Vámbéry Ármin nyomában Üzbegisztánban

Mindazoknak, akik még nem ismerik Dunaszerdahely híres szülöttjének érdemeit, két dolgot tudok ajánlani: olvassák el az ő útinaplóját, vagy legalább látogassanak el a www.vambery.sk-ra. Dunaszerdahelyiként, egyrészt büszkévé tesz, másrészt lesújt, hogy mennyire sokan ismerik Üzbegisztánban nevét, de mennyire kevesen otthon. Peter Hopkinstól kezdve (a Közép-Ázsiáért dúló 19. századi orosz–brit stratégiai csatáról szóló Great Game szerzője) a Közép-Ázsiával foglalkozó összes nyugati és keleti gondosan megemlíti Vámbéry nevét, munkásságát és nem mindennapi tetteit, amikor dervisnek öltözve jutott el Isztambulból Szamarkandba és vissza. Az irónia mindebben az (is), hogy életében Magyarországon nemigen talált elismerésre, míg külföldön ünnepelt „sztár” volt. Halála után mindez folytatódik. A múltkor a (radikális) iszlám közép-ázsiai fellegvárában, a Ferghana völgyben fekvő Namanganban bökte ki az Arminus Vambery nevet egy helyi taxisofőr, aki a namangani egyetemen tanult róla. Ha már Európából jövök, ugyan hallottam-e róla. Meglepődött, amikor közöltem vele, hogy állandó lakhelyem a Vámbéry téren van.

Vámbéry három nagyobb városban időzött útja során: Khiva, Bokhara és Szamarkand a mai Üzbegisztán három legfőbb turistalátványossága. Míg akkoriban a török szultán független kánságait járta be Vámbéry, addig most négy országban kellene időznie: Üzbegisztánban, Türkmenisztánban, Afganisztánban és Iránban. A három város akkoriban az iszlám központi helyének számított (főleg Bokhara). Munkahelyi kötelességemnek eleget téve én azonban Nukuszban kezdtem, a Karakalpaksztán Autonóm Köztársaság fővárosában. Bár Vámbéry naplójában megemlíti, hogy szándékosan elkerülték a „vérszomjas” karakalpakok által lakott övezetet, én nem bántam meg.

NUKUSZ

Két útitársam az amerikai Matt és Tina társaságában indultunk el Taskentből, de nem gyalogszerrel, vagy szamárháton, hanem repülőgéppel kezdtünk. Nukusz bérelt autóval 15, busszal 22, vonattal pedig 24 óra alatt érhető el. Repülőgépünk van vagy negyvenéves, bárhol kiszuperálták volna, kivéve az Uzbek Airlinest, meg pár helyi volt szovjet légitársaságot. A JAK-ok valamikor a 90-es évek elején kezdtek potyogni a volt Szovjetunióban, nagyjából úgy esve szét, amint 91-ben maga az ország: gyorsan. Még létező kicsiny biztonságérzetünk akkor foszlott szét teljesen, amikor a pilóta elkezdte a motort túráztatni – a hang egy haldokló 1500-as Lada hangjára emlékeztetett minket. A többi utas nemigen parázott. Halálérzetünk mellett – helyi szokás szerint – a gépen levő 50 fok és vagy 90 százalékos páratartalom kínzott minket. Az út kétórás; mire Nukuszba érünk, már fázom. Bekapcsolták közben a légkondit. Míg Matt és Tina arcán boldog vigyor, én vacogok. Szinte megváltás a helyi 50 fok – egy darabig. A páratartalom alacsony, így csak az kap napszúrást, aki hosszadalmasan (cirka fél óra) áll a napon. Délelőtt 11-kor a város kihalt. Karakalpaksztán az egyetlen autonóm terület Közép-Ázsiában. Ez annyit tesz, hogy van autonóm kormánya, amelynek a központi üzbég kormány diktálja, mit csináljon. Ami a nevét illeti, pár éve a UNDP finanszírozásával készült egy kutatás, ugyan mit jelent? A „kara” karakalpaksztániul fekete, a „kalpak” pedig kalapot jelent. (Magyarok, lehet, Vámbéry jó helyen keresgélt?) A sivatag szélén fekvő varosban sok a teve, rendes hotel annál kevesebb. Légkondi sehol, noha a hőmérséklet éjjel se csökken 30 alá. Az amerikaiak szenvednek, de próbálkoznak. Mielőtt elindulunk a városba, Matt bekapcsolja a hűtőt, kitárja ajtaját, így próbál hűteni. Mikor hazaérünk a szobájukban hatvan fok van. Matt Nukusban tanulja meg, hogy a hűtő hőt (is) termel...

Oroszul alig beszél valaki, a városban pénzt próbálunk váltani. Ezt csak a bazárban lehet, itt nem áll minden sarkon egy csencselő, mint a taskenti Broadwaynek nevezett korzón. A 34-es Marsutka végállomása a bazár, az utat hat korosodó, helyi népviseletbe öltözött asszony és három szakajtónyi tyúk társaságában tesszük meg. A pénzváltók kocsmában kártyáznak az út lerobbant bérházak sötét folyosóin vezet – ezek mellett Ligetfalu a paradicsom. A helyi csencselő társadalom örömmel váltja be dollárunkat. Az öröm oka: mi vagyunk az első amerikai ügyfeleik. A karakalpakok a túlélés mesterei. Egyrészt a kényszer viszi rá őket: a kommunista vezetés a gyapottermelés hatványozása érdekében elterelte a részben Karakalpaksztán területén fekvő Aral-tóba folyó Amu-Darja folyót. Emellett rendszeresen engedett radioaktív anyagokat (a kazah és a türkmén sivatagban rendszeresen hajtottak végre atomrobbantásokat a hatvanas-hetvenes években) a tóba. Ennek hatására – a világ egyik legnagyobb környezetvédelmi katasztrófája – a tó egyharmadával zsugorodott. Az odautazóknak döbbenetes látvány a kommunista Szovjetuniónak nem mindennapi emléket állít. Nukuszban nincs iható víz, de meg ihatatlan is ritkán. Az átlag nukuszinak naponta csupán pár órára van folyóvize, a 10-15 dolláros átlagkeresetéből nem mindig futja...

KHIVA, KOREZM

Khiva – szépség és szegénységA szerző felvételeiKhiva volt Vámbéry első komolyabb állomása és megmérettetése a kán színe előtt – ma Üzbegisztán egyik turisztikai látványossága. Ennek ellenére turista alig van. Inkább választják Bokharát és Szamarkandot, mint Khivát. Két napot töltve könynyen megérthető miért. Míg Vámbéry idejében Khiva gazdag és politikailag független kánság volt, ma teljesen. A „service” itt teljesen ismeretlen fogalom. Bár az üzbég rendkívül barátságos nép, ott vág át, ahol tud. A több hónapos tapasztalat után pontosan tudtuk, mikor próbálnak átverni, ráadásul mindezt olyan körülményesen teszik, hogy nehéz nem észrevenni. Alkudni, természetesen lehet, sőt, kell, de több türelem kell hozzá, mint mondjuk a Törökországban. A helyieknek ugyanis nincs nagyon kivel alkudniuk. Khiva látványnak nem utolsó (teljesen épen maradt az óvárost körülölelő, jórészt homokból épült középkori városfal, a kék mecset, a Vámbéry által is megénekelt Ali Khodja mecsetjének fából készült belső tere), a legszembetűnőbb azonban a mérhetetlen szegénység. Elég a kék mecset mellé tévedni, s benézni a szűk utcákba. Bár Üzbegisztán nem veszélyes ország, a romantikát és az előrehaladást fékezi, hogy a helyiek a meleg miatt a viskóik előtt, a szűk utcán alszanak. Az utcán mindenhol apró gyermekek, még a legkisebb is tud angolul annyit, hogy „hello” és „good bye”. A probléma, hogy a legidősebb sem tud többet. Maximum egy „good evening”, de a legtöbben ezt reggel használják

BOKHARA

Bokhara, a pezsgő városAzt az utat, ahol Vámbéry kis híján szomjan halt, mi Daewoo Nexián – a fél országnak ilyen van, mert itt gyártják, s szinte csak ezt, meg Ticót lehet kapni – közel hat óra alatt teszszük meg. Egy katonai pontonhídon kelünk át az Amu-Darján (Oxus), majd a sivatagon keresztül a türkmén határ mellett autózunk. Félúton megállunk egy helyi benzinkúton, ahol egy helyi mutatja, hova álljunk. Ha valaki járt a volt Szovjetunióban, tudja, hogy Csoptól Vlagyivosztokig ugyanolyan – büdös – a benzin. A helyiek elmondják, Türkmenisztán tíz kilométerre van, tíz dollárért a helyi határőrök átengednek minket. Matt lázba jön, de nem hiszem, hogy gyorsan kijönnénk a börtönből, ha elkap a türkmén milícia. Pláne, ha kiderülne, hogy egy amerikai emberjogi szervezetnek dolgozunk... Bokharában végre normális a szállás, Khiva után gazdagnak tűnik. Működő szökőkutak, gyönyörű mecsetek, iszlám síremlékek és épületek, az egész város egy nagy múzeum, sok turistával. Itt is érvényes azonban, hogy elég a mecsetek mögé tévednünk, és máris szembetaláljuk magunkat a szegénységgel. Bokhara főterén az ország legmagasabb mecsete mellett tízéves lánykák áruljak szüleik portékáját. Az ok egyszerű: úgy beszélnek angolul konyhaszinten, hogy bármelyik hazai tinédzser elbújhat mellettük. Az angol szavakat kizárólag az utcán szedik fel, olvasni viszont nem mind tud. Bokharában érdemes vásárolni, de csak akkor, ha tisztában vagyunk az árakkal, amelyek gyorsan változnak, állandóan résen kell lenni. Jellemző eset történt meg velünk az ország egyetlen működő korabeli törökfürdőjében. A több százéves fürdőbe csábító muzulmán két dollárt motyogott, a bent kiszolgáló suhanc hármat említett, a harmadik megtoldotta még hattal (egy masszázs fejében), a végén tízet fizettünk. Megérte: az eredeti mechanizmussal működő gőzfürdőben még mindig dézsából öntik a vizet, a masszázs pazar. Matt és Tina vesznek egy vízipipát, este kipróbáljuk, bár itt rendes dohányt nemigen lehet kapni, kivéve pár taskenti arab éttermet. A mi készletünk is innen van. Amikor a vízipipát áruló árust kérdezzük a dohányról, csak mosolyog: Mi kéne, gasis, vagy geroin? Tiltakozásunkra, hogy mi rendes dohányra gondoltunk, csak a fejét ingatja. Közép-Ázsiát a több évszázados ópiumszívásról a szovjetek szoktatták le, bár azt soha nem lehet tudni, mi folyik egy üzbég házában... Üzbegisztánt elkerüli az Afganisztánt Európával összekötő kábítószer-útvonal; a csempészek szempontjából a sokkal nyugisabb Tádzsikisztánon és Kirgizisztánon keresztül áramlanak a drogok Oroszországba.

SZAMARKAND

Másnap taxival érkezünk Szamarkandba, amelyből a Dzsingisz kán idejében született Amur Temur csinált fővárost, és álmodta olyanná, ahogy részben ma is látható. Mivel a taxis nem ismeri a hotelbe vezető utat, csinálunk egy körutat a város műemlékei között. Gyönyörűen kivilágított város tárul elénk. A díszkivilágítás oka másnap derül ki. A városba látogató amerikai Lugar szenátor miatt zárták le az egész belvárost négy órára. Ahogy bandukolok a szamarkandiak százai közt, eszembe jut, vajon mennyit sejt Lugar abból, hogy most több ezren átkozzák a nevét Karimov elnökkel együtt. (Üzbegisztán az USA stratégiai partnere lett a térségben 2001. szeptember 11-e után. Sokan számítottak arra, hogy az amerikai nyomás majd meghozza az égető gazdasági és politikai reformokat. Az amerikaiak részéről az igazi nyomásgyakorlás elmaradt. Az országban nincs politikai alternatíva, a politikai pártokat és az ellenzéket betiltották, politikai aktivisták ezrei börtönben vannak, így egyre többen tekintik – politikai – alternatívának a radikális iszlám mozgalmakat, elsősorban az iszlám kalifátus megteremtését (egyelőre) békés úton szorgalmazó Hizb-ut-Tahrirt. Üzbegisztán a terror elleni háborút használta fel rendőrállamának és „büntető” mechanizmusainak megszilárdítására, miközben az ország több mint fele a létminimum alatt él).

Szamarkandban már várt minket az Üzbegisztánban két kommunikációs tréninget tartó Hunčík Péter. A városzár miatt két óránk maradt arra, hogy megnézzük a nevezetességeket és bevásároljunk családjának. Hagyományos üzbég anyagok vásárlására kapott szigorú megrendelést családja női tagjaitól. Első utunk a bazárba vezet, itt Hunčík mindössze húsz perc alatt megveszi a kelmét, más-más árat fizetve értük, tanulva a helyi piacgazdaság szabályait.

A Regisztán, a középkori Szamarkand főterén benézünk a boltokba; elhárítjuk a helyi rendőr ajánlkozását, hogy potom áron – három dollárért – illegálisan elkalauzol minket a restaurálás miatt bezárt minaret tetejére. A Taskentbe vezető úton elalszunk, álmunkból csak a sofőr zargat fel minket. Az utat jelentősen lerövidítené, ha átvágnánk a kazahsztáni enklávén – mondja. A gond az, hogy mióta januárban az üzbégek bevezették a vízumkényszert a környező országokkal szemben, a kazahok lezárták az enklávét. A sofőr szerint két dollár képes feloldani a zárt. Ez egy órával rövidítené le az utat. Fáradtak vagyunk, megpróbáljuk. Az üzbég és a kazah határőröket azonban nem két dollár, hanem a diplomatakártya hatja meg. Annyira, hogy a négy határellenőrzés során az útlevelet egyszer sem nézik meg.