„Változni és változtatni” az oktatásban

A pódiumbeszélgetést Fodor Attila, a Comenius Pedagógiai Intézet igazgatója vezette. Első körben arra kérte a résztvevőket, összegezzék egy-egy gondolatmenettel a pedagógustalálkozót. A reflexiók sok szempontból nagyon hasonlóak voltak. 

Tóth Gábor (Marianum Egyházi Iskolaközpont, Országos Közoktatási és Ifjúsági Intézet) annyit mondott, bár nem beszélték meg, de végül szinte ugyanazt mondták egymásnak. Ez azért lehet így, „mert valami benne van a levegőben“. Kerekes Beáta (búcsi óvoda, SZMPSZ Országos Óvodapedagógiai Társulás) azt mondta, számos jó ötletet kaptak a rozsnyói hétvégén, s reméli, hogy legközelebb több óvodapedagógust tudnak bevonni a találkozóba. Priskin Zoltán (Czuczor Gergely Alapiskola) mindössze annyival összegezte a benyomásait, hogy „egy hajóban evezünk“. Berta Tünde (Selye János Egyetem, Innovatív Oktatásért Intézet) úgy látta, nagyon fontos mindenkinek azt érezni, hogy „most már nem halogathatjuk a változást“. Szabó Tömöl Gabriella (Dénes György Alapiskola, rozsnyói Pedagógustámogató Központ) szerint két-három éve még maga a változás is kérdést jelentett, most már viszont inkább a hogyanra keresik a választ. 

Fodor Attila később ehhez hozzátette, a változás szó megosztja az embereket, s arra volt kíváncsi, hogy viszonyulnak ehhez a beszélgetőtársai. Priskin Zoltán azt mondta, a „reform“ szó hallatán összeszorul a pedagógusok gyomra, hiszen egypárat már megélt az iskolaügy. A kurrikuláris reformról viszont azt mondta, ez az első olyan változtatás, amely időstressztől mentesen, „gyakorlatilag nemcsak felülről, hanem oldalról és alulról jövő támogatással jár“, míg maga az igény eleve megvan az iskolákban.

A változás összetevői

Fodor Attila arra is kíváncsi volt, hogyan lehet mozogni a változás skáláján. Tóth Gábor rendkívül fontosnak tartotta a kommunikációt, vagyis azt, ha le tud ülni olyan emberekkel, akikkel nem ért egyet, de így mégis tudják ütköztetni a véleményüket. Ki-ki hozzáállásán lehet változtatni, de nem nagyokat – fűzte hozzá. Az „aktív ellenállóktól“ pedig azt szokta kérni, ne gáncsolják azokat a pedagógusokat, akik merészebb, új dolgokat próbálnak ki.

Szabó Tömöl Gabriella arról beszélt, neki sokat segít az oktatói munkában annak tudata, hogy „szabad hibázni“, s ha valamiről bebizonyosodik, hogy nem válik be, akkor azt el lehet vetni.

Kerekes Beáta mindehhez hozzátette, fontos az is, hogy mérlegelni tudjunk, s hogy legyen mögöttünk háttér a családi és a közösségi-intézményi szinteken.

Mit csinálnak máshogy?

Fodor Attila megpróbált konkrét példák említésére sarkallni a kerekasztal résztvevőit. Azt kérdezte, a változások kényszere miatt van-e olyan eljárás, amit ők pedagógusként másképp csinálnak, mint öt éve. Gyakorlatilag mindenki a digitális világ jelentette kihívásokra reflektált valamilyen módon.

Tóth Gábor például az online oktatás miatt ma már máshogy gondolkodik a tananyagról – ugyanakkor kiiktatná a számológépet az óráiról, s helyette logarlécet alkalmazna. „Minél többet delegálok a gépnek, annál kevesebbet dolgozik a buksim“ – állapította meg.

Kerekes Beáta szerint elsősorban a nyugalmat kell biztosítani az óvodában, ugyanis „rohan körülöttük mindenki“. Újra meg kell tanítani a gyerekeket arra, hogy el tudjanak mélyülni az egyszerű játékokban, s ne csak a képernyőkre figyeljenek – állapította meg.

