Szerbiai napló – két lövés, két büntetés, két ország

Közúti ellenőrzés Belgrádban közvetlenül a kormányfő elleni merénylet után AP-felvételCélunk az új szlovák fejlesztési alap egyik célországában megfelelő területet találni. A békés út egészen a röszkei, magyar–szerb határátkelőig tartott. Ahol az átkelő három sávja kettővé zsugorodott, kiütközött a déli vérmérséklet jobbára a szerb rendszámú autók vezetőiből. Előzékeny sofőrök helyett dudaszó és káromkodás jelezte, hogy a Balkán felé tartunk.

A határátlépés emellett azt is jelezte, hogy a Milosevics-rezsim óta sok minden változott. A szerb oldalon kevesebb a huzavona, ám főleg a méregdrága jugoszláv „zelená kartica”, vagyis a semmire sem jó, de kötelező autóbiztosítás elmaradása mutatott az ország új irányvonalára. Az is külön öröm volt számunkra, hogy a határ túloldalán senki sem igyekezett megbüntetni minket, így viszonylag emelkedett hangulatban értünk Szabadkára.

Ott Éva, a Micro Finance Bank vezetője vár minket. A bankot európai támogatók gründolták a befektetők hiányától szenvedő országban. Szabadka, az ország északi kapuja, több mint egyharmad részt magyar ajkú, a város valamikor Mária Terézia kedvelt helye volt. Ám a monarchiabeli épületek mellett már feltűnnek a balkáni arcú pénzváltók. Hivatása miatt Éva Szabadkán meglehetősen népszerű, hiszen a környék kisvállalkozóinak nyújtanak hitelt az induláshoz. A bank nem nagy, az esti program keretében öt alkalmazottal is találkozunk. A (magyar) népszínház falának magyarellenes falfirkái szimbolikusan jelzik a nacionalizmus újabb térnyerését a szerb politikában.

BELGRÁD

Mivel Milan vezet, probléma és büntetés nélkül ússzuk meg az utat Belgrádig. Itt a rendőrök hihetetlenül jól fel vannak szerelve, infravörös kamerákkal mérik be a gyorshajtókat. Persze, a büntetés is a rendőrök személyi, és a rendőrségi büdzsé fontos és elmaradhatatlan része. Hiába, a jugók mindig is értettek az üzlethez...

A szerb főváros hűvösen és büdösen fogad. Az országban ugyanis túltengnek a katalizátor nélküli autók, így a nálunk már elfeledett szuperbenzin itt még dívik, meghatározva az ország szagát. Belgrádban azonban a hosszú téli hónapok után először süt a nap, így a belgrádiak ezt kihasználva csőstül tódultak az utcákra. A napos idő, meg a nőnap miatt – amit Szerbiában mindenki ünnepnek tart – bőven akadt látnivaló.

A találkozók folyamát a szinte kultikus helynek számító Plátóban kezdtük, a filozófiai tanszék melletti, a diákok által rendkívül kedvelt kávézóban. Valamikor az Otpor! diákmozgalom kedvelt helye volt – értelemszerűen – itt találkozunk Szlobodannal, az Otpor! valamikori vezéralakjával. Szlobo – aki immáron sikeres üzletemberként drótnélküli internetszolgáltatással foglalkozik – a forradalom után otthagyta a mozgalmat, nem értett egyet a politikai párttá való fokozatos átalakulásával. Legendásan nyugodt, már-már flegmatikus természet, fiatal kora ellenére azonban kiváló politikai elemző. Fél óra alatt meséli el, hogy a sikertelen elnökválasztással, Kostunica volt szövetségi elnök, valamint választási ellenfele, Miroljub Labusz volt miniszterelnök-helyettes kijátszásával Zoran Djindjics kezében összpontosul minden végrehajtó hatalom. Djindjicsről elmesél egy Belgrádban jól ismert sztorit, miszerint a Németországban doktori tanulmányait folytató Zoran mellesleg szőnyeget csempészet Jugoszláviába. A filozófus szőnyegcsempész visszatérő vendég volt a diplomatákkal, politikusokkal és főleg nem kormányzati szervezetekkel folytatott belgrádi találkozóink során. Központi téma volt Szerbiában.

A GYILKOSSÁG

Szerdán indulunk körülnézni a szerb régiókban. Első állomásunk egy menekülttábor Smederevo Palankában, alig 70 kilométernyire Belgrádtól. A szerb menekültügyi bizottságtól kaptuk az információt, hogy egy Bozur nevű kis szervezet több ezer menekültek lát el, elsősorban szociális és pszichológiai segítséget nyújtva. A találkozón kiderül, a Bozur mindössze két tagot számlál. Szvetlana és Natasa koszovói szerb menekültek, hivatásuknak tekintik ezt a munkát. A közel kétórás beszélgetésen keresztül sikerült megértenünk, hogy a koszovói szerb menekültek hivatalosan nem menekültek, hanem úgynevezett „belsőleg elhelyezett személyek”. Rájuk más szabályok érvényesek, mint mondjuk a boszniai, vagy a horvátországi szerb menekültekre. Pusztán azért, mert Koszovó nem külön állam, hanem hivatalosan – és a szerb alkotmány szerint – Szerbia része. Erről persze az albánoknak megvan a maguk jól bejáratott véleményük. Sőt, a koszovói tartományt igazgató ENSZ-szervezet (UNMIK) nemrég sürgette a szerb kormányt, hogy adjon át kompetenciákat a novemberi választásokon megválasztott – természetesen albán többségű – helyi önkormányzatoknak. Mivel ebben a szerbek Koszovó önállósodását látják, aligha lesz belőle valami önként. Bár ki tudja.

Szerdán ebéd után indulunk a terv szerint a dél-szerbiai nagyváros, Nis felé. Alig indulunk el, Gordana, a belgrádi Freedom House munkatársa telefonál. „Lelőtték Djindjicset” – kiabálja izgatottan a telefonba és leteszi azzal, hogy még jelentkezik. Nézzük egymást Milannal, de közben vezetek tovább. Akkor még úgy hiszem, valami őrült talán eltalálta, de biztosan nem komoly. Rövid tanakodás után folytatjuk utunkat dél felé. Egy óra múlva az amerikai nagykövetségről telefonálnak: Djindjics belehalt sérüléseibe, mondja ismerősünk. Hosszú beszélgetésekre ekkor nincs idő. Hirtelen lefékezek, mondom, mi történt. Miután röpke pár perc alatt kimerítettük a szlovák és a magyar káromkodások tárházát, további információért és tanácsért felhívjuk a szlovák nagykövetséget. A nagykövetet természetesen nem érjük el, a tanácsos áll rendelkezésünkre. – A legjobb helyen vagytok, távol Belgrádtól – mondja. Folytatjuk utunkat, kihagyjuk azonban Nist és egyenesen Novi Pazarba, a jórészt muzulmánok által lakott Szandzsákba megyünk. Tisztában vagyunk vele, hogy a történtek miatt hamarabb kell visszatérnünk Belgrádba, hiszen ezzel minden megváltozott – számunkra is.

Közben rövid, szöveges üzenetben elküldjük több szlovák médiának a szerbiai telefonszámunkat. Milannal a belgrádi találkozók alapján megpróbáljuk összerakni, kinek állhatott érdekében a gyilkosság. Gyorsan oda lyukadunk ki, hogy az okok között a gyanús körülmények közt folyó privatizációt, a Milosevics-éra alatt felfejlődött újgazdag maffiát, valamint a kormányfő korlátlan hatalmát lehet keresni. Először az Új Szó hív. Milyen a hangulat? – kérdezi az ügyelő külpolos. Semmilyen, nem ott vagyunk, de nem az érdekes, hanem az, miért történt – mondjuk neki a mi verziónkat. Közben befut a SME szöveges üzenete a „Milyen a hangulat?” címszó alatt. A következő telefonáló a Szabad Európa rádió munkatársa első kérdésére – szabad a gazda – már csak hangos nevetés a válasz.

A rövid kragujevaci megálló után folytatjuk az utat dél felé. Milan elfelejti becsatolni övét, amelyet egy szemfüles rendőr rögvest kihasznál, megállítja a kocsit. Tízperces veszekedés következik, ami a tolerancia, a Djindjics-gyilkosság és a rendkívüli állapot címszavakban foglalható össze. Tíz eurót fizetünk, plusz végighallgatjuk, ahogy a szerb rendőr pár órával a merénylet után bosszankodva közli velünk, hogy túlélték Milosevics kiadatását, túlélik Djindjics megölését is.

NOVI PAZAR

A zimonyi klán, amelyet Djindjics meggyilkolásával gyanúsítanak Reuters-felvéte Gordana jelentkezik ismét, a Freedom House a rendkívüli állapot miatt saját készültségi állapotot vezetett be. Jelentkezni kell minden reggel és este, mobiltelefonok kikapcsolása tilos. Miután megtudja, hogy Novi Pazar felé tartunk, finoman szólva izgalomba jön. Novi Pazar ugyanis Európa talán legfontosabb drog- és illegálisfegyver-elosztóközpontja, de a lánykereskedelem is virágzik. A városkáról még annyit kell tudni, hogy az állítólag ott készült Levi’s farmert amerikai szakértők sem tudták megkülönböztetni az eredetitől. Ügyes emberek laknak ott.

Gordana aggódása után értesítjük a szlovák nagykövetséget is úti célunkról, biztos, ami biztos. Ezúttal a nagykövettel beszélünk, reakciója hasonló. – Nem ajánlom, hogy ott maradjanak éjszakára – mondja. Mivel akkor már ismert volt, hogy a Djindjics-gyilkosság a maffia műve, nem lehet tudni, mennyire bátorítja ez a maffia különféle struktúráit. Márpedig Novi Pazar az ő helyük. Este érünk a városkába. A pár éve még jelentéktelen falu a nyolcvanas évek végén indult fejlődésnek, amikor ügyes kezek a márkás ruházati cikkeket kezdték lekoppintani. A koszovói és montenegrói úton fekvő városka hamarosan az Európa felé csempészett áruk egyik legfontosabb elosztója lett. A ruházati cikkekhez fokozatosan a drog, a fegyver, majd a fehér hús csatlakozott. Bár a muzulmán fundamentalizmus jelei – például a csadoros nők – már itt is feltűnnek, a városka 80 bordélyháza akár bizonyos fokú liberalizmust is jelezhet. Ezek ugyanis aligha élnek turistákból.

Novi Pazar korzója tömve. Edzett dunaszerdahelyi szemnek is szokatlan a maffiaarcok koncentrációja. Nemigen érezzük biztonságban magunkat. Pozsonyi rendszámú autónk nagy feltűnést kelt. Enes, a szerbiai muzulmán újságíró barátunk a város közepén egy elegáns hotelben vár ránk, elsősorban a gyilkosságról beszélünk. Enes felvázolja a politikusokkal szorosan együttműködő maffiát, közölve, hogy nem lenne meglepve, ha páran Djindjics kormányában is előre tudtak volna a merénylettől. Majd utána gyermeki büszkeséggel mutatja meg az általa kiadott irodalmi lapot, amelyben szerb, albán, szlovén, horvát költők – vagyis a teljes volt Jugoszlávia publikál.

PODGORICA

Késő este indulunk a montenegrói Podgoricába. A távolság nem nagy, cirka 200 kilométer. Az út azonban vadregényes, autóval meglehetősen veszélyes tájon át vezet. Az alagutakba becsurog víz, ahogy a hó olvad a hegyekben. Az alagútrendszert utoljára talán Tito idején tarthatták karban. Az alagutak előtti sebességkorlátozó táblák 10-20 km sebességet ajánlanak, az egyik alagút előtt 0 kilométert ajánl a tábla. Amikor átvergődünk rajta, rájövünk, ez nem volt vicc. A szerb–montenegrói határ a hegyek között van. Sötét hegyek közt egy kis bódé, benne barátságos tűz mellett mogorva szerb rendőrök. Az egyik kissé kapatosan pár perces faggatózás után kijön az aduval. Bizonyítva szeretné látni, hogy nem mi öltük meg a kormányfőt. Olaj a tűzre, amikor eláruljuk neki, hogy nem-kormányzati szervezetnek dolgozunk, és segíteni akarunk. Hosszabb monológba kezd arról, hogy ide mindenki segíteni jön, de csakis rosszat akar a szerbeknek. Mindezt – a rendkívüli állapot miatt – csőre töltött fegyverrel teszi. A többiek fogják vissza. Végül tovább enged, de még közli, hogy itt raboljuk a drága idejét, ehelyett nyugodtan kereshetné a gyilkosokat. Nem merünk nevetni.

Folytatódnak a szerpentinek. Bjelo Poljéban foglaltunk szállást magunknak, de a hotel egy szocialista hodály, fűtés és meleg víz nélkül. Kint mínusz négy, bent talán még kevesebb. Podgorica 100 kilométerre van, inkább elindulunk oda, ám a kanyargós út komoly erőpróba a késő esti órákban. Hotelt keresünk Montenegró hegyei közt. Láss csodát, találunk többet is, de minden ágy foglalt valamilyen síverseny miatt. Kolasinban ráadásul az utat kőomlás miatt lezárták, a kerülőút két órával hosszabbítja meg utunkat. Hajnali fél három van, az autóban alszunk. Találunk egy kaszárnyát, az őr vigyorogva bólogat: aludjunk csak, majd ők vigyáznak ránk. Másnap reggel döbbenünk rá, mekkora szerencsénk volt. A kerülő út ugyanis egy szűk, inkább egy, mint két autóra szabott szerpentin, védőkorlátok nélkül, keresztül a világ második legnagyobb kanyonján. Harminc kilométer per órás átlaggal vergődünk lélegzetállító utakon.

Montenegró lakosainak száma hatszázezer. Adót senki sem fizet. Az ország hivatalos fizetőeszköze az euró, a költségvetése rejtély, de nagyjából a csempészetből származó bevételből dobja össze pár politikus. Milo Djukanovics, montenegrói elnököt Olaszországban (így az EU-ban is) körözik. 1999 óta – Milosevics ellenpólusaként a volt Jugoszláviában – a kis országba nagymértékű amerikai segítség érkezett. Az amerikaiak több nemzetközi szervezet és cég segítségével szabályos államrendszert (adó, média, parlament, NGO, stb) szabnak a is országra. Kérdés, hogy a nyugati demokrácia szabályai szerint íródott törvényekkel mit kezd majd az évszázadok óta csempészetből élő ország.

A TEMETÉS

Kétnapos montenegrói tartózkodás után érkezünk vissza Belgrádba, a temetésre. Még Uzsicében, egy kávéházi televízión látjuk, ahogy a merénylet megszervezésével gyanúsított Dusan Szpaszojevics Siptar házát hivatali buldózerek próbálják a földdel egyenlővé tenni. Az ok a hiányzó építkezési engedély. A bibi ott van, hogy ezzel az indokkal Belgrád több negyedét is le lehetne rombolni. A temetés napján végre megvan a szlovák újságírók álma: a hangulat. A város délelőtt teljesen kiürül, a Szent Száva székesegyház körül azonban sűrűn feketéllik a tömeg, rengeteg a fiatal. Djindjics az ő reményük volt egy jobb Szerbiára.

Amikor másnap elhagyjuk Belgrádot, úgy érezzük, egy másik országból távozunk, mint amibe érkeztünk. Újvidék után a vajdasági síkságon bemér minket egy járőr. 15 euró büntetést fizetünk 127-tel mentünk. Az autópályán – amely használatáért egyébként szintén 15 eurót kérnek – 100 km/h a maximális sebesség. A Balkánon csak lassan változnak a dolgok.

A szerző a Pontis Alapitvány Civil Diplomácia Intézetének munkatársaként járt Szerbiában és Montenegróban