Útlevél a cipőtalpban

Ott, túl a rácson. Idekinn biztos kitoloncolás várna rájuk, ha lenne útlevelükSomogyi Tibor felvétele– Az emberek általában nem tesznek különbséget a menekültek és a határsértők számára létrehozott táborok között, holott az különbség jelentős – fogad bennünket Bíró Lajos rendőrszázados, a Dunaszerdahelyi járásban lévő medvei idegenrendészeti tábor igazgatója. – Azokat a külföldieket, akik menekültstátusért folyamodnak Szlovákiában, menekülttáborban helyezik el. Az illegális határátlépők zöme viszont nem akar az országban maradni, ezért őket a rendőrségről szóló törvény értelmében letartóztatjuk. Harminc napunk van arra, hogy tisztázzuk személyazonosságukat, illetve megpróbáljuk beszerezni az ország elhagyásához szükséges útiokmányaikat – ismertette az idegenrendészetben bevett gyakorlatot az igazgató.

Kétszáz ember, harminc nap

A medvei intézmény 160 férfi és 40 nő befogadására alkalmas. A gyermektelen házaspárokat egy táborban, de külön épületben helyezik el, a gyerekeseket pedig a sečovcei táborba szállítják. – Tegnap 186-an voltak, a mai létszám 159 fő, ám holnapután teltházunk lesz – tudjuk meg Bíró Lajostól. A létszám azért változik, mert a 30 nap letelte után az idegeneket szabadlábra kell helyezni, ha nem sikerül beszerezni a továbbutazáshoz szükséges iratokat. Márpedig az útlevelek intézése rendszerint kudarccal végződik, mert a menekültek a hivatalos kérvényekben hamis adatokat tüntetnek fel. Nagyon jó tudják ugyanis, hogy útlevéllel kötelesek lennének elhagyni Szlovákiát, hogy kitoloncolnák, vagyis rendőri kísérettel hazakísérnék őket. S mert rendszerint pénztelenek, az ezzel járó kiadások az államkasszát terhelik. Idén Indiából 509 férfi lépte át illegálisan a szlovák országhatárt, Vietnamból 161-en érkeztek, nők és férfiak vegyesen, Afganisztánból 120-an, Kínából 87-en jöttek, Irakból 61-en, Romániából 65-en, 66 ukrán és 23 török került Medvére. A közhiedelemmel ellentétben határsértők tisztában vannak azzal, hogy személyi szabadságukat jelenleg csak 30 napig lehet korlátozni (a törvénymódosítási indítványban 180 nap szerepel – a szerk. megj.), ezért türelmetlenül várják a szabadulás napját. De útlevél nélkül legálisan nem léphetik át a határt, nem hagyhatják el Szlovákiát. – Ez egy ördögi kör – sóhajt az igazgató, majd elmondja, a határsértőket nem a község közelében engedik szabadon, hogy ne zavarják a lakosságot. Bár ettől nem nagyon kell tartani, teszi hozzá, hiszen a menekültek nagy ívben elkerülik még a tábor környékét is. Az persze előfordul, hogy valahol az országban egy rendőri igazoltatás után újra Medvén kötnek ki. – Nem ritka az sem, hogy az ismét letartóztatott személy más nevet mond be, más nemzetiségűnek vallja magát. Nem is olyan régen a magukat először marokkóiaknak vallók másodszor irakiaknak mondták magukat. Számunkra például érthetetlen, hogy az összes Indiából érkező a Sing vezetéknevet tünteti fel. Hiába írnak be más-más keresztnevet, ez nem elég ahhoz, hogy a nagykövetség azonosítsa őket és kiadja számukra az útleveleket. Ráadásul Indiában csak 1978-tól vezetnek anyakönyveket, a korábban születettek nem szerepelnek semmilyen nyilvántartásban. Négy év alatt egyikőjüknek sem tudtunk útlevelet intézni; ugyanez a helyzet a vietnamiakkal és a kínaiakkal is. Az afgánok más elbírálás alá esnek, gyakran kijelentik: ha kitoloncolnánk őket, hazájukban kivégeznék őket. Ebben az esetben hazaküldésük tilos – résztelezi a gondokat a medvei tábor vezetője.

Nyolcezer dollár a szabadság ára

Az idegeneket letartóztatásuk és a táborba szállításuk után orvosi vizsgálatnak vetik alá. Megmotozzák őket, mert nem tudni, nincs-e náluk fegyver vagy kábítószer. Noha a határsértők nem vallják be, van náluk pénz, a rendőrök már tudják, hol keressék. A ruhájuk bélésébe varrt bankókat is megtalálják, és nyilvántartásba veszik a többi értékkel együtt. Az igazgatótól megtudjuk, az is előfordult, hogy egy húsz fős csoportnál öszszesen ezer dollárt találtak, egyikük cipőtalpából pedig egy útlevél is előkerült. A leadott pénzből a letartóztatott cigarettát, telefonkártyát és ásványvizet vásároltathat. Számla ellenében köteles megtéríteni a napi étkezés, illetve a hazaszállítás költségeit.

– Tévedés ne essék, a határsértőknek többnyire nincs pénzük a napi 112 koronás ellátás és az utazás költségeinek megtérítésére – mondja Bíró Lajos. – Rendszerint nem hajlandók beszélni vándorlásuk viszontagságairól sem, csupán annyit közölnek, hogy fejenkét négy-nyolcezer dollárt adtak az embercsempészeknek azért, hogy Nyugatra juttassák őket. A pénzt gyakran a rokonok, vagy a falu lakói adják össze, előfordul az is, hogy a külföldre szökött küldi földijének a szükséges anyagiakat. Aki, ha szerencséje lesz, és eljut álmai országába, ledolgozza a kölcsönt. Két évvel ezelőtt tizenkét srí-lankait szállítottak ide, nekik sikerült útlevelet szereznünk. A kiutasított személyeket Moszkván keresztül rendőrök kísérték, a „kényszerkirándulás” kiutasítottként körülbelül 90 ezer koronába került – emlékezik a rendőrszázados, majd elkísér a határsértők szálláshelyére.

Kihúzzák a gyufát

Mielőtt belépnénk a női lakrészbe, megtudjuk, hogy bár ők rendesebbek, olykor a berendezést – a férfiakhoz hasonlóan – szándékosan teszik tönkre. Az ablakokon látható szúnyogháló-foszlányok is igazolják Bíró Lajos szavait. – Talán nem ismerték, nem tudták, mire való. Aztán panaszkodtak, hogy a szobákban sok a szúnyog – kommentálja a látottakat. A nők szobájában viszonylagos rend van, náhány kínai és vietnami az ablak mellett beszélgetéssel múlatja az időt, többen az ágyon fekve a plafont nézik, szótlanul.

A szolgálatos rendőrök szerint a férfiak „rémesek”. Nyáron kiülnek az ablakokba, és a rácsokon keresztül a lábukat lóbálva hangoskodnak, letörték a zuhanyrózsákat, sokan nem tudják, mire való a vécépapír, az angolvécét sem ismerik. Úgy végzik szükségleteiket, hogy ráállnak a porceláncsészére, aztán csodálkoznak, ha eltörik.

– A rendőrök hiába követelik, hogy csak a kijelölt teremben dohányozzanak. Mivel biztonsági okokból nincs gyufájuk, az őrök adnak nekik tüzet. De mert a nap nagy részét cigarettázással az ágyban töltik, lusták felkelni, a neoncsövekből drótokat szerelnek ki, a villanykapcsolóba dugják, s az így keletkező szikrákkal gyújtanak rá – mutatja az elkobzott segédeszközöket az igazgató. Időben figyelmeztetett arra is, hogy a szobákban oxigénhiányunk lesz. Nem tévedett, a szellőzetlen termekben vágni lehet a füstöt. Főleg az indiaiaknál, akik három napja visszautasítják az ételt. Sérelmezik ugyanis, hogy akaratukon kívül tartják fogva őket, holott ők szabad emberek. A tábor orvosa naponta ellenőrzi egészségi állapotukat, a letartóztatottaknak kutya bajuk.

– Ez nem az első, s vélhetően nem is az utolsó éhségsztrájk. Hiszem, hogy úgy mint eddig, ez is hamarosan véget ér. Épp reggel üzentek az indiaiak, hogy beszélni szeretnének velem – számol be az igazgató. (Később megtudtuk, jóslata beigazolódott. Az idő előtt szabadulni akaró indiaiak megnyugodtak, és már „csak” cigarettavásárlási óhajukat tolmácsolták. Hogy gyorsabban teljenek a várakozás napjai, sakkot és kártyát is kaptak az igazgatótól.)

A ráccsal leválasztott lakrészen belül a nőkhöz hasonlóan a férfiak is szabadon mozoghatnak, látogathatják egymást. Az egyik szobában a földön ülve épp az indiaiak „konspirálnak”, majd kissé csalódva veszik tudomásul, hogy Bíró Lajos délutánra halasztotta meghallgatásukat. A levegőtlen szobákban a férfiakat cseppet sem zavarja a rendetlenség. A falakra a különböző nemzetiségű lakók nemcsak rajzolnak, de üzeneteket is firkálnak, láttunk arab, kínai, de orosz vagy román feliratokat is. Sőt, az egyik szoba falára rajzolt hatalmas térképen a menekülés lehetséges útvonala is látható.

Egészség és betegség

– A nők lakrészén naponta, a férfiaknál heti három alkalommal van meleg víz, s olyankor kötelező a tisztálkodás. Vannak viszont, akik nem állnak a zuhany alá, edénybe engedett vízzel mosakszanak – folytatja az igazgató. Míg az ebédlőbe érünk azt is elmondja, hogy az iszlám vallásúakhoz igazítják az étrendet. Disznóhús nem kerül a tányérokba, marhahúsból és csirkéből készült ételeket főznek a szakácsnők. Tiszteletben tartják a ramadánt is, a vallásosak napi ételadagjukat este kapják. – Hiába kérjük őket, legyenek tekintettel a többiekre, hangoskodásuk lehetetlenné teszi az eltérő vallásúak zavartalan éjszakai pihenését.

Az ebédlőben ülő nőknek láthatóan ízlik az ebéd. – Mi is azt eszszük, amit ők – mondják a lakókat kísérő rendőrök. A táborlakók által szívesen látogatott helyiségben, az orvosi rendelőben megtudjuk: a vizsgálat némi színt, változatosságot hoz mindennapi életükbe. Persze, olykor a rendőröket is meglepi egyes letartóztatottak kívánsága: akadtak, akik hiányos fogsorukat akarták megcsináltatni a táborban. A rendelő melletti, nyolc ágyból álló elkülönítőben jelenleg négy rühes és négy bárányhimlős beteget ápolnak. A rüh egyébként a viszontagságos utazás velejárója, a menekülők gyakran hónapokig nem váltanak fehérneműt, nem mosakodnak. Nem ritka a tetvesedés sem, legutóbb – tiltakozásuk ellenére – egy 65 fős csoport összes tagját kénytelenek voltak kopaszra nyírni. Jelenleg a kórházi kezelés után két tüdőbeteg menekült egy tátrai tüdőszanatóriumban gyógyul. A kórház a tábornak 40 ezer koronás számlát küldött, a gyógykezelés összege ennél jóval magasabb lesz.

Európai gyakorlat

A medvei idegenrendészeti tábor eddigi „vendégei” 41 országból érkeztek. A 80 alkalmazott sikerként könyveli el, hogy egyharmaduk útlevéllel távozott. Noha a tábor megnyitása előtt „csaliként” az illetékesek azt hangoztatták, hogy majd a helybeliek jutnak munkához, az igazság az, hogy mindössze hét medvei, illetve ugyancsak hét környékbeli dolgozik a táborban. Nagymegyerről 23-an, de Nyárasdról, Ekecsről, Dunaszerdahelyről, illetve többen a Komáromi járásból is vállalják a lelkileg megterhelő tábori szolgálatot, az őrző-nevelő embert próbáló munkáját.

A medvei tábor évi költségvetése a menekültek létszáma szerint alakul, üzemeltetése tavaly körülbelül 20 millió koronába került. Vannak szakértők, akik azt állítják, hatékonyabb határvédelemmel csökkenteni lehetne a kiadásokat. Korszerű megoldás volna a hőérzékelő kamerák elhelyezése, főleg az ukrajnai zöldhatáron. Esetleg követni lehetne a németek példáját, akik a nagykövetségeken jó pénzért „megvásárolják” a határsértők útiokmányait csak azért, hogy a külföldieket mielőbb kitoloncolhassák. Mert ez is olcsóbb, mint az idegenrendészeti táborok működtetése. A belgák viszont azokat, akik nem kérnek menekültstátust és hajlandók hazatérni, készpénzzel „jutalmazzák”: a felnőttek 10 ezer, a gyerekek – kortól függően – 1-5 ezer belga frankot kapnak.

Az EU-csatlakozásnál figyelembe veszik, melyik ország hogyan látja el az országba érkező menekülteket. A helyzetet ötévenként bizottság méri fel, 1995-ben azt állapították meg, hogy az idegenek rossz feltételek között, börtöncellákban várnak a hivatalos szervek döntésére. Ezért vált szükségessé az idegenrendészeti tábor létesítése. Persze, arról nem ők döntöttek, hogy Medvére kerüljön, így csak csodálkozhatnak azon, hogy az ukrán határt illegálisan átlépőket az egész országon át „sétautaztatják”. Állami költségen, pontosabban az adófizetők pénzén. Azért, mert Szlovákia keleti végein élők menekült- és idegenrendészeti táborellenes tiltakozása sikeres volt.

Az EU-bizottság tavaly októberben ismét felmérte a szlovákiai helyzetet, s elégedettek voltak a határsértők életkörülményeivel. Azt kifogásolták csupán, hogy – televíziós készülékek híján – nem a legmegfelelőbb a táborban élők szabadidő-programja. Bár a tévéket már beszerezték, az antennák felszerelésére még várni kell. És ami ugyancsak fontos: a tévéket úgy kell majd elhelyezni, hogy az unatkozó külföldiek ne tehessék tönkre.