Priskin Zoltán arról beszélt, máshogy kell oktatni a történelmet, „meg kell a diákokhoz találnunk a bejáratot“, ami azt jelentheti, hogy ingergazdag aktivitást kell kifejteni az órán a figyelmük fenntartásához.

Berta Tünde úgy látta, az egyetemen ma már sokkal kevesebb a motivált hallgató. Emiatt nem a mély tudásra helyeződik a hangsúly, hanem a szakma iránti szeretetre.

A diákok jó oldalai

Fodor érezvén, hogy a jelenlegi diákok negatív oldalai kerültek előtérbe, arra volt kíváncsi, hogy ezzel szemben mi mondható el róluk pozitívumként.

Tóth Gábor erénynek látja, hogy manapság „gyors emésztők“ és felhasználók ülnek az osztálytermekben. A 16 éves önmaga például nem volt ennyire bátor, mint a mostani diákok, akik ha érzik a belső motivációt, akkor csodákat lehet velük létrehozni. 

Priskin Zoltán először kifejtette, hogy a gyerekek hozzáállása „mindenben tükrözi a mai társadalmat“. Ugyanakkor ami a technikát illeti, nagyon okosak, valamint a kreativitásuk és érzékenységük is sokkal magasabb szinten van, mint az elődeiké 10-15 évvel ezelőtt. Emellett a kritikára is érzékenyebbek, ezért óvatosan kell azt „becsomagolni“ számukra. 

Kerekes Beáta úgy látja, „nagyon sok új dolgot tudnak behozni“ az oktatási munkába, sok információval rendelkeznek, ill. megvan még a gyermeki kíváncsiságuk is. 

Berta Tünde szerint a mai gyerekek már együtt élnek az állandó változással, s emiatt rugalmasabban is reagálnak rá, mint az idősebbek.

Alsó és felső viszonya

A beszélgetés aztán újra visszakanyarodott a reform/változás témaköréhez. Fodor Attila azt tudakolta, hogy a jelenleg zajló folyamatokban találkozik-e az „alsó kezdeményezés a felső megerősítéssel“?

Priskin Zoltán kifejtette, óvatos lenne az alkalmazkodás fogalmával. Gyakran hangzik el ugyanis, hogy a gyerekek érezzék jól magukat az iskolákban, ám az intézményeknek „meg kell szabniuk az irányvonalat“, s nem lehetnek egyszerű elszenvedői a változásnak. Ez azt jelenti, hogy „a jólétet előidéző munkát és felelősségtudatot is bele kell palántálni“ a gyerekekbe.

Szabó Tömöl Gabriella kísérletet tett az iskolák típusainak meghatározására. Szerinte vannak olyan intézmények, amelyek pontosan tudják, hogy mit akarnak, s jól élnek az új lehetőségekkel. Más iskolák meglepődve követik az eseményeket, s vannak olyanok, akik pedig „úgy vannak vele, hogy döntsétek el“. Kerekes Beáta az óvodákkal kapcsolatban elmondta, a korábbiakhoz képest talán jobban előtérbe kerültek az elmúlt 10 évben.

A belső kultúra kérdése

Szóba került még az a mentorprogram is, amely országszerte a pedagógustámogató központok keretében működik. A program résztvevőjeként először Tóth Gábor összegezte a tapasztalatait. Sokszor találkoznak olyan problémákkal, amelyre egyszerűen nem tudnak megoldási javaslatokat adni, ugyanis a hatáskörükön kívül esik azok kezelése – ilyen például az iskolakerülés. Viszont nagyon hasznosnak tartja a „közös agyalásokat“, amikor a tantestületek rendszeresen két-három órán keresztül beszélnek a saját iskolájuk pedagógiájáról – akár még azt követően is, hogy a mentorok távoztak a nap végén.

Berta Tünde ehhez csatlakozva azt jelölte kulcsfontosságúnak, hogy a „végre együtt találtuk ki“ kultúrája eddig nem volt jelen a tantestületekben. Tudatosítani kell bennük azt is, hogy az előremozdulás csak kis lépésekben történhet meg

Fodor Attila ezen ponton használta a „belső kultúra“ fogalmát – szerinte ennek megváltoztatását tudják elősegíteni az illetékes intézmények. Ha viszont a változási folyamatokra úgy nézünk, hogy valaki kívülről mondja meg, mi a teendő, „akkor a reform megbukott“.