Százhuszonöt éve született Tichy Gyula

Pedig az 1879-ben Rimaszombaton született Tichy Gyula pályája is ígéretesen kezdődött. Rozsnyón érettségizett, és rajztehetsége már a gimnáziumi évek alatt megmutatkozott. Főleg édesapja és nagynénje figyelmes vezetése mellett kezd bontakozni tehetsége. „Ragyogóan boldog gyermekkorom, napsugaras ifjúságom színt, fényt tőlük kapott” – vallja Önéletrajzi Szótár című, 118 lapból álló füzetében. E füzetben nagyrészt betűrend szerinti címszavakban ír műveiről, azok keletkezésének körülményeiről, olvasmányairól, az őt ért hatásokról, korabeli írókról, művészekről, terveiről. A gimnáziumban illusztrált iskolai újságot is szerkeszt, amelyben főként karikatúrákat rajzol diáktársairól, de Dante Poklához is készít illusztrációkat. Keresztapja intésére azonban a tehetséges ifjú a művészpályánál biztosabb utat választ. Úgy tűnik azonban, sorsa mégis megpecsételődött, amikor egy súlyos tífuszból felépülve már nem folytatja műszaki tanulmányait. A következő tanévben a budapesti Mintarajziskolába iratkozik be, ahol 1898 és 1903 között festészetet tanul Székely Bertalannál és Gyulai Lászlónál. Igaz, a gépek, a fizika világa, a világegyetem titkai továbbra is foglalkoztatták őt. Ezt bizonyítják abban az időben készült művei: Apokalipszis I., II., Tudós, Jóslat. Később átáll a rézkarcok finom vonalaira, és az ezzel jól kifejezhető témákra és stílusra. Példaképe Alfonz Mucha és Gustav Klimt. Egyre magasabbra ívelő vágyai és művészi tudása között azonban mind nagyobb szakadék alakul ki, és ez válságot eredményezett nála. Nyáron Hollósy Simon mellett tartózkodik Nagybányán, és amint írja: „Itt tanultam meg, hogy nem tudok semmit, hogy mindent újra kell tanulnom”. Ettől kezdve a legapróbb részletekig menő megfigyelés és a kemény, szívós, kitartó munkával töltött önképzés köti le minden idejét. Önbizalmát Székely Bertalan biztatása is növeli. Tanulmányúton is járt Velencében, amelynek emlékei kis akvarelleken jelennek meg, ötvözve a nagybányai tartózkodásban elsajátított impresszionista, színes, üde ecsetkezelést. Velence örök emlékei közé ivódik, ahová rövid élete során még kétszer elzarándokolt. A későbbiekben az ősi módszert követve Veronese, Tintoretto és más festők képeit másolja, így próbálja az olasz művészetet mélyebben elsajátítani. Hazatérve nagy lendülettel kezd bele az olajfestésbe, s bár termékeny időszak következik életében, mégis érződik, hogy az olajfestés technikájával küszködik.

A siker kis fénysugara

1904 őszén megválasztják a pesti Evangélikus Főgimnázium rajztanárává. A Fasori Gimnázium újonnan épített, még párát lehelő falai azonban megtámadják egészségét. Súlyosan megbetegszik, állását is ott kell hagynia, és hazatér Rozsnyóra. De az ágyhoz láncoló betegség és a gyógyulás hosszú folyamata arra azért jó volt, hogy hatalmas akaraterővel a rajz műfaját tökéletesítse önmagában. 1906-ban végre rátalál az egyéniségéhez illő technikához, a temperafestéshez. Ezzel a módszerrel készíti legjelentősebb festményeit, és stílusában is egy csapásra felszabadul. Ekkor születik meg sok más munkája mellett a Királyasszonynéném I., majd a II., Endre királyfi Bizáncban. Ezeket az irodalmi indíttatású történelmi témájú képeit a dekorativitás, a mély, de tiszta színek használata, a síkszerű ábrázolás jellemzi, amellyel a szecesszió művészetét követi. Lehangolja azonban a fullasztó légkörű kispolgári Rozsnyó meg nem értése és érdektelensége. Egy időben fellelkesíti Dürer munkássága, és az 1907-es Kuruc rajzok sorozata ezekből a düreri hagyományokból indul ki, és a régi fametszetek stílusát követi. Ebben az időben feltűnést kelt négy illusztrációja a Nemzeti Szalon kiállításán, és lelkesedéssel küldi be a Műcsarnok kiállítására néhány más művét. Csalódnia kell azonban, mivel a művészet hivatalnokai még nem tartanak ott, ahol ő. A bizottság akadémikus szellemű, maradi tagjai nem fogadják el művészetnek alkotásait. Kizárják a Királyasszonynéném című művét, és éppen olyat választanak, amelyet maga sem tart jelentősnek.

A várva várt elismerés

Keserűségét oldja az újonnan felfedezett technika, a linómetszés. Rövid egy év alatt már teljesen kiforrt művésze lesz ennek a műfajnak. Először a düreri hatás alatt tervezett, de soha meg nem valósított fametszeteit teszi át linóba, és az egyszínű metszetek mellett próbálkozik polikróm jellegűekkel is, amelyekhez mintának a japán fametszetek állottak. Linómetszeteivel végre átütő sikert ér el az 1909-es nemzetközi grafikai kiállításon. Ekkortól közli műveit A Ház című lap. Harmincadik születésnapján tagjai közé választja a KÉVE művészegyesület, amelynek haláláig tagja volt, és általuk több kiállítása is megvalósult.

Az 1908-as és 1909-es év nyarát az Iparművészeti Társaság megbízásából Feleden töltötte, ahol népművészeti anyagot gyűjtött. Ez pedig hatással volt a későbbiekben munkáira: festményein a rozsnyói utcák és vásárok kofáit, vásározó parasztjait és a fiatal parasztlányok gazdag díszítésű ruháit, főkötőit láthatjuk. Az 1909-es évek újabb jelentős sikere az Egy tusos üveg meséi című rajzkötetének megjelenése, amely nagy visszhangot váltott ki, és a kedélyeket is felkavarta. Azt írták róla, hogy „A hellenizmus és a japánizmus csodálatos keveréke. Szabadon, könnyedén vont formák, a bankócsinálásig aprózott környezetben. Mintha csak Ady Endrének valamely verses enigmáját olvasná az ember, s nem lel rá kádenciát...”. De kapott kritikát is: „Sajnos, a tapasztalás azt mutatja, hogy többnyire az ilyen könyvek a szerző költségén, igen szűk baráti kör számára látnak napvilágot. Valljuk meg őszintén, ebben művészeink is hibásak. Annyira magános úton járnak, hogy nem mindenkinek van kedve őket oda követni”.

A feledi gyűjtés, a KÉVE-taggá választás és az Egy tusos üveg meséi című album megjelenése mellett 1909-ben még egy esemény történik. Rozsnyón rajztanári állást vállal az Evangélikus Főgimnáziumban. Bár megélhetése biztosítottá válik, szenved a kollégák meg nem értésétől, attól, hogy nem talál szellemi partnerre, és az egyhangú munka is terhére válik. Szerencsére családja megértése és a KÉVE-kiállításokon elért sikere nem engedik, hogy válságba jusson. 1911-ben készíti életműve szó szerint is legnagyobb alkotását, a 124x210 centiméteres Álarcok festményét, melyet a stracenái völgyben készített. A vásznat két rúdra csavarta, és lépésről lépésre továbbcsavarva festette. Hazatérve, s rámára feszítve maga is meglepődött, hogy már alig kell igazítania rajta. Ez a mű mintegy összefoglalása addigi pályájának. Idézi Csontváry monumentális kompozícióit. További kis méretű rajzai korát megelőző törekvést képviselnek, amelyekkel Kassák vagy Moholy Nagy László későbbi, 20-as évekbeli rajzai hozhatók párhuzamba. Tichynél azonban ezek csak egy epizódját képezik életművében, s nem folytatódott, teljesedett ki.

A hanyatlás kora

Tichy egy regény, egy tudományos-fantasztikus mű megírásába kezd Mars rabjai címmel, amelynek befejezését a háború kitörése, majd az azt követő állapotok, később pedig halála megakadályozza. Végül Kálmán öccse fejezi be, és jelenteti meg folytatásokban a pozsonyi Magyar Néplapban. A Verne és Jókai hatását is mutató regényben kora technikáját megelőzve írja le a mai tévé, a talpfa nélküli sínek, a különböző sugárzások és távvezérlések megvalósulását és fölhasználását. Élete végén inkább ír, mint fest: nyolc füzetet jelentő, Utazások az űrben című írására már remény sincs. A füzeteket érdekes hold- és marsbeli tájakkal illusztrálta.

„Egy körzőhöz volnék hasonlatos, amelynek acélcsúcsa Rozsnyóba van szúrva, a ceruzás vége pedig Pesten írja a magyar kultúrtörténet számára betűit, ha ugyan a feledékenység gumija ki nem törli őket” – írja Önéletrajzi Szótárában. S bizony, a feledékenység kegyetlen úr, mert a 80-as évek elejéig Tichy Gyula örökségét nem engedte látni. Közrejátszottak ebben a történelem viharai, az, hogy a művészi hagyaték legnagyobb része magántulajdonban van, s a művészettörténeti kutatások is kikerülték őt.