Rudi bácsi, a csallóközi öregember

Rudi bácsi, emlékszik még azokra a légi időkre? Hát már hogyne emlékeznék! Igaz, van nak emberek, akik keddtől szerdáig emlékeznek csak. De nékem az a szerencsém, hogy az elmémet nem bántotta a Jóisten. Azt meghagyta nékem. Így aztán az eszem még mindig valóságos! A gondolkodó tehetségem is olyan, hogy elsőrendű. Pedig korán munkára fogtak, játékra nem sok idő maradt. Némelykor labdát ütöttünk, métáztunk a réten. Mifelénk a kisgyerek a libákat őrizte, nagyobbacskán a marhákat legeltette. Aratáskor markot szedtem, kévét kötöttem, tizenöt évesen már a férfi akkal lépést tartva kaszáltam. Erős munka volt, de elbírtam a kaszát. Télen kimentünk az erdőn lenni, fát hordani. Kemény fagyúton jól gurult a kocsi, de sárban pocsék dolog volt a fahordás. Sok fa fordult meg az én kezem alatt. Annak mind elláttam a baját. Csak érteni kell a fához, mert az erezete után elárulja, melyik hány éves volt, amikor kivágták. Ismertem a mezei munkát is. Akkoriban mindenhez kellett az embernek érteni! Mert egyvalamiből nem élhetett meg az ember. Régen nem volt hát unalmas az élet, akadt munka mindig látomtól vakulásig! És akkoriban még szeretet is volt az emberek között. Összejártak beszélgetni, nem úgy, mint manapság. Most nincs szeretet az emberek között. Minden más lett. Kár is okoskodni róla. Emlékszem, boldogult apám mondogatta a háború után, hogy ha ezentúl valaki meghal, nem fogják megsiratni. Sajnos, beteljesedett a szava. Iskolába már nyolcosztályosba jártam a hatosztályos állami elemi helyett. Éppen akkor változott a tanítási rendszer, amikor kimaradtam volna a hatodikból. Elsőbe, évvesztéssel, 1918-ban kezdtem járni. Nálunk a szerdahelyi főszolgabíró gőgös lánya, Németh Jolán volt a tanítókisasszony. Magahitt mérgében egyszer azt kiabálta, hogy bennünket csak puskával agyonlőni és a sárba gyúrni! Két hónap múltán menesztették tőlünk. Helyette Rehoroczky Rezső lett a tanítónk. Én sok mindenre emlékszem a gyerekkoromból, nincs magának annyi papírja, hogy azt mind megírja!  Rudi bácsi, arra emlékszik-e, mennyi haszon volt a ház körüli gazdálkodásból? Hát már hogyne tudnám! Na, akkor elbeszélem, hogy nálunk a háznál három, de két tehén mindig volt biztosan. A tejet általában házilag használtuk el. Itt nem volt tejcsarnok, noha rávalónak jól jött volna az a kis bevétel. Piacozni nem piacoztunk. Somorja messzi volt, ahogy Nyék sincs Szerdahely töviben. Oda esetleg akkor mentünk, ha cipőt vagy mást kellett beszerezni. Csak úgy elruccanni a városba, azt a parasztember drága mulatságnak tartotta. De Masaryk alatt, az akkori Csehszlovák Köztársaságban azért mifelénk is jobb élet volt. Magyarként nem bántottak, az árát pedig tudtuk mindennek. A búza mázsája 150 korona volt; az árpa, a kukorica, a rozs olyan 135 korona mázsánként. Akadtak Szerdahelyen élelmes tyúkászok, ügyes kupecek, hogy volt két lovuk meg kocsijuk, és ha fölhajtottak Bécsbe, ott még azt is pénzzé tették. Egyszer a boldogult apám is eladta a gyönyörű, első osztályú ökreinket. Hiszi vagy nem, de itt, ezen az asztalon olvasta meg az értük kapott pénzt.  Rudi bácsi, az 1938 utáni esztendőket is szokta emlegetni? Hát már hogyne emlegetném! Amikor Magyarország lettünk, megváltozott minden. Kimértebb, barátságtalanabb lett. A hatóság mindenről tudni akart. Kinek mennyi földje van. Ki mit és mennyit termel. Ki mennyi állatot tart. Nagyon szigorúan vették a beszolgáltatásokat is. Bizonyára már a háborúra készültek. Majdnem szemközt működött itt egy kis trafik. Nem telt el hosszú idő, és rendeletileg a trafi kosnak személyenként csak egy szál cigarettát szabadott eladnia! A helyi hentes alaposan ráfi zetett, hogy pár fillérrel drágábban mérte a húst. Hét hónapra lecsukták, azután behívták katonának, és sohasem tért vissza. Lakott itt egy Smejkal nevű morva férfi, igazi úriember. A menyét hintón kocsikáztatta a faluban. Amikor 1938 után el kellett menniük innen, azzal is fenyegették őket, hogy belövöldöztek hozzájuk. És ehhez egy pap, dr. Varjú Mihály volt a neve, adott revolvert az őhozzá igazodók kezébe. Pap létére megfeledkezett az ötödik parancsolatról! 1939-ben át is helyezték tőlünk Naszvadra. Nekem berukkolnom 1940. augusztus 28-án kellett. Eleinte Budapesten állomásoztam, később az Alföldre kerültem. Amikor közölték velünk, hogy hamarosan Németországba megyünk, szilveszterkor megszöktem. Gondoltam, ha meg kell halnom, haljak meg itthon. Pechemre hadifogságba kerültem. Az oroszok elcipeltek Besszarábiába. Onnan szabadulva kalandos volt hazajutni! De 1941 szeptemberében már újra otthon voltam, Nyékvárkonyban. Mert Nyéket és Várkonyt még 1940b-en Nyékvárkony néven egyesítették. Közvetlenül a frontra nem kerültem ki, de a sógorom tizedesi rangban megjárta a Don-kanyart! Bár így sem úsztam meg a háborút életveszély nélkül. Túl a Dunán, Neszmélyben, a csuklómnál fogva egy almafára voltam kikötve, mellettem két bősi legény ugyanígy egy-egy diófára. Amikor odalépett hozzánk a százados, Bende Józsefnek hívták, az egyik bősi arra kérte, lője őt inkább fejbe, hogy ne szenvedjen tovább... Itt, a nyékvárkonyi kastélyban kialakított katonai kórház magyar tisztje fogott rám fegyvert! Hajszálon múlott az életem! Ilyen viszontagságok után, hála az égnek, a csehszlovákiai magyarok 1945 utáni deportálását vagy a kötelező lakosságcserét tekintve a szerencsésebbek közé tartoztunk. Amikor éppen ránk került volna a sor, megváltoztak a politikai viszonyok, és mi maradhattunk. Rudi bácsi, eszébe jutnak az ötvenes évek is, a szövetkezetesítés? Hát már hogyne jutna eszembe! Nyékvárkonyon már 1949-ben létrejött a szövetkezet! Ez kezdetben az egyházi birtokok kisajátítását jelentette. És azok földjeinek köztulajdonba vételét, akik messzi laktak. Ezt akkor kis jéerdének mondták. Az elnök is csak olyan volt, amilyen. Gyönge és nem annak való. Egyhamar aztán Szerdahelyről jöttek győzködni a makacskodó gazdákat. Aki ellenszegült az akkori pártakaratnak, azt megfélemlítették. Ebben különösen egy Erdős Feri nevű fiatalember vitézkedett, aki ha beivott, kegyetlenül verte az asztalt. Voltak a környéken olyan községek, ahol a nyakasabb nagygazdák sehogy se akartak belépni a helyi földműves-szövetkezetekbe. Őket akár el is hurcolták a falujukból! A mi családunk 1952-ben adta be a derekát. De akkor már amúgy sem volt érdemes egyénileg gazdálkodni. A kötelező beszolgáltatást úgy szabták meg, hogy ne lehessen teljesíteni! Komisszárok jártak házról házra. A padlásokon, a pincékben vizsgálódtak, hogy mindenki leadott-e mindent, Ha nem, amit találtak, utólag kíméletlenül besöpörték a közösbe. Ott aztán sokszor rá se hederítettek semmire. Közben meg pusztult a jószág, a szerszám, az egyéb portéka! Jó ideig eltartott, amíg az emberek beletörődtek abba az új rendbe. Csak későbbet oldódott a hangulat, amikor ha nem is fényes, de valami eredménye mégiscsak mutatkozott a szövetkezeti gazdálkodásnak. Akár annak árán, hogy az elnök, nagy pártember, pökhendin mutogatta a hatalmát. Hogy ő bizony rendre vasárnaponként is dolgoztathatja az embereket. Addig ment ez így, amíg egyszer oda nem mondott neki valamelyikünk, hogy az egész heti munka után vasárnap a paraszt is látni akarja a családját! Jött is rövidesen az irodáról az ukáz: azon a héten se cséplés, se más dolog nincs vasárnap. Mert mint korábban, az új szövetkezetben szintén annyi mindenhez kellett érteni. Csalós volt a föld is, meg a körülötte való ezernyi teendő is.  Rudi bácsi, kimegy-e még a határba sétálgatni? Már hogyne mennék! Tőlünk nem messze van egy erdő. Régen kettévágta a víz. Aztán nekifogtak szélesíteni a kanálist, de több lett a kanyar, mint volt! Úgy ismerek itt mindent, akár a tenyeremet. A természetbe egyedül szeretek kimenni. Járás közben elnézegetem a fákat. Ám ott lépdelve közöttük valahogy nem érzem már magam igazán jólesőn. Egykor annyi madár szállt itt, hogy rengeteg. Szólt az örvösgalamb, a sárgarigó, a cinke, a tömérdek vadmadár, kopogtatott a harkály. Ma már nincs errefelé fogoly, se fürj, se gém vagy túzok. Fácánkakast is alig hallani. Pedig a madarakból annyi volt régen, hogy na! Nyulat szintén csak egyet-egyet látni. Tavaly már körvadászatot sem tartottak, nem volt mire! Mára rókának, menyétnek, mindennek hűlt helye maradt. Ahogy többnyire az őznek meg szarvasnak is. Régente, ha egyik-másik belesüppedt a térdig érő ragacsos sárba, néha vadászat nélkül is lehetett pecsenye. De most? Fecskét is csak elvétve látni! Valamikor rend volt a határi utak mentén, most meg ne kérdezze! A mezőkön jóllakott és abból nőtt meg hízott a jószág. Az minden haszon volt. Ma csupa bokor, elvadult gaz és cserje az egész. Manapság legföljebb az marad tisztán, amit fölszántanak.  Rudi bácsi, örül, ha minden tavasszal hazajön és az öreg ház fölