Sikertörténet felvidéki kiszerelésben

Hogy jó nekünk itt, az Édentől keletre, régóta nem téma. Hiszen oly sokan vannak, akik folyamatosan és főállásban gondoskodnak arról, hogy jó legyen! Aztán, ha megtelik a hócip#, irány Nyugat! Mert ott tárt karokkal várnak bennünket... állítólag.

Történetem hőse – a Hair, valamint a Való Világ hatására – magát csak Dzsíbergernek nevezi, s környezetétől is elvárja, hogy ekképp szólítsa. Legyen meg tehát az ő akarata. Története valódi sikertörténet, felvidéki kiszerelésben. Ha valaki véletlenül mégis magára ismer benne, az tisztán a véletlen műve.

Dzsíberger megszületik

Dzsíberger napkeleten látta meg a napvilágot; ott, ahol a kályhát masinának, a hangszórót karónkiabálónak, a jégkrémet meg botrafagyottnak nevezik. Hétévesen kerül az iskolába; atyja ekképp biztatja: Tanulj ökör, tinó lesz belőled! És bár Dzsíberger nem igazán értette, miért nagyobb dicsőség tinónak, mint ökörnek lenni, azért tanul. Elemi: színjeles. Az általánost kitüntetéssel végzi, majd tanítói ösztönzésére – valójában a létszám miatt – a gimnáziumban folytatja. Itt már minden érdekeli a tanuláson kívül. Megalapítja első zenekarát, és a „Vadnak születtünk” hatása alatt a garázsból a világba üvölti: „Nincs kiút, itt küzdeni kell!” Majd sikert sikerre halmoz; övé az évfolyam legjobb nője, a tantestület egy emberként utálja, és kizárják a Szocialista Ifjúsági Szövetségből (erre különösen büszke). Közben megdől a rendszer, és hőssé válik. Feltett szándéka, hogy hangmérnök lesz, ezért az utolsó pillanatban még összeszedi és felveteti magát a műszaki egyetemre. A nagyváros felszippantja, elnyeli. Zenekarok, nők, ital, fű – ez a természetes körforgás. Az ötödik szemeszter után hirtelen felindulásból megnősül. „Jobb családból” való asszonya egy évig bírja a pénztelenséget, majd lelép. Dzsíberger nem bánja. Tudja, hogy mindig van másik...

Dzsíberger dolgos hétköznapjai

Mint a bukott villanyosok többsége, Dzsíberger is villamosvezetőnek áll. Munkáját azonban nem végzi meggyőződéssel, és a különösen fárasztó hétvégék után nem is mindig lép munkába. Menesztik. Nem bánja... hiszen mindig van másik. A központi kórházban alkalmazzák; az olcsó munkásszállón valóságos háremet tart fenn, de ez az idill is csak másfél évig tart. Létszámleépítés miatt távoznia kell. Pincér lesz egy belvárosi kocsmában, de a tulaj mindig vele fizetteti meg, amit a kartársai ellopnak, így itt sem időzik soká. Egy teljes idényen keresztül kerteket épít a keleti metropolisz tehetősebbek lakta negyedében, télen pedig kazánfűtőként keresi a kenyerét. Majd rámosolyog a szerencse.

Nagyanyja után házat örököl; ezt pénzzé teszi, és azon kezd gondolkodni, hogy menjen, vagy maradjon. Végül a lokálpatriotizmus győz. Marad. Kiváltja az engedélyt, és betársul egy vállalkozásba, mely riasztóberendezések forgalmazásával és üzembe helyezésével foglalkozik. Sínen van; társa és ő egy fél év elteltével már csupán üzleteket köt, miközben a „piszkos munkát” alkalmazottaik végzik. Gyorsan bővül a cég, dől a pénz, végre megveheti álmai motorját. Aztán a társa lelép – a cég teljes vagyonával. Eladja a motort, hogy kifizethesse munkásait, és úgy dönt, hogy szakít az emberiséggel.

Dzsíberger útra kél

Nem sok időt tölt azonban a teljes elesettség állapotában; nyughatatlan vére a fővárosba űzi. Néhány hét elteltével már az autógyárban műszakozik, és elégedett. De innen is mennie kell, mivel a mestere „leszprosztímagyarozza”, minek alkalmából testileg megfenyíti. Alkalmi munkák sora következik; megdöbbenéssel állapítja meg, hogy ha kell, ugyanúgy tud festeni, mint gipszkartont szerelni, esetleg betont keverni. Esténként, az ágyba dőlve pedig angol lapokat olvas, hogy felfrissítse nyelvtudását.

Közben néhány munkaközvetítő csúnyán átveri, miközben a több száz koronáért vásárolt és rendelt brossúrák egyre szaporodnak a hátizsákjában. Nem jut el Svédországba, ahol tizenöt euró az átlagórabér, nem kap munkát németországi építkezéseken, nem szüretel gyümölcsöt Görögországban, és nem lesz síoktató a kies svájci üdülőparadicsomban. Izraelbe meg nem akar menni.

Vár. Mert mint mondja, eljön még az ő ideje.

Tanulság-féle

Dzsíberger immár egy hónapja nálam lakik. Tanyát vert a dolgozószobámban, és hálózsákján heverészve, vígan pöfékelve, arcán a legnagyobb nyugalommal – ehhez hasonlót csak Švejknél, a derék katonánál tudok feltételezni – várja, hogy megkapja az értesítőt. Arról, hogy mehet. Mert most már biztos sikerül. Az az írországi lófarm végül is nagyon jó hely lehet. Igaz, hogy napi tíz órát kell dolgozni a hét hat napján esőben és sárban, de a fizetség nem rossz, és remélhetőleg rátalál az emberére, aki az egy év elteltével alkalmazza őt, a Vadkelet szorgos, munkától meg nem rettenő fiát, aki az európai uniós minimálbérért kenyérrel és vassal akár Kínáig is elhatol, ha kell...!

Úgy legyen...