Štúr mint a bevásárlóközpont védőszentje?

Ľudovít Štúr öt és fél méteres bronzszobraPeter Ničíket, a közlemény szerzőjét influenza gyötörte, amikor felhívtam, mégis azonnal ráállt a másnapi személyes találkozóra. A Vág-parti megyeszékhely egyik jellegzetes faházában berendezett vendéglőben beszélgettem a fiatal férfival, aki a Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió (SDKÚ) listáján került be másfél éve a városi képviselő-testületbe. A gőzölgő teánál is forróbban sisteregtek az indulatai: – Döbbenetes, ami közvetlenül karácsony előtt nálunk történt. Délelőtt tíztől tartott már az önkormányzati ülés, s valamikor estefelé a nyilvánvalóan eléggé becsípett polgármester azzal a javaslattal állt, pontosabban tántorgott elő, hogy adjuk el egy befektetőcégnek a Štúr teret. Ötvenmillióért, ami a húszezer négyzetméteres területért szerintem egyáltalán nem nagy összeg. Slota úr egyetlen mondattal támasztotta alá a javaslatát. Azt hebegte, hogy a városnak kell a pénz, a tér meg kihasználatlan. Elképedve néztem képviselőtársaimra, akik szintén meglepődtek. De a polgármester nem sok időt hagyott a merengésre és a tisztázó kérdésekre. Kisvártatva szavazást javasolt, s ekkor már kapkodtam a levegőt. Ugyanis én voltam az egyetlen, aki ellenezte a sebtében előterjesztett indítványt. Hatan tartózkodtak, huszonketten pedig rábólintottak az előterjesztésre, holott sem a szakbizottságok nem foglalkoztak a javaslattal, sem pedig hatástanulmányok nem készültek arról, milyen következményekkel jár, ha a néhány éve gyönyörűen restaurált Mária tértől ötvenméternyire bevásárlóközpont épül – szakad ki belőle.

– Már az ülés is botrányosan kezdődött – eleveníti fel –, mert a polgármester útszéli hangon szidalmazta a jelen lévő tudósítókat. Amikor az erkélyről a városi esti lap főszerkesztője fényképezni kezdte a nyilvánvalóan nem üdítőtől megittasult polgármestert, amaz felkurjantott: – Ne szarakodj, tőlem kaptál lakást! – Jelzésértékű volt ez a jelenet – folytatja Peter Ničík. – A polgármester ugyanis nagyon jól tudja, kiket kell lekenyerezni, akik aztán hovatovább Bólogató Jánosokká züllenek. Ő meg következmények nélkül dáridózhat. Kis ideig nem értettem, hogy amikor a Štúr tér eladásáról döntöttünk, több kereszténydemokrata képviselőtársam miért szavazott igennel. Percek múlva minden világos lett. Az egyikük bagóért, szabad felhasználásra megkapta azt a művelődési házat, amelyről a város lemondott, többen jelentős haszonnal kecsegtető megrendelést kaptak a helyi önkormányzattól – sorolja. – Engem ez a gátlástalan harácsolás elszomorít – teszi hozzá. – Alig néhány hete harcias, hazafias jelszavak kíséretében felavatták a téren nemzeti függetlenségi mozgalmunk egyik kimagasló személyiségének, Ľudovít Štúrnak a hatalmas, öt és fél méteres bronzszobrát, amely nemsokára a bevásárlóközpontba kerül, ahol az egyik belső térben, áruk tömkelege között találja magát. Alighanem a rekordok könyvébe is bekerülünk. Nemzeti hősünk lesz a legújabb kori fogyasztói őrület és értékvesztés védőszentje. Azért írtam a nyílt levelet, hogy végre felnyissam a zsolnaiak és mások szemét, s tájékoztassam őket erről a példátlan kultúrbotrányról.

A Mária tér, háttérben a régi városházával Közli azt is, hogy helyi aláírásgyűjtő akció indult az önkormányzati döntés visszavonása érdekében. Átsétálok a behavazott Štúr térre, ahol jelenleg fenyőkkel övezett park és parkoló található. A nagy területen szinte elvész a névadó hatalmas bronzmása. Alig teszek néhány lépést, feltűnik a háromemeletes polgármesteri hivatal. – A polgármester úr irodája nem itt van. Őt a városházán találja meg – válaszolja érdeklődésemre az egyik alkalmazott. Kisvártatva a felújított, lábasházai és megmaradt piaci árkádsora révén külföldön is méltán híres Mária térre érek. Megpillantom a Grand Hotelt, amelynek magyar irodalomtörténeti nevezetessége is van. Ez volt az egykori Úri Szálló, ahol Mikszáth Kálmán regénye, a Beszterce ostroma szerint a hóbortos Pongrácz István grófot lebeszélte a rokona Besztercebánya felégetéséről. A régi városháza reneszánsz alapokra épített barokk stílusú épületében csupán Ján Slota polgármesternek és személyzetének irodái találhatók, s itt tanácskozik a városi önkormányzat is. Egyszerű halandó egykönnyen aligha jut be a pazarul berendezett helyiségekbe. Két hatalmas festmény díszíti a folyosót. Az egyiken Károly Róbert portréját fedezem fel. Zsolnának 1312-ben ő adományozott városi jogot. Mellette Mátyás király arcmása, aki 1458-ban megengedte, hogy a városban Szent Mihály napján éves vásárt tartsanak. Ott láthatók azok a magyar királyok is, akik különböző kiváltságokat és jogokat adtak ennek az évszázadok óta fontos kereskedelmi központnak. A másik tábla „A szlovák történelem dicsőségtáblája” feliratot viseli. Furcsa értékrend alapján készült: többek között Pribina, nyitrai szláv fejedelem, továbbá a felvilágosodás korának több neves szlovák alakja, azután Andrej Hlinka szlovák pap és politikus, valamint Štefánik, a csehek és szlovákok közös államának egyik megalapítója látható. Alattuk Jozef Tiso, a második világháború után kivégzett háborús bűnös, az alsó sorban pedig Ján Slota polgármester néz a szemlélőre. Ezt a táblát úgy helyezték el, hogy délelőttől késő délutánig süssön rá a nap. Alig szemlélődöm néhány percig, máris kiszól a titkárnő, hogy vár a polgármester, aki az előre megbeszélt időpontban, percnyi pontossággal fogad.– Tudom, hogy magyarfaló hírében állok, pedig vannak barátaim Budapesten meg Miskolcon is! És a feleségem is magyar. Nekem az a bajom magukkal, hogy majdnem mindegyikük visszasírja a Trianon előtti viszonyokat, és sokan még ma is határmódosításokról ábrándoznak, mint Duray – zúdítja rám kéretlenül a véleményét a polgármester, aki nemrég újra a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) elnöke lett. Amikor közlöm vele, mi járatban vagyok, felhorkan: – Mit érdekli magukat Zsolna? És ki az a Peter Ničík? Egy senki, aki annyit tett a városunkért, mint én a Tejútrendszerért! És hát elvégre demokráciában élünk, nemde? Engem huszonketten támogattak, ő meg magára maradt a véleményével, ez a színtiszta igazság. Akkor meg mit hőbörög? A szóban forgó terület a letűnt rendszerben Lenin tér volt, a helyi Krasznaja Plosagy – fog magyarázatba. – Ide terelték az embereket május elsején, akiknek a Slovakia szálló erkélyéről integettek a kommunista fejesek. Mi döntöttük le a bolsevik vezér szobrát, az ő helyére került nemrég Ľudovít Štúr alakja. A terület kihasználatlan. Másfél év múlva itt épül fel a kétemeletes, tizenkilencezer négyzetméretnyi bevásárló- és szórakoztató központ, amelynek egyik központi belső terén helyezzük el ezt a műalkotást. Védve lesz esőtől, fagytól, mindenféle időjárási viszontagságtól. Alatta családok üldögélhetnek, a közelében kávézó és cukrászda működik majd. Mi ebben a szentségtörés? – Választ sem vár a kérdésére, azonnal folytatja: – Szigorú környezetvédelmi kikötéseink voltak. Például ragaszkodtunk ahhoz, hogy háromszintes, mintegy hatszáz gépkocsit befogadó, föld alatti parkolóházat is építsenek a befektetők. – Csakhogy annak a sok autónak az óváros szűk utcáin kell ideérkeznie, majd távoznia – vetem közbe. Felcsattan: – Nem igaz, hogy nem végeztünk hatástanulmányokat! Modelleztük a várható forgalmat, a legtöbb utca kétsávos és egyirányú lesz. Mindezt a képviselőkkel is ismertettük az előző ciklusban. Csakhogy akkor Ničík úr még valahol a flasztert koptatta! Engem már negyedszer választottak polgármesternek. Legutóbb tizenhétezer szavazatot kaptam, az meg, aki a második helyen végzett, alig ötezret. Nem hülyék az emberek, tudják, hogy mennyit tettem ezért a városért. Korrupcióról, diktatórikus módszerekről azok csámcsognak, akik ártani akarnak nekem, pedig a negatív reklám csak növeli a népszerűségemet! – Igaz-e, hogy kapatosan vezette a decemberi önkormányzati ülést? – kérdem.– Fáradt voltam, de nem részeg! Egyébként én mindig a saját pénzemen iszom, nem úgy, mint azok az éhenkórász firkászok, akik kritizálnak, a fogadásokon meg vedelik az ingyenpiát. Nyugodjon meg, semmi sem veszélyezteti az óváros műemlékeit, szépen belesimul a környezetbe az új épület, semmiféle közlekedési vagy környezetvédelmi galibát sem okoz majd.

Több pozsonyi restaurátornak más a véleménye: – A részleteket ugyan nem ismerem, de aggályosnak tartom, hogy a felbecsülhetetlen értékű műemlékek közvetlen szomszédságában ilyen nagy forgalmú létesítmény legyen. Nem véletlen, hogy az ilyen központok szinte kivétel nélkül a külvárosokban találhatók – válaszolják egybehangzóan az érdeklődésemre.

Visszatérve a Štúr téri parkolóba, rögtönzött közvélemény-kutatást tartok a járókelők között. – Itt, az óvárosban bevásárlóközpont lesz? Ne vicceljen már! – nevet a cseh rendszámú gépkocsiból kiszálló férfi. – A polgármester úr okos ember, én mindenben támogatom őt – harsan fel egy idősebb hölgy hangja. A harmadikként megszólított fiatalember széttárja a karját: – Valamikor Lenin volt a menő fej, most meg az üzletláncok diktálnak. Szegény Štúr, alighanem forgott a sírjában, amikor arról döntöttek, hogy hová kerül a szobra – feleli.