Síron túli kálvária

A szentpéteri Molnár Vilmost október 29-én szállították a komáromi kórházba, és november elsején hunyt el szívelégtelenség következtében. A család a komáromi Astra temetkezési vállalkozást kérte fel a temetés lebonyolítására, amely kedd délelőtt kilenc órára kiszállította az elhunytat a szentpéteri temető halottasházába. A temetés annak rendje és módja szerint délután lezajlott. A gyermektelen özvegy úgy gondolta, a hirtelen rászakadt nagy fájdalom és izgalmak után a csendes beletörődés napjai várnak rá. Másnap azonban egy fiatalember állította meg a temetőben, s megkérdezte tőle: „Tudja, kit temetett el maga tegnap?” „Hát persze, az uramat” – válaszolta. Legnagyobb megdöbbenésére a fiatalember a következőket mondta: „Az, aki a koporsóban fekszik, nem a maga férje, hanem az én édesapám, Horváth Tibor!” Sajnos, igazat beszélt, és az ájulásából felocsúdó Molnár Vilmosnénak szembesülnie kellett a hihetetlen ténnyel: előző nap nem halott urát siratta a koporsóra borulva.

„Tudom, most mindenki azt kérdezi, miként lehetséges, hogy nem ismertem rá a halott férjemre – meséli könnyeivel küszködve Ilonka néni. – Higgyék el, a szomszédok és a rokonok tanúsíthatják, én egyre mondogattam, hogy ez nem az én Vilmosom, de nem hitték. Már csak nem hoznak ki más halottat – csitítgattak. A halott őszebb is volt, mint Vilmosom, de azt mondták, mással is előfordul, hogy a fájdalomtól, a megrázkódtatástól egyik napról a másikra kifehéredik a haja. És persze az is eszébe jutott az embernek: hányszor hallott már arról, hogy holtában valaki megszépült, vagy azt, hogy rá sem lehet ismerni, annyira elváltoztatta a halál. Még a sógornőm is azt mondta, hogy szemből ugyan mintha megváltozott volna az arca, de profilból rá lehet ismerni.” Azt még hozzá kell tenni, hogy a Szentpéterre kiszállított halott a Molnárék által leadott ruhában, az általuk kiválasztott koporsóban feküdt. „Nálunk cipő nélkül temetik a halottakat, és ezen se volt cipő, a ruha is stimmelt, sőt még a zokni is – mesélte az egyik szomszédasszony. – A testfelépítése is pont olyan volt, mint a szomszédé. Most persze Ilonka nénire mutogat a falu, de amikor mondogatta, hogy máshogy néz ki a halott, mint a férje, akkor senki se hitt neki. Bevallom, én sem, éppen eléggé furdal miatta a lelkiismeret. De senkinek még csak meg sem fordult a fejében, hogy ilyesmi megtörténhet.”

A másik elhunyt, a 67 éves Horváth Tibor hozzátartozói sem gondolták, hogy fél órával a szertartás megkezdése előtt kell leállítaniuk a temetést, mert valaki más fekszik a koporsóban. „Szerdán, november 6-án délután két óra tájban csöngött a telefon az irodámban, hogy baj van: nem azt a halottat ravataloztuk fel a komáromi temetőben, akit kellett volna” – emlékezik vissza a történtekre Vojtík Károly, az Astra temetkezési vállalat társtulajdonosa. Ugyanis ez a vállalat bonyolította mindkét temetést. „Azonnal odarohantunk, és miután megnéztük a halott combjára írt nevet, akkor láttuk, hogy Molnár Vilmos neve áll rajta. Rettenetesen sajnáljuk az esetet, de a szerencsétlen csere nem nálunk történt. Mi ugyanis azt a halottat hozhatjuk csak el a kórház patológiai osztályáról, amelyet nekünk a név alapján kiadnak. Amikor egy halott ruháit leadjuk, vagy személyesen a hozzátartozói leadják a patológián, akkor egy cédulát helyeznek mellé a pontos névvel, születési számmal. Ennek a cédulának a holttest kiadásakor is ott kell lennie, hiszen mi ennek alapján azonosítjuk őt. Nem ismerhetünk személyesen minden elhunytat. Kedden tehát Molnár Vilmos holttestét kértük ki, és a rajta elhelyezett cédulán Molnár Vilmos neve állt. Szerdán pedig ugyanígy jártunk el Horváth Tibor esetében is. Bár nem mi cseréltük el a holttesteket, saját költségünkre exhumáltuk a tetemet, és új koporsót is adtunk az exhumáláskor tönkrement helyett. Harminc éve foglalkozunk temetésekkel, de ilyen még nem fordult elő” – rázta hitetlenkedve fejét Vojtík Károly.

Az esetnek azért is volt nagy visszhangja a városban és a környéken, mert nyílt titok, hogy Komáromban késhegyre menő konkurenciaharc folyik a temetkezési vállalatok között. Néhány hónappal ezelőtt máig ismeretlen tettesek egyetlen éjszaka leforgása alatt felgyújtották két komáromi és egy hetényi temetkezési vállalkozó irodáját, míg a legagresszívebbnek tartott vállalkozó irodája sértetlen maradt. Egyes feltevések szerint most is a konkurenciaharc állhat a háttérben, tehát valaki szándékosan cserélte el a holttesteket, így akarva lejáratni a rivális temetkezési vállalkozást. Hogy miként lehetséges ez? Ha valakinek tényleg ilyen beteges ötlet jutna az eszébe, megvalósításához adottak a lehetőségek. A patológia osztály két ápolója ugyanis – aki a holttestekről gondoskodik – reggel héttől délután három óráig teljesít szolgálatot. Utána leadják a hűtőház kulcsát a kórház portáján. Ha délután három óra után hal meg valaki a kórházban, illetve a halottszállítók ezen időpont után hoznak halottat a patológiára, megkapják a portán a kulcsokat. Miután elhelyezik a tetemet a hűtőkamrában, ismét leadják a kulcsokat a portán. ĺgy tehát – a megfelelő iratokat felmutatva – elméletileg bárki bejuthat a hullakamrába. Ezt a lehetőséget a kórház vezetése sem tartja kizártnak. A járási rendőrparancsnokság illetékesének tájékoztatása szerint azonban mind ez ideig senki sem tett feljelentést az ügyben, tehát vizsgálat sem kezdődhetett. MUDr. Jaroslav Cibiček, a komáromi kórház patológiai részlegének vezetője viszont valószínűtlennek tartja a szándékos cserét. Véleménye szerint emberi mulasztás történt, ezért szóbeli megrovásban részesítette a két ápolót. „Emberek vagyunk, és bár ilyesminek nem lenne szabad megtörténnie – eddig nem is történt meg –, most mégis ez lehet a magyarázat – mondta. – Hibáztatom a temetkezési vállalat munkatársait is, mivel végső soron ők felelnek azért, kit szállítanak a hozzátartozókhoz.” Kérdésünkre, hogy ezek szerint a temetkezési vállalkozóknak minden egyes holttestet le kellene-e ismét vetkőztetniük – hiszen csak így tudnának meggyőződni róla, hogy a holttest mellé helyezett cédulán szereplő név megegyezik-e a combjára írttal – kitérő választ adott. Az ilyen esetek elkerülése érdekében szerinte jó lenne, ha valamelyik hozzátartozó is jelen lenne a holttestek átvételekor.

A két elhunyt hozzátartozói nem terveznek jogi lépéseket az ügyben. Molnár Vilmosné a patológiai osztályt hibáztatja, ahonnan még egy bocsánatkérés sem érkezett. Horváth Tibor fia szerint természetesen a kórház is vétett, de – azzal együtt, hogy megérti az özvegy lelkiállapotát – a Molnár család felelősségét is felveti. Ám ő sem kíván fellépni anyagi vagy jogi kártérítési igénnyel, hanem mielőbb el szeretné felejteni ezeket a rendkívül lélekpróbáló napokat. Tőle egyébként bocsánatot kért a kórház igazgatója.

Az ügyhöz tartozik még egy sokat mondó epizód is. Néhány perccel azután, hogy a Horváth Tiborról gondoskodó hölgyet a kórház értesítette a bácsi haláláról, ismét csöngött a telefonja. Az a bizonyos, legagresszívabbnak ismert temetkezési vállalat ajánlotta fel szolgáltatásait... Erről az is köztudott, hogy sokszor már olyankor jelentkezik az elhunytak hozzátartozóinál, amikor azok még nem is tudnak szerettük elvesztéséről. Ez a temetkezési vállalat Molnárékat is felkereste, de ők sem tartottak igényt szolgáltatásaikra.