Örülünk minden együtt eltöltött napnak

– Nincs az a süteménymennyiség, amit nem lennék képes megenni – vallja be Janda Iván. Rebeka is besegít, nem csak az evésbe. A nagyinak szívesen segít a konyhában. Somogyi Tibor felvételei– Jól mondod – ad igazat nekem, volt tanítványának Iván bácsi, majd bajuszát lesimítva folytatja –, elvégre édesapám a Nyitra melletti Nagylapáson kántortanító volt, édesanyám pedig csodálatosan zongorázott. Már gyerekfejjel is zenekart, énekkart toboroztam, 17 évesen Pozsonyban a középiskolások és főiskolások 100 tagú vegyes karát vezényeltem. Igaz, hogy a Comenius Egyetemen testnevelés-földrajz szakon szereztem tanári diplomát, de a Pedagógiai Főiskolán elvégeztem a zenei nevelés szakot is. – Nem hagyhatod ki a felsorolásból, hogy kiváló sportoló is voltál, 1942-ben középtávfutásban szlovákiai bajnok lettél, és 1000 méteren elért eredményedet tíz évig nem tudták megdönteni. Az iskola volt növendékei aligha sejtették, hogy a „dirijük” évtizedekig hajnalban kelt csak azért, hogy a tanítás megkezdése előtt futhasson néhány kilométert – tudatta Magda asszony, aki jóban-rosszban, csaknem 55 éve áll társa mellett.

A közös évekről

A házaspár egymást kiegészítve vall a közös évekről, hangsúlyozva: nem gondolnak az átélt nehézségekre, csak a szépre és a jóra emlékeznek. Például megismerkedésükre. – Gimnazista voltam, Iván érettségizett már, amikor észrevettük egymást, 1944-ben. Csak hát jött a front, szüleimmel elhagytuk Pozsonyt. Nem sokat tudtunk egymásról, ráadásul Iván rossz levélíró volt. A háború után, amikor újraalakult az énekkar, összefonódott az életünk. Templomi esküvőnk időpontja 1950, én 21, a párom 27 éves volt. Négy év elteltével megszületett a lányunk, nem csoda, hogy zenetudományi szakon szerzett diplomát, majd doktorátust. Két lányunokánk szintén szereti a zenét, igaz a nagyobbik, Krisztina a képzőművészeti főiskolát választotta és fejezte be. A 9 éves Rebeka zongorázik, újabban gitározni tanul, és remek a kézügyessége. – Ezt biztosan nem tőlem örökölte, hanem édesapjától – vetette közbe a ház ura. Felesége helyeselve bólogatott, s nyomban megmagyarázta, miért. – A minap elromlott a csengő, Iván a nap nagy részét széken állva töltötte, javítással, ám a csengő csak nem szólalt meg. Megszólaltatja viszont a zongorát, mégpedig csodálatosan. Nemcsak idehaza vagy a főrévi nyári lakunkban zongorázik, hanem baráti társaságban is.

Az emlékezésből nem hiányozhatnak az iskola élén eltöltött évek, illetve a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának megalakulása. – Harmincegy évesen lettem igazgató, előtte néhány évig tanítottam. Igazgatóként nem sok időt tölthettem a tanulókkal, a közvetlen kapcsolat hiányát nehezen viseltem. Persze azokkal, akik szerettek énekelni, az iskolai énekkari próbákon, fellépéseken találkozhattam. Vezényeltem a Magyar Pedagógiai Iskola vegyes karát, majd évekig az Ifjú Szivek énekkarát, s nagy szerencsémnek tartom a tanítók énekkarában betöltött tisztségemet.

Féltés, nem féltékenység

Míg Iván bácsi behozza a kávét és nekünk a vörös, magának pedig a fehér bort, feleségétől azt tudakolom, nem volt-e féltékeny csinos, sudár alakú párjára. Mert hát a tanári testületben köztudottan kevés volt a férfi, az énekkarokban daloló fiatal lányok előszeretettel körbezsongták a mindig mosolygó, viccelődő iskolaigazgatót, karmestert. – Tudatosítottam, hogy a férjem felelős tisztséget tölt be, de tudtam, fontos számára a családja. Éreztem, hogy szeret hazajönni. A gondokat a küszöbön hagyta, lányukkal és velem mindig jó kedélyű volt. Ha belegondolok, azt hiszem, soha nem veszekedtünk. Karnagyként havonta próbált az énekkarral, s nem mindig tarthattunk vele mi is. Ha egyedül volt, nem féltékenység, hanem féltés volt bennem, nehogy történjen vele valami, nehogy megbetegedjen. Hálát adunk a sorsnak, hogy így alakult az életünk.

„Előkarácsony” a családban

Belefeledkeznek a zenébe Lelkesen mesélik, hogy azelőtt sem, de amióta nyugdíjba mentek sem tudják, mi az unalom. – Nagy a baráti körünk, és rendszeresen összejárunk a testvéreinkkel is. Sajnos, tavaly karácsonykor elvesztettük az öcsémet, aki Magdi fivéreivel együtt imádott énekelni. Évek óta „előkarácsonyt” tartunk csak azért, mert nagyon élvezzük az együttlétet. Régi hagyomány az is, hogy az első adventi vasárnapra többféle aprósüteményt készítünk, s abból, amelyik a családtagoknak, barátoknak a legjobban ízlik, újabb adagot sütünk. ĺgy megy ez heteken keresztül, szentestéig. A főkóstoló, persze én vagyok, mert nincs az a süteménymennyiség, amit nem lennék képes elfogyasztani. De nem látszik rajtam, igaz? – élcelődik koccintás közben Iván bácsi.

Sűrű programok

– Mindezt nekem köszönheted – mondja párjának kedvesen Magdi néni, aki testi és szellemi épségük felett őrködik. A testi karbantartásra ott az uszoda, a heti egyszeri úszást mindketten élvezik. Iván bácsi már jó néhány éve nem fut, felesége bánatára már kerüli a kerékpározást, és 82 évesen csak azért nem ül kocsijuk volánja mögé, mert neje élvezi a vezetést. Együtt takarítanak, bevásárolnak, sétálnak, a ház ura büszke kukta szerepére is. – Én persze leginkább azt élvezem, amikor Iván leül a zongorához és játszik nekem. Belefeledkezik a zenébe, olykor dalra fakad, nagy örömmel vele tartok én is. Ha társaság gyűlik össze nálunk, az éneklés elmaradhatatlan. Gyakran járunk színházba, hangversenyekre, nem hagyjuk ki a pozsonyi Magyar Casino rendezvényeit, összejöveteleit, ahol ugyancsak van zongora. Általában annyira sűrű a programunk, hogy gyakran fejtörést okoz a választás. Szeretjük visszaidézni a múltat is, hiszen sok szép történt életünkben. Micsoda való lelkesedés fűtötte a magyar pedagógusokat! Valaha az énekkari tagok az összejövetelekre saját pénzükön utaztak, saját költségen étkeztek, nem egyszer szalmán aludtak. Volt, hogy amikor kevés volt a szálláshely, a fürdőkád lett a fekhely. Tudom, miről beszélek, egyszer Bártfán nekem is a kádban ágyaztak meg. Bár feleségként, anyaként nem kevés feladat hárult rám, az én pályám is kiteljesedett. Élveztem a hivatásomat, a rádió magyar adásának külső munkatársaként, de a Nő című folyóirat, illetve a Barátnő szerkesztőjeként sok jóban volt részem. Ma is kapcsolatban vagyok a volt kollégákkal, szívesen találkozom velük.

Amikor lekísérnek a kapuhoz, egymásba karolva megjegyzik: az volna az igazi, ha most meg lehetne állítani az idő múlását. Jó lenne legalább ilyen erőnlétben élvezni a családot, a barátokat, az élet apró örömeit. De mert erre nincs mód, örülünk minden együtt töltött napnak.