Tátrai hangulatképek

Több száz hektárnyi pusztaságok váltakoznak a sebesült frontkatonák menetére hasonlító, haldokló erdőrészekkel. Poprád felől nézve az ember egy jókora sárgás sávot lát, végig a hegygerincek alatt. ĺgy, madártávlatból látszik csak igazán, mekkora volt a pusztítás mértéke.

Végigautózunk Tátralomnictól a Csorba-tóig. Lassan csordogálva, kapkodva a fejünket jobbra-balra. A látvány sírnivaló. Megpróbálok fotózni, de hamar elteszem a gépet; ezt úgysem lehet visszaadni sem fényképpel, sem kamerával. Mindenütt kidőlt fenyőtörzsek, dárdaszerű csonkok, földből kiforgatott, égnek meredező gyökerek, köztük elszórtan a már kitermelt, néhol lehajalt gerendákból összehordott farakások. Az egyetlen pozitívum, hogy a természet azonnal elkezdte visszaszerezni jogait: a vékonyka, terméketlen erdei talajon mindenütt zöldül a fű. Az embernek önkéntelenül az jut eszébe, hogy ha lenne (vagy gyorsan megépülne) egy bútorgyár valahol Poprádon, Svitben vagy Késmárkon, legalább tíz évre elegendő nyersanyaga lenne. Munkát adna a helybeli embereknek, és nem kellene a drága bútort külföldről importálni, amelyhez mellesleg a rendszerváltás óta szállítják Szlovákiából a kamionok és tehervonatok a szálfát. Szlovákia-szerte legendák keringenek arról, hogy a tátrai emberek elutasították a segítséget, és nem engedtek senkit a „bizniszhez”. Miközben nyíltan beszélik, mekkora üzletet jelent a kitermelőknek a hulladékfaként könyvelt jó minőségű fenyőfa, egy zsolnai lap az év elején arról cikkezett, hogy a magyar miniszter „lenyelte” a Tátrának szánt támogatást, s ezért halad olyan lassan a munka.

Lassú dolgozgatás

Leginkább ez jellemzi a tátrai állapotokat. A Tátralomnictól a Csorba-tóig tartó huszonvalahány kilométeres sávban talán három helyen láttunk némi mozgást, egy-két markolót, tehergépkocsit. Megkérdeztem egy alkalmi favágót, hogyan látja a Tátra helyzetét. Hazabeszélt. Lehet, hogy szörnyű, amit mondok, felelte, de most legalább jó ideig van munkám. Mint kiderült, családja van, három gyermeke, és évek óta munkanélküli-segélyből volt kénytelen tengődni.

A szállodások jajveszékelnek, és több helyütt bezárták a boltot. Még mindig akad épület, amelynek tetejéről nem távolították el a rázuhant fenyőfát. Nagyobb mozgást szinte csak az ótátrafüredi sétányokon tapasztaltunk. Egyébként turistát alig látni. Csak a főút melletti ösvényeken lézeng néhány elszánt ember, meg a turistaösvényeken bandukol néhány gyalogló. A gépkocsik zömének cseh a rendszáma, ami azt jelzi, hogy nyugati szomszédaink hűek maradtak a régi, szeretett kirándulóhelyeikhez. Belőlük most is több van, mint akár hazai gépkocsiból. A többiek, a magyarok, a németek, egy-két benelux-rendszámot viselő gépkocsi szinte meg sem lassít, húzza csíkot Lengyelország felé. És nem csak a bevásárló-turizmus okán.

A lengyel példa nem ragadós

A lengyel Tátra ugyanis, katasztrófától és gazdasági körülményektől függetlenül, hihetetlen fejlődésnek indult. Rá sem lehet ismerni a tizenöt-húsz év előtti Zakopanéra; mindenütt takaros, rendbe szedett házak, komfort és elfogadható árak. Nem csoda, hogy a turisták, miután kiszörnyülködték magukat minálunk, mennek tovább, a Lysa Poľana-i határátkelő felé. A lengyel kormány (hasonlóan a magyarhoz) ráadásul üdülési csekkekkel ösztönzi a hazai turizmust, ami ha talpon akarnak maradni, nem engedi a szálloda- és panzió-tulajdonosoknak felverni az árakat. Sőt. A piaci versenyben az árak egyre lejjebb araszolnak, miközben a minőség egyre javul. Csak úgy csöndben teszi fel az ember a kérdést: mikor érjük ezt meg idehaza? Mikor lesz itt is megfizethető szállás, étkezés, sífelvonó?

Magyar névjegyek

Keresztülhaladva az Alacsony-Tátrán vagy a Szlovák Paradicsomon, az elmúlt évtizedekhez képest alig tapasztalni változást. Dobsina fölött lekanyarodunk a főútról, és megnézzük a szűk völgyben fekvő Dedinkyt. A tópart kihalt, egy árva csónak ringatózik a vízen két elszánt horgásszal, akik valószínűleg pisztrángoznak. Két család téblábol a víznél, a gyerekek jobb híján a parti homokban játszadoznak. A szálloda előtti parkolóban cseh, német és magyar rendszámú gépkocsikat látni, ami arról árulkodik, hogy itt is volna igény a turizmusra, csak ezért tenni is kellene valamit. A Dobsina és Poprád között kacskaringózó út mentén az érintetlen természetet csodálja egy csapat magyar motoros, néhány kilométerrel följebb összevissza pingált buszmegálló, megtűzdelve a magyar belpolitikai folklór kézjegyeivel. „D 209-es nemzetáruló”, „Gyurcsány rasszista”, „Lopjunk mi is!” „Gyurcsány áruló” és hasonló feliratokat olvashatunk legalább féltucatnyi helyen. Rejtély, miért nem festik le a helybéliek az ide importált „népművészeti” alkotásokat. Vagy nem zavarja őket, vagy jót mulatnak rajtuk.

Hiányzik az ösztönzés

A Tátrából lefelé haladva Muránynak vesszük az irányt. A nagy fennsíkon sem a murányi várat hirdető, sem a híres murányi ménest reklámozó táblát, feliratot nem látni. Ha esetleg akad ilyen, gondosan sikerült elrejteni. Pedig vélhetően sokan megállnának megbámulni a gyönyörű lovakat, s ha már megálltak, biztosan fogyasztanának is valamit. Egyébként is, kilométerek százait teheti meg a turista keresztül-kasul a hegyek között anélkül, hogy tisztességes vendéglátásra, ne adj isten mosdóra bukkanna.

Jut eszébe az embernek: nem ártana elgondolkodni afölött, hogy amíg a Tátrát rendbe hozzák, legalább az Alacsony-Tátra fejlesztésén mozdítanának az illetékesek. Mondjuk kormányszinten. Nemrég például arról tartott tanácskozást több nyugat-szlovákiai város polgármestere, hogyan lehetne a fővárosba látogató turistákat továbbnoszogatni az ország belseje, Pöstyén, Trencsén felé. Tudomásom szerint Közép- vagy Kelet-Szlovákia vonatkozásában ilyen ötlet fel sem merült. Pedig Szlovákiában – a tenger kivételével – minden belföldi látványosság megtalálható. Igaz, tízmilliós ráfordítással nem lehet reklámot csinálni. A szomszédos országok nagyságrendekkel többet költenek az idegenforgalomra.