Pillantás a hídról, avagy hol terem az adrenalin

A vidéki autóbuszjáratok romantikáját igazából az adja meg, hogy minden velük kapcsolatos információt misztikus homály fedSomogyi Tibor felvételeAz emberi bolondság sokféle, de legalább harminc – mondta az arab bölcs, és mennyire igaza volt! Korunk embere nem kis összegeket képes áldozni arra, hogy vérének adrenalinszintje néhány másodpercre az egekig szökjön. Pedig az egész élet adrenalinsport – és ezt már nem az arab bölcs íratja le velem, hanem a tapasztalat, vagy ahogy újságíróéknál mondják: a téma, mely az utcán lever...

Induljunk ki egy banális alaphelyzetből: szlovák–magyar határ mente, hétvége. Az ember áll a februári fagyban – vagy éppen a júliusi rekkenő hőségben –, és várja az átkozott autóbuszt, melyet néhol prériexpressznek, néhol majomringatónak, másutt meg nemes egyszerűséggel csak dzsingalának neveznek. A busz nem jön, így a dohány növekvő mennyiségével fordított arányban csökken a türelem és a remény. Aki ismeri a helyzetet, tudja: vidéken az utazás adrenalinsport, mégpedig a javából...

Többszörös elszigeteltségben

Az ország bármelyik részét felhozhatnám példaként – Kistárkánytól kezdve, Vajkáig bezárólag. Mégis az Ipoly menténél maradok; már csak azért is, mert kísért egy történelmi párhuzam. Ez pedig arról szól, hogy az itt fekvő falvakat egyszer – a második világégés idején – a negyvenhét meglévő Ipoly-híd felrobbantásával teljesen elszigetelték az anyaországtól. Ekkor vette kezdetét a hanyatlás, melynek nem volt képes gátat vetni a járási székhelyek iparosítása sem. A rendszerváltást követően, a kilencvenes évek elején aztán a mezőgazdaság is összeomlott; így az a néhány szerencsés, aki még talál munkát, ma főképp a szolgáltatások területén dolgozik. Illetve dolgozna, ha energiái jó részét nem a munkahely megközelítésének a megoldása kötné le. Mert – és itt a történelem mintha ismételné önmagát – a buszjáratok megszüntetésével elszigetelik őket a munkalehetőségtől is. Lássuk be: többszörös elszigeteltségben nem is csoda, ha a falvak munkaképes lakosainak a 30–35 százaléka segélyből él.

Bussa-Csalár-Kürt-Petőpuszta-Kiskér-Nagykér-Ipolyvarbó – egy adott útvonal mentén fekvő falvak, melyekben hétvégén csak a madár jár. Busz nem, mert a kékkői autóbusz-közlekedési vállalat nem igazán hajlik arra, hogy járatot indítson a szerintük gyéren lakott vidékre. Ha a felsoroltakhoz hozzácsapjuk az útvonalon kívül eső, ám az ügyben szintén érdekelt falvakat – Zobort, Galábocsot, Óvárt és Szécsénykovácsit –, számuk egy híján egy tucat. Csupán háromszáz fős átlagos lélekszámmal számolva is körülbelül 3300–3500 emberről van szó. Ennyiért tényleg nem érdemes...

Hogy ez az áldatlan állapot milyen gondokat okoz a mindennapi életben?

Bussáról a hét végén például el lehet jutni Pozsonyba és Eperjesre egy-egy, Kékkőre kettő, Losoncra pedig három járattal. A járási székhely, Nagykürtös valamennyi felsorolt járattal elérhető; nem úgy a fent nevezett falvak alkotta „déli csücsök”. Pedig kellene a járat, mert...

A Bussa központjában található élelmiszerüzletben dolgozó, szécsénykovácsi Balázs Erzsébet szerint munkavállalók és iskolások egyaránt sok időt töltenek fölösleges várakozással.

„Órákat kell várnunk a buszra hét közben is – mondja. – Szécsénykovácsiba például három órakor, majd fél hatkor indul egy autóbusz, és az az utolsó. Külön gond az iskolás gyerekek utaztatása a bussai iskolába, mivel tőlünk fél hétkor indul a reggeli busz, ám a tanítás csak nyolckor kezdődik. Ha az iskolában déltájt végeznek, másfél órát kell várniuk a hazafelé tartó buszra. A hétvége pedig? Külön téma... Mivel más megoldás nincs, személyautóval kell bejárnunk a munkahelyekre, ami nem elhanyagolandó többletkiadást jelent a család költségvetésében. Pedig – szerintem – van igény a hétvégi járatokra, hiszen olyan munkahelyek is találhatók ezen a vonalon, amelyekben hétvégén sem szünetelhet a munka. Például a kürti szociális otthon. Ha valakik, ők érzik legjobban a hétvégi buszjáratok hiányát.”

Kürti kórkép

A szóban forgó Szociális Szolgáltatások Háza mintegy fél évszázada fejti ki áldásos tevékenységét – tehát gondoskodik a mentálisan sérült, a társadalomba beilleszkedni képtelen emberekről. Ľubica Ivanová főnővér szerint a tömegközlekedésben eluralkodott visszás állapotok olyan megoldások keresésére és bevezetésére kényszerítik őket, melyek fölöslegesen sok energiájukat emésztik fel.

„Hétvégeken és ünnepnapokon sem reggel, sem délben, sem pedig este nem jár errefelé autóbusz – tudom meg. – Pedig alkalmazottaink egy részének Ipolyvarbóról, Bussáról, sőt Nagykürtösből és Kékkőről kell bejárnia, mégpedig pontosan. Széles e határban ez az egyetlen olyan intézmény, mely munkát tud adni az egészségügyi nővéreknek, illetve a segédszemélyzetnek. Marad tehát a személygépkocsi, ami csak részmegoldás. Az egészségügyi személyzet átlagos bére intézményükben körülbelül tizenkétezer koronát tesz ki. Képzelheti, milyen érzékenyen érinti őket a benzinköltség, amely fölösleges pluszkiadás minden hónapban.”

Van-e megoldás?

„Kell, hogy legyen, bár az érintettek elzárkóznak előle. Kétszer is tárgyaltam a kékkői autóbusz-közlekedési vállalat illetékeseivel, mindkétszer visszautasítottak. Az egyik tárgyaláson részt vettek az érintett falvak polgármesterei, valamint az oktatási és egészségügyi intézmények igazgatói is, ám javaslataik nem találtak meghallgatásra. Nincs pénz új buszjáratok indításra, hallottuk többször, sőt arra sem hajlottak, hogy a hét közben járó buszok menetrendjét a munkaidő, illetve az oktatás kezdetéhez igazítsák. Olyan az egész, mintha Jerikó falait döngetnénk...”

Zlatica Šalátová doktor, az intézmény igazgatója, az autóbusz-közlekedési vállalat szakemberei, valamint a munkáltatók és intézményigazgatók között időnként zajló érdekegyeztető tanácskozások állandó résztvevője szövi tovább a történetet, kiegészítve azzal: a kékkői SAD arra kényszeríti az intézmény vezetését, hogy törvényt szegjen.

„A találkozások során a kékkői autóbusz-közlekedési vállalat illetékesei arra hivatkoztak, hogy felsőbb utasítást követnek, amikor csökkentik a hét közben járó autóbuszok számát, illetve megszüntetik a hétvégi járatokat – közli velem a jogi végzettséggel rendelkező igazgatónő. – Ez alatt azt kell érteni, hogy Zólyomból kaptak erre utasítást. Mint elmondták, ráfizetéses lenne az új járatok indítása. Van itt azonban egy fontos mozzanat: ezek a közlekedési szakemberek a buszsofőrök által használt jegykiadó pénztárgép rögzítette adatokból indultak ki; ezekről pedig tudni kell, hogy csak a ténylegesen kiadott jegyek árát számolják el. Talán ebből a szemszögből sem ártana megvizsgálni az ügyet.”

Persze nincs az a lehetetlen helyzet, melyet meg ne lehetne oldani.

„Hétvégeken bevezettük a tizenkét órás műszakot – avat be a nyílt titokba az igazgatónő, – amivel tulajdonképpen megszegjük a munkatörvénykönyv előírásait. Az alkalmazott ugyanis csak nyolc órát dolgozhat. Az egyik kollégám, egy másik, hasonló helyzetben lévő intézmény igazgatója írt is emiatt a munkaügyi minisztériumba; hogy találjanak megoldást a problémára. A válaszban az állt: igaza van, tényleg törvényt szeg. Ennyiben maradtak.”

Ide kívánkozik még egy gondolat a kürti otthon vezetőjétől, mely egyet s mást az emberségről is elárul. Nevezetesen, hogy „mások tehetetlensége miatt nem fogok megválni olyan alkalmazottaktól, akik több mint húsz évet lehúztak ebben a szakmában, és értenek a páciensek nyelvén. Inkább keresem a részmegoldásokat, míg a közlekedési szakemberek és a polgármesterek jobb belátásra nem térnek.”

Ki melyik oldalán van Jerikó falainak?

A kürti igazgatónő állítása szerint ugyanis egy sem akadt az egyeztetéseken részt vev# polgármesterek között, aki felajánlotta volna: a járatok üzemeltetési költségeinek egy részét térítsék az önkormányzatok. Végül is adófizető polgárokról van szó... Pénztelenség, vagy a tenni akarás hiánya?

Filip József, Szécsénykovácsi polgármestere elmondta: a kékkői közlekedési vállalat illetékesei a tárgyalások megkezdésekor leszögezték, hogy magánvállalatként és nem pedig jótékonysági szervezetként vannak bejegyezve, és így is fognak viselkedni. Ezért, ha óhajtjuk, kimutatják, mekkora ráfizetést jelent ezen a vonalon a buszjárat üzemeltetése; a veszteséget térítsék meg a falvak. Számítások szerint egy-egy községnek évente ötven–százezer koronát kellett volna kifizetnie. A polgármesterek erre azt válaszolták, hogy vállalják ezt is, ha a hasznon is ugyanilyen arányban osztoznak majd. A vállalatról tudni kell, hogy – mivel állami támogatásban is részesül – nem kis bevételhez jut minden évben. A válasz egy mosoly volt, majd a tárgyalások megszakadtak.

Zólyomi Károly, Bussa polgármestere szerint a gond az volt, hogy a megye önkormányzata is elfogadta a buszmenetrend módosítását – ami a hétvégi járatok törlését jelentette –, és az érintett falvak polgármestereinek egy része is nagyon hamar elfogadta ezt a helyzetet. Érdekes eredményeket hoztak az egyeztetések is, mert az autóbusz-közlekedési vállalat szerint minden községnek százhúszezer koronájába került volna évente a buszjárat „támogatása”, ez később azonban öt–tízezer koronára „szelídült”. Az SAD viszont magánvállalat; a községek részéről történő „szponzorálásuk” azt eredményezhette volna, hogy a községek területén működő bármelyik vállalkozó igényelhetne ilyet. Erre viszont az önkormányzatoknak nincs pénzük, és különben sem ez a dolguk...

Pavol Pásztor mérnök, a kékkői autóbusz-közlekedési vállalat közlekedési osztályának vezetője tényeket sorolt, elmondva, hogy a Bussa–Ipolyvarbó vonalon kilométerenként 1–1,5 koronát tudtak beszedni az utasoktól, miközben a rentabilitás 25 koronánál kezdődik. Számos megoldási lehetőséget felvázoltak, ám a polgármesterek bármilyen összeg kifizetésétől elzárkóztak. Volt, aki azzal érvelt, hogy a falu lakosai rossz szemmel néznék, ha ő két-három ember utaztatását támogatná a község költségvetéséből. A közlekedési szakember leszögezte: ha a falvak elöljáróinak, illetve a lakosokat foglalkoztató intézményeknek és vállalkozóknak nem érdekük, hogy osztozzanak velünk a veszteségen, úgy a közlekedési vállalat sem engedheti meg magának, hogy mintegy jótékonyságból üzemeltesse a hétvégi járatokat.

Végezetül: az autóbuszra várás lélektana

Visszatérve az adrenalinsportokhoz: szakértők egybehangzó véleménye szerint a vidéki autóbuszjáratok romantikáját igazából az adja meg, hogy minden velük kapcsolatos információt misztikus homály fed. Mari néni vagy Pali bácsi a buszmegálló tőszomszédságából például szentül állítja, hogy a járat nem szűnt meg, már a „komonisták alatt is járt”, de a bódé táblájára kiragasztott, lecsipkedett szegélyű menetrend teljesen mást mond. Más áll a világhálón kikereshető, idevágó honlapon is, és megint mást mond a két mobilszolgáltató információs központjának a munkatársa, pedig ők is a „neten lógnak”.

Egyszerűsíti, mondhatni sarkítja a helyzetet, ha végképp nem jár a busz. Ilyenkor nincs miért idegeskedni, nincs mire várni. A magyarázat is adott: a határ menti magyar falvak elöregedtek, csökken a népszaporulat, kevés a gyerek. De hát – merül fel a nagy kérdés – hogy menjen el vasárnap a legény a leányhoz, ha nem jár az az átkozott busz?!

Látjuk: a világegyetemben minden mindennel összefügg. Talán ebből a szemszögből sem ártana megvizsgálni az ügyet...