Összecsapás, tökmaggal

– Győztünk! Angol szurkoló, szlovák rohamrendőrök társaságábanReuters-felvételSzombat délután négy óra. Alig van forgalom, embert szinte nem is látni. A máskor zajos belvárosban, a Széplak utcán alig találni egy nyitva tartó kávéházat, ott is gyanúsan mérnek végig. „Voltak itt angol szurkolók?” – kérdezem a pincérnőtől. „Voltak!” – válaszol mérgesen. Azt már meg sem merem tőle kérdezni, hogy a velük kapcsolatos kellemetlen tapasztalatok miatt dühös ennyire, vagy pedig azért, mert aznap már huszadszor hallja ugyanezt a kérdést különböző újságíróktól. Nyílik az ajtó, nyirkos szél vág be a helyiségbe, angol szófoszlányokat hallok. Három fiatal férfi, ellenzős sapkában, nagy hangon teát kér. Úgy látom, egészen jól érzik magukat, nagyokat nevetnek. A mérkőzés esélyeit taglalják, persze, hogyan is érezhetnék magukat.

Szombat délután, fél öt. Előttem lassan megáll a Slovan-stadion felé tartó trolibusz. Kopasz, hangoskodó szurkolók tömege helyett néhány öreg néni húzza magát össze fázósan az üléseken. Kinézek a homályos ablakon. Nem látok senkit. A következő megállóban hatalmas, gomba alakú esernyő alatt áll három kopaszra nyírt férfi, márkás bőrkabátban. Angolul kiáltanak a sofőrnek, hogy a stadion felé megy-e. Egykedvű bólintás a válasz. Még öt perc zötykölődés a kihalt utcákon és megérkezünk. A jégstadion büféi már teljes gőzzel üzemelnek, a szó szoros értelmében, alig látni. Kolbászillat, sörszag. Egy fekete fazékban nagyokat bugyborékolva forr a bor, mocskos kötényű férfi kavargatja fakanállal. „Slovensko, Slovensko, hejja, Slovensko!” – kiabálják ütemesen a fehér-kék-piros sálat, sapkát, kabátot viselő fiatalok. Egyikük csak egy nemzetiszín zászlóba burkolózik, kilátszik alóla a norvégmintás pulóver. Vacogva fújja füstöt. Megkérdezem a kocsmárost, mekkora a forgalma. „Tudja, azt hittem, hogy így annyit kereshetek, mint egy év alatt odahaza, Zsolnán. Azonban már lassan kezdődik a meccs, és alig járnak erre.” Megegyezünk, hogy biztos a dermesztő hideg miatt. Elnézést kér, félrefordul, hagymát kezd aprítani.

Öt óra. A gazdasági épülethez vezető utcát a biztonság kedvéért mindkét végén korlátokkal zárták le, egy félméteres rést azonban meghagytak a kordonok között. Lassan besötétedik, alig lehet látni. Az eső kitartóan zuhog. Mellettem hangosan köhög valaki. Odafordulok. Egy apukát látok, két kisfiúval. „Ugye megláthatjuk Beckhamet?” – mondja kérlelő hangsúllyal. Az apa bólint, a kisfiú lassan előszed a zsebéből egy összehajtogatott, szamárfüles papírlapot, rajta az angol futballista mosolygó arcképével, meg egy tollat. A tenyerén ellenőrzi, rendesen fog-e a tinta. Az apa először rá, aztán meg rám néz. „Tudja, ilyenek a gyerekek!” – mosolyog rám barátságosan. Cipőnk nagyokat cuppog a sárban, a kisfiú elrakja a hamarosan kincset érő papírlapot és a tollat. Félmosolyra húzza a száját, látszik a szemén, hogy gondolatban már messze jár. Valószínűleg azon gondolkodik, hogyan színezi majd ki nagy találkozását Beckhammel a srácok előtt. Istenem, ha tudná, mekkorát kell majd csalódnia.

Fél hat. A gazdasági épület mellett állunk. Újságírók, szurkolók, rendőrök, kutyák. Mindenki beszél. A kutyákat nem lehet nyugton tartani, ugatnak veszettül. Szirénázást hallok. Fogalmam sincs, milyen irányból, a stadion külső falai megsokszorozzák, szétszórják a hangot. Ebből a hangzavarból azonban hiányzik valami. Percekig gondolkodom, aztán a homlokomra csapok: hát persze, a megszokott háttérzaj, a gépkocsik, autóbuszok, teherautók motorzúgása. Helyette odabent, a stadionban szól a tamtam. Megint megcsapja az orromat a sült kolbász és a sör szaga. Mozgóárusok füstölt sajtkorbácsot, pattogatott kukoricát hordanak körül. Nemigen kínálják, úgy látom, van elég vásárlójuk. A pocsolyákban mindenütt széttaposott füstölt sajtkorbácsok, pattogatottkukorica-szemek virítanak. Lassan özönlenek az emberek a stadionba, a biztonsági őrök terelgetik őket. Nem is tudtam, hogy egy rendőrt húszféleképpen is fel lehet öltöztetni. Látok magas, izmos alakokat sisakban, símaszkban, tányérsapkásan, esőköpenyben, fekete testhezálló egyenruhában, mellényben, lábvédőben. Különböző felszereléssel. Ők is vacognak. Tíz másodpercenként a szájuk elé emelik az adó-vevőt. Egy nagy fekete farkaskutya hirtelen felém kap, még szerencse, hogy van rajta szájkosár. Lassan elcsoszogok előtte. Nem vagyok kutyapszichológus, de látom a szemén a félelmet. Eszembe jut, amit az állatok ösztöneiről hallottam: előre megérzik a veszélyt, ilyenkor nem lehet velük bírni.

Hat óra. Lassan eláll az eső, szinte karnyújtásra felettünk gomolyognak a súlyos felhők. Most kezdik bekapcsolni a reflektorokat, a pályát elönti a mesterséges fény. Két ballonkabátos, idősebb férfi siet át reszketve a felezővonal mentén. Egyikük állandóan a fejét rázza, kezével magyaráz, a másik bólogat. Két órája azzal riogattak a hírügynökségek, hogy elmarad a mérkőzés, a pálya ugyanis olyan, mint a szivacs. A reflektorok fénye tócsákról tükröződik vissza. Piros sapkás férfi megy át lassan a pályán, kis kocsit húz, most jelöli ki a vonalakat. A lelátó legfelső szintjén állok, csak a szája mozgását látom. Nem merek rá megesküdni, de úgy látom, káromkodik. Teszek egy rövid sétát a lelátón. Kollégámmal megbeszélem, hogy az első félidő utáni szünetben találkozunk a sajtóközpontban, a stadion mellett felállított sátorban. Lassan elszürcsölök egy kávét, elmajszolok egy szendvicset az öltöző bejárata előtt. Ezt is rendőrkordon védi. Motorzúgást hallok, egy busz áll meg odakint. A kordon két oldalán megélénkülnek a rendőrök és az újságírók, egy nagy pocakos férfi zöld mellényben a fényképezőgép keresőlencséjén át figyeli a busz felől szállingózó embereket. „Itt jönnek azok az... izék” – mondja mellettem egy sísapkás kommandós. Az „izék” az angol focisták. Eszembe jut, hogy autogramot ígértem a húgomnak David Beckhamtől, teszek egy erőtlen kísérletet, hogy a kordon mögé jussak. „Ne menjen oda, mert kettőt is kaphat, de a fejére” – mondja egy zöld esőköpenyes rendőr. Leveszi a tányérsapkát a fejéről. Nem a tisztelgés jeléül, csak a homlokáról törli le az esőcseppeket. Szemlátomást senkit nem érdekel, hogy a világ egyik legjobb csatára itt vonul el előttünk pár méterre. Aztán hirtelen összesűrűsödik bennem a dac, és azt mondom magamban: na és aztán, majd meglátjuk! A húgomat felhívom, közlöm vele a szomorú tényt, autogramot nem kaptam. Nem baj.

Hét óra. Érezhetően nő a feszültség a pályán és a lelátókon is. Megkezdődik a bemelegítés. A hazaiak atléták, az angoloknak meg görbe a lába. Legalábbis erről győzködi a szurkolókat a hangosbemondó. Az angol szurkolók számára elkerített szektor még mindig csak félig telt.

Fél nyolc. Az angol szektorban ezer hang énekli, üvölti az „Isten óvja a királynőt”, a belügyminisztérium zenekara nyilván ugyanezt játssza. Utána a szlovák himnusz következik, a stadion kórusának előadásában. A zenekar elkotródik, végre megkezdődik a meccs. Végigtapogatom a zsebeimet, igyekszem mindent olyan helyre elrakni, hogy még nagyon durva rendőri beavatkozás esetén se veszítsem el az irataimat, a pénzem. Egyelőre mindkét tábor rendesen viseli magát. Mellettem egy ötvenes férfi egyfolytában tökmagot rág. Annyira nézem, hogy engem is megkínál. Mindenki barátságos, a szlovák csapat kiválóan játszik. A stadion fütyül, ha az angoloknál a labda, és tapsol, ha a szlovákoknál. Mindenki toporog, de most már nem a hideg, hanem az izgalom miatt, mindenkire átragad a jó hangulat.

Nyolc óra körül. Gól! Nem nekünk, tőlünk. Férfiak, nők, gyerekek, egymás nyakába borulnak. Az angol szektorban a rohamrendőrök meg a szurkolók torkának ugranak. Minden fej odafordul, a játék hirtelen megszűnik érdekesnek lenni, bunyó van az angoloknál, a bunyó, amelyre a lelke mélyén mindenki számított. Majdnem kitöröm a bokám, amikor leugrálok a széksorok között, futni kezdek az árusok között az angol szektor felé. Hatalmas vasrácshoz érek, előtte egy férfi pattogatott kukoricát árulna, ha lenne kinek. Mögötte veszett oroszlánokként vicsorognak az angol szurkolók. Meglátják a nyakamban a „Press” feliratú kártyát, erre egy vérző fejű alakot tuszkolnak a rácshoz, mutogatnak, üvöltenek, ezt írjam meg. Odalépek a szintén vicsorgó kutyát rángató rendőrhöz, szlovákul kérdezem meg tőle, hol van itt orvos vagy rendező. Vállrándítás a válasz. Üvöltő párbeszéd indul meg az angol szurkolók és a rendőrök között, én vagyok a tolmács. Közelebb lépek, a vérző fejű a nyakam felé kap, erre ott terem két sisakos kommandós, bottal csapnak a rácsra. Az angolok még jobban üvöltenek. Nem szidnak senkit, nem káromkodnak, csak egyre azt követelik, hogy engedjék ki őket. Egy nő is megjelenik a rács mögött, a fülsiketítő hangzavar ellenére is hallom hisztérikus zokogását. Mentő kell, gyorsan, szólok a rendőrnek. Azt válaszolja, keressek valami rendezőt, neki még kulcsa sincs ettől a kaputól, semmit sem tehet. Nagyot rándít a kutya pórázán.

A stadionban tovább folyik a fiesta. A rendőrök egykedvűen beszélgetnek a két szurkolótábort elválasztó fal környékén. Úgy látszik, hatott az akció, a szurkolók meghunyászkodva gubbasztanak a lelátókon.

Fél tíz. Véget ért a mérkőzés, a hangosbemondó vigasztalni próbálja a hazai szurkolókat. Egyre hidegebb van. Valami járművet látok a Bajkalská utca szélén állni, messziről olyan, mint egy kombájn hátulja, csak akkor veszem észre, hogy páncélozott jármű, amikor elhaladok mellette. Az utat szintén kordonnal zárták le, sisakos rohamrendőrök sorfala jár végig mind a négy sávon, elzavarva a bámészkodókat. Fél óra múlva kijönnek az angol szurkolók. Úgy nézünk egymásra, mintha mindenki földönkívülit látna a másikban.

Tizenegy óra. „Got a lighter?” – kérdezi tőlem egy ellenzős sapkát viselő borostás alak a Lőrinckapu utca bejáratánál. Végigtapogatom a zsebeimet, nincs nálam se öngyújtó, se gyufa. Sajnálom. Erre legyint: „Sehol egy vendéglő vagy kocsma, ahol vásárolni tudnék” – mondja jellegzetes brit akcentussal. Megkérdezem tőle, tetszett-e a meccs. Azt mondja, elég unalmas volt. Miért? – kérdezem. „Csak öt percig tartott a verekedés!” – válaszol hahotázva.