Nem kell meghalni – ez a hosszú élet titka

LŐRINCZ ADRIÁN

Hogy egészen pontosak legyünk: Rudi bácsi 2011. december 14-én töltötte be századik életévét; a település vezetése, barátai, rokonai természetesen a centenárium komolyságához illőn köszöntötték. „Nem vártam ekkora ünneplést”, csóválgatja ma is a fejét, majd mesélni kezd. Gondosan megválogatva a szavakat, ügyelve a legkisebb részletre is. Mindenre emlékszik – a falusi tanítókisasszony apjára éppúgy, mint a katonacimborákra, vagy arra, hogy a szövetkezetesítés idején ki mit vitt a közösbe. Egy rendkívül mozgalmas évszázad történéseit, szereplőit őrzi emlékezetében.

Háborútól háborúig

„Mivel decemberi vagyok, évvesztesként kezdtem az iskolát; éppen 1918-ban, amikor az Osztrák–Magyar Monarchiának vége lett – emlékszik vissza. – Két hónap elteltével menesztették a tanítókisasszonyunkat, helyére Rehoroczky Rezsőt nevezték ki. Jól jártunk vele, mert a kisasszony bizony nem bánt velünk kesztyűs kézzel. Úgy emlékszem, a Masaryk vezette Csehszlovák Köztársaságban jó dolgunk volt. Mindennek megvolt az ára; a búza mázsájáért például százötven, az árpa, kukorica és rozs mázsájáért pedig százharmincöt koronát fizettek minden éven. Ha valaki értékesíteni akarta, biztos bevételre számíthatott, a gazdaság így fejlődött. Úgy vélem, akkortájt élte ez a vidék az aranykorát.”

A magyarok 1938-ban rosszul indítottak, véli Kósa Rudolf. „Mindent tudni akartak; ki mennyit termel, mennyi állatot tart, és a beszolgáltatásokat is nagyon szigorúan vették. Nem mondom, mindent kifizettek, de nagyon alacsony árakat szabtak; nyilván már készültek a küszöbön álló háborúra – mondja. – A feketézőket szigorúan büntették; a helyi hentes például arra fizetett rá, hogy pár fillérrel drágábban adta a húst. Hét hónapra lecsukták, majd amikor szabadult, azonnal berukkoltatták. Sosem tért vissza.”

Csak a változás állandó

A második világégés idején az akkor huszonnyolc éves Kósa Rudolfot is szólította a haza. „A Pest megyei Ócsára rukkoltam be, majd Budapesten állomásoztam, végül pedig az Alföldön, a Tiszánál kötöttem ki. Ahogy közeledett a front, egy debreceni gyerekkel, Kádár Imrével egy ízben áthajóztam a folyón. A fölötteseinknek ez természetesen a fülébe jutott, büntetést kaptunk érte. Később hadifogságba kerültem; az oroszok Besszarábiába deportáltak bennünket, de két és fél hónap múltán szabadultam. 1941. szeptember 11-én már idehaza voltam” – idézi fel Rudi bácsi. Bár életének ez a korszaka veszélyes helyzetekben nem szűkölködött, legközelebb talán akkor járt az elmúláshoz, amikor a nyékvárkonyi kastélyban berendezett katonai kórház magyar tisztje fegyvert fogott rá. „Csúfra itthon kell meghalnom” – villant át az agyán, ám hajszál híján megúszta. Csakúgy, mint a csehszlovákiai magyarok kitelepítését – már zsebében volt a „fehér lap”, amikor változott a politikai helyzet, így szülőfalujában maradhatott. „A negyvenes évek vége nagyon nehéz volt, enyhülés csak az 1952-es szövetkezetesítés után állt be – mondja. – Egy ideig jól mentek a dolgok a közösben, később viszont kiderült: az egyenlőség sem egyformán vonatkozik mindenkire. Aztán 1989 novembere után megint csak más rendszer jött, de sok minden nem változott…”

Kiszámítani nem lehet

Kósa Rudolf 1947. január 28-án vette feleségül Julianna asszonyt; idén ünneplik hatvanötödik házassági évfordulójukat. Két leányt és egy fiúgyermeket neveltek fel. „A családhoz és az egészséghez is szerencse kell – vallja Kósa Rudolf. – Többször kérdezik tőlem: mi a hosszú életkor titka? Azt szoktam válaszolni, hogy nem kell időnek előtte meghalni. Persze az életmód sokat tesz. Apám pipázott; akkortájt egy korona volt egy pakli dohány, hát én megfogadtam, hogy sosem szokom rá, és ezt be is tartottam. Italt mindig csak mértékkel fogyasztottam, és ha csak tehetem, a mai napig nagyokat sétálok a töltésen, a kanális partján. Mozgásban kell lenni – talán ez a hosszú élet titka.” A túlzásba vitt orvoslátogatás sem tesz jót az egészségnek, véli Nyékvárkony legidősebb polgára; egy ellenőrzés félévenként még éppen megteszi. „Élcelődött is velem az orvos, hogy ha megérem a százat, már nem érhet baj, mert abban a korban már kevesen halnak meg – ereszt meg még egy anekdotát. – Hát hogyne, mert kevesen élnek száz évig! Sokan elmentek már azok közül, akik a halálomat jósolták. Az ilyesmit kiszámítani sosem lehet…”