próbálják csökkenteni testsúlyukat. A diagnózist legalább 3 hónapig fennálló, heti 2 falásroham esetén mondják ki, súlyos esetekben azonban napi 8–10 falásroham/hányás is előfordulhat. A bulímiások testsúlya változó, előfordulnak sovány, kövér, de normális súlyú betegek is.

A két kórforma jelei keveredhetnek: az anorexiások 50 százalékánál bulímiás tünetek is kialakulnak, illetve a kezdetben bulímiás betegek jelentős részénél anorexiás tünetek fejlődhetnek ki. A diétázó betegek az energiafelvételt akár napi száz kilokalóriára is korlátozhatják, s gyakran előfordul, hogy csak bizonyos ételt fogyasztanak (fagylalt, szénhidrát vagy gyümölcs), és kényszeres tüneteik is vannak. A páciensekre órákon át tornáznak, gyakran öndestruktívak, szociálisan izolálódnak, szexuális érdeklődésük csökken, teljesítményük romlik, fáradtak, hangulatuk nyomott, deprimált. Az evési zavarok testi szövődményei a csökkent és elégtelen táplálkozás minden következményét magukban foglalják, beleértve a kardinális tüneteket is. Még azoknál a betegeknél is gyakori a csökkent pulzusszám, vérnyomásesés, kiszáradás, gyomorpanasz, csontritkulás, akik jól érzik magukat.

Az evési zavarokban szenvedő páciensek rendszerint nem maguktól jelentkeznek kezelésre, gyakran évekkel a tünetek kialakulása után a család, vagy a barátok unszolására. Ez megnehezíti a kezelést, a terápia a beteg fokozott aktivitását igényli.

Az evési zavarok pszichoterápiás kezelésének alapelve és célja az egészséges testsúly visszanyerése (általában a menstruáció is visszatér), az egészséges táplálkozási szokások helyreállítása, a szövődmények kezelése, a testsúlyról, alakról vallott torzult gondolkodási sémák, érzések, hiedelmek korrigálása. Általában szükség van a viselkedés és az érzelmi élet szabályozási zavarainak rendezésére is, valamint a pszichológiai zavarok és kapcsolati nehézségek javítására. Elengedhetetlen a család bevonása a terápiába.

– Nem akartam befeküdni a kórházba, hiszen nem tudatosítottam, mi a bajom. Azért gondoltam, ha energiát kapok, minden megoldódik. Továbbra sem szeretek enni, de itt belém kényszerítik az ételt. Azzal a feltétellel engednek haza, ha felszedek néhány kilót. Nem nagyon hiszem, hogy sikerül kilábalnom a betegségből – mondja Zsuzsa. – Nagyon nehezen viselem a bezártságot, a többi lány társaságát. Egyikük a halálán van, mégis legszívesebben kirángatná karjából az infúziós tűt. Nem ebben a világban él már. A szülei is hibásak, évekig észre sem vették, hogy a lányuk csak vizet iszik. Én nem akarom így végezni. A pszichiáter szerint meg kell szabadulnom a félelmeimtől. Valóban rettegek mindentől. Hogy nem sikerül megfelelnem apám elvárásainak, anyu és a barátok szépségideáljának, de attól is, hogy nem teszem le a vizsgákat. A magamról alkotott kóros képet kell megváltoztatnom. Nem értem, miért látom magamat kövérnek – néz rám a légiesen vékony lány, s miközben fázósan összehúzza magán a köntöst, riadt szeméből két nagy könnycsepp buggyan ki.