Tudnunk kell, ki a tettes, mi az igazság

Két év telt el azóta, hogy meggyilkolták a 32 éves Sárai Zoltánt, ám a rendőrség eddig nem volt képes kézre keríteni sem a gyilkost, sem a szörnyű tett megrendelőjét. Felmerült a gyanú, hogy az ügyet szándékosan „altatják”.

Sáraiék addig nem nyugszanak, amíg nem ítélik el a gyilkost és felbujtóját – Teljesen megváltozott az életünk. Minden hozzátartozónak szörnyű, ha balesetben vagy súlyos betegségben hal meg családtagjuk, ám az a tudat, hogy Zolit elevenen égették el, elviselhetetlen – mondta Sárai Rozália, a fiát sirató édesanya, majd férjével és férjezett lányával együtt felidézte a tragédia előtti eseményeket.

– A községben csak Zoli és felesége tudta, hogy szeptember 4-től a szüleim Magyarországon nyaralnak, mi pedig a férjemmel 8-án nászútra repülünk. A gyilkos is tisztában lehetett azzal: ha nem vagyunk a faluban, a testvérem munka után hazamegy – vette át a szót Sárai Bernadett. – Alig landolt a gép Portugáliában, amikor a sőgornőm mobilon értesített Zoli balesetéről. Eleinte azt sem akarta elmondani, mi történt, végül rákényszerítettem. A férjemmel azonnal visszafordultunk, de nem volt egyszerű repülőjegyeket szerezni, ezért csak másnap érkeztünk Pozsonyba. Nem tudtunk elbúcsúzni a bátyámtól sem mi, sem anyuék. Pedig Zoli sofőrje a tragédia után felajánlotta, hogy még azon az éjszakán értük megy Hévízre, ám a sógornőm nem tartotta fontosnak. Mi 9-én érkeztünk meg, s a kórházban tudtuk meg, hogy Zoli belehalt az égési sérülésekbe. Anyuékért is mi mentünk, mi vittük nekik a rettenetes hírt. Kezdettől úgy éreztük, a rendőrség nem végez alapos munkát; magánnyomozásba fogtunk.

A család megtudta, hogy a gyilkosság napján Sárai Zoltánék háza előtt körözött egy ismeretlen rendszámú kék autó, ám a rendőrségen senki sem tett vallomást. A megrendült szülőknek a szemtanúk számoltak be a gyilkos támadás utáni percekről. Többen nem értették, miként lehetséges, hogy a házban tartózkodó Sárai Ilona nem hallotta férje „Ilon segíts!” kiáltását, a távolabb lakók viszont igen. Az utcára kirohanó, fáklyaként égő férfit is a szomszédok próbálták oltani. Felfoghatatlan, hogy bár Sárai Zoltán testfelületének 90–95 százaléka elégett, pár pillanatig pihent a kocsmában, majd feleségét és fiát féltve hazament, belefeküdt a medencébe, ott várta a mentőket.

– Ha azonnal eszébe jutott volna a medence, talán életben marad. Mert erős volt. A súlyos égési sérülések ellenére képes volt arra, hogy a kórházban vallomást tegyen a rendőröknek. Mi is csak ebből tudjuk, mi történt, hiszen a menyem nem volt hajlandó elárulni nekünk, mi és hogyan történt szeptember 8-án. A nyilatkozatai pedig eltérnek a valóságtól. Ő azt állítja, Zolit a garázsban öntötte le valaki. Ha így lenne, a benzin nem érte volna a hátát, és a garázsban álló személykocsi is lángra kapott volna. A fiam égő ruhájától viszont csak a tükör perzselődött meg – jegyezte meg az édesanya, majd fia vallomásából idézett. „Alig szálltam ki az autóból, a garázsban megéreztem a benzinszagot. Körülnéztem, de semmit nem láttam. A lépcsőházban, néhány lépcsőfokkal fölöttem egy csuklyás alak nyakon öntött a bűzlő benzinnel. Amikor láttam, hogy gyufát vesz elő, menekülni próbáltam. A garázsajtó felé szaladtam, és a rajtam égő ruhát kint a földön próbáltam eloltani.”

A Sárai szülők felkészültek arra, hogy befogadják otthonukba menyüket és unokájukat. Feltételezték, hogy nem lesznek képesek visszatérni a gyilkosság színhelyére. Arra gondoltak, az édesapjával „öszszenőtt” Balázska csak segítséggel lesz képes feldolgozni a gyilkosságot, az apa hiányát. Bíztak abban, hogy segítségére lesznek, hiszen náluk nőtt fel, szerette őket. Ezzel tisztában volt Sárai Ilona is, mert amikor asszonyként, anyaként tanult, fiát az anyósára bízta, elfogadta segítségét.

#Somogyi Tibor felvételei– Sohasem volt köztünk vita, ha támaszra volt szüksége, itt kereste, nem a saját rokonainál – hangsúlyozta Sárai Rozália. Nagyot sóhajt, nehezen mondja ki: – Amikor Ilon látta, mekkora erőfeszítéssel szorgalmazzuk a nyomozást, látogatásai ritkábbak lettek, majd elmaradtak. Nem is ez fáj már, hanem az, hogy eltiltja tőlünk az unokánkat. A kisfiú februárban járt itt utoljára, egyszer nyáron az üzlet előtt találkoztunk. Néhány napja a nagyapjának az édesanyja háta mögül mert csak integetni – keresgett. – Elveszítettük Zolit, s félő, hogy a sógornőm el akarja tőlünk idegeníteni Balázskát is – jegyezte meg Bernadett. Többet csak azért nem mondott, nehogy sógornője őt is eltiltsa imádott unokaöccsétől.

Noha a rendőrség még nem fejezte be a nyomozást, a falubelieket alig lehetett szóra bírni. A szüretelő polgármester nem volt hajlandó sem találkozni, sem véleményt nyilvánítani. Eddig is hallgatott. Megjegyezte viszont, a szőgyéniek két táborra szakadtak: van, aki a feleséget, van, aki a szülőket pártolja. Azok pedig, akik beszéltek, nevük elhallgatását kérték. Azért, mert Sárainé állítólagos barátja kapcsolatban áll az ukrán maffiával, az embercsempészekkel. B. Zoltán volt pedagógus pati székhelyű szeretetszolgálata ukrán gyerekeket üdültet ugyan, de ez csak álca. Elmondták azt is, hogy Sáraiék házassága nem volt felhőtlen, a szóbeszéd szerint a feleségnek B. Zoltánnal volt viszonya, aki azóta is látogatja. Megemlítették a feleség évekkel ezelőtti zavart viselkedését, tudni vélték, erős nyugtatókat szedett, holott terhes volt, s ezért a terhességét meg kellett szakítani. Ám férje halála után – kilenc hónapon belül – egy kislánynak adott életet. Többen kertelés nélkül kimondták az apának vélt barát nevét.

Érdekes iratok, rendőrségi vallomások kerültek a kezünkbe, amelyek egyértelművé tették Sárainé és B. Zoltán évekig tartó viszonyát. Amikor a nyomozótiszt a kihallgatás során be akarta vetni a hazugságvizsgáló gépet, mindketten visszautasították. Az értesüléseket nem hagyhattuk figyelmen kívül, azért ismét a Sárai szülőkhöz fordultunk magyarázatért.

– Sem a fiam, sem a menyem nem beszélt a házasságukban felmerülő gondokról. Nem sejtettük, hogy az az ember, akit Zolink a saját iskolájában alkalmazott, kikezd a feleségével. Persze, ehhez két emberre van szükség. Van, aki azt állítja, Zolinak is volt valakije. Azt tudjuk csak, hogy imádta a fiát, miatta szóba sem jöhetett volna a válóper. Egy biztos: a fiam nagyon sokat dolgozott, Ilon meg idegeskedett, és méregerős gyógyszereket szedett. Csak akkor tudtuk meg, hogy terhes volt, amikor már orvosi javaslatra elvetette a magzatot. A legutóbbi terhességéről sem tudtunk. Állítólag Zoli temetésén B. Zoltán nagyanyja szóvá tette, hogy Ilon gyereket vár. Amikor már látszott áldott állapota, megkérdeztem tőle, eddig miért nem említette. Azt válaszolta, meglepetésnek szánta. Tavaly áprilisban megszületett a kislány. Ezt sem tudatta velünk. Talán érthető, ha ezek után azt mondom: nem vagyunk biztosak abban, hogy a fiamé. Ha két héten belül nem ment volna vissza abba a házba, ahol Zolit meggyilkolták, biztosan másképp alakul a kapcsolatunk. Miért nem akar találkozni velünk? Amikor az MKP vezetősége a gyilkossággal kapcsolatban 100 ezer koronát ajánlott fel a nyomravezetőnek, itt nálunk az egybegyűltek előtt kijelentette: legjobb volna, ha leállítanák a nyomozást, mert nem is akarja tudni, ki tette! – töpreng Sárai Zoltán édesanyja. – Nem volt titok, hogy a közös vállalkozást ugyan a menyem nevén jegyezték, de kizárólag a fiam és az uram dolgozott, ők gyarapították. Zoli halála után az iratoknak nyoma veszett, a betétkönyveket sem láttuk. Újabban a menyem a mezőgazdasági gépeket követeli, holott azok mindig a páromé voltak. Mindez talán azért van, mert összeszólalkoztam a barátjával, B. Zoltánnal. Nem tetszett neki, hogy a gyilkosság miatt kihallgatták a rendőrségen. Ő vallotta be azt is, hogy viszonya van Ilonnal. Velem pedig közölte, feljelenti a nyomozókat, majd bennünket is. És leribancozott. Nem maradtam adósa, a szemébe mondtam: mit akarsz tőlem, te gyilkos tanár!

A család szerint a rendőrség szándékosan „altatja” az ügyet, csupán az első nyomozótiszt munkájával voltak elégedettek. Már a negyedik foglalkozik a gyilkosság felderítésével, de ha nem zaklatnák, az akta a fiók aljára kerülne. – Addig nem nyugszunk, míg nem tudjuk meg, ki, kinek a megbízásából és miért ölte meg a bátyámat, Balázska édesapját! Az igazságra vagyunk kíváncsiak – hangsúlyozta Sárai Bernadett.

Nem hivatalos értesülések szerint a rendőrség nyomon van: egy rablás kapcsán elítélt férfit gyanúsít a gyilkossággal. Az illető szeptember 8-án egy Szőgyén környékén tartott találkozón vett részt, ahonnan távozott, majd amikor visszatért, öltözéke, autója benzinbűzt árasztott. A helyzetet bonyolítja, hogy állítólag ez a személy tanúként szerepel a Remiáš-gyilkosságban. Lehet, hogy épp emiatt nem lehet felgöngyölíteni Sárai Zoltán bérgyilkosságát sem?!

Sikerült elérni Sárai Ilonát is. Szerinte a két évvel ezelőtti eseményeket mindenki úgy tálalja, ahogy akarja. Az anyósáék is, a falu is. – Nem én tiltom el Balázst a nagyszüleitől, a gyerek kerüli őket. Nem akar oda menni, én viszont nem kényszerítem. A tragédia után ugyanis mást sem hallott, csak azt, hogy én tettem el láb alól az édesapját. A nagyszülőket, de főleg az anyósomat nem érdekelte, kivel ül egy padban, kivel barátkozik, milyen volt a cserkésztábor, vagy mivel készül a szavalóversenyre, s ezt a közönyt a gyerekem természetesen nem értette. Ahelyett, hogy segítettek volna a nyolcéves Balázskának, elterelték volna a figyelmét a tragédiáról, minduntalan eszébe juttatták. Szerintem azzal, hogy kerüli őket nemcsak önmagát védi, hanem engem is – közölte a Sárai Ilona a telefonba. Elmondta, anyósáék valóban nem tudtak arról, hogy orvosi ajánlásra megszakíttatta terhességét.

– Nem a férjem háta mögött, közösen döntöttük el, hogy ne szülessen meg. Miért engem hibáztatnak azért, hogy nem tudtak róla? Amíg hat napon keresztül a kórházban voltam, a férjem vitte oviba, illetve hozta haza a kisfiát. Úgy szervezte a munkáját, hogy ne kelljen másra bíznia. Esetleg oka volt rá, hogy ezt elhallgassa a szülei elől. Az igazság az, hogy sok mindent azért nem mondott el nekik, mert kímélni akarta édesanyját. A következő terhességről Sárai Ilonának más a véleménye, mint Sárai Rozáliának.

– Ott voltam a férjem halálos ágyánál a pozsonyi kórházban. Velem tartott a nővérem is. Elsőnek vele közöltem, hogy gyereket várok. Másodikként az orvosnőm tudta meg, mert miután a férjem meghalt, nyugtatókat akart adni. Bár akkor még nem tudtam teljes bizonyossággal, megtartom-e a gyereket, az orvosságokat visszautasítottam. Amikor pedig elhatároztam, hogy mégis megszülöm, a hírt közöltem az anyósomékkal is. Sajnos, ők másként emlékeznek, máshogy mondják el a történteket. Tény, nem érdeklődnek a kislány iránt. Én meg nem erőltetem.

Amikor rátértünk a gyilkosság körülményeire, remegő hangon ugyan, de visszaidézte a szeptember 8-ai estét. Bármennyire furcsának tűnhet, nem hallotta férje segélykiáltását – mondta. Csak a fényre lett figyelmes, s amikor meghallotta a tűz pattogását, egyre összpontosított: arra, hogy minél előbb kimenekítse a ház emeleti szobájában alvó kisfiát. Amikor biztonságban tudta, akkor kereste csak a férjét.

– Aki nem élt ilyet át, nem tudja, mi minden játszódik le az emberben. Nem tudtam, mekkora a tűz, nem sejtettem, mi ég, fogalmam sem volt arról, mi történt Zolival. Hiszen az utcán azt mondták, hogy a kocsmában van – csuklott el a hangja. A házasságtörés témáját sem utasította vissza, bevallotta, tudtak egymás kapcsolatairól. – Sajnos, nincs aki mindezt igazolná, hiszen ezt csak mi ketten vitattuk meg. Az igaz, hogy a kihallgatás során nem értettem egyet a hazugságvizsgáló bevetésével, azt mondtam, még meggondolom. Talán ügyvédet kellett volna fogadnom, talán csak az ő jelenlétében kellett volna nyilatkoznom a vizsgálótisztek előtt is. Az akkori idegállapotomban nagyon nehezen viseltem az ismétlődő kérdéseket. Az orvosom, de a baráti társaságom is azt tanácsolta, ne menjek bele az esetleg többórás faggatásba. Gondolja, vállalnom kellett volna? – lepett meg a kérdésével, majd kifejtette, hogy egy-egy kérdést sokféleképpen lehet feltenni.

– Ha az embernek tiszta a lelkiismerete, ha csupán egyetlen válasza van a kellemetlen kérdésekre, nincs vesztenivalója – válaszoltam. Valóban tiszta lelkiismerettel nevelhetem fel gyerekeimet – mondta végezetül Sárai Ilona. Ennyiben maradtunk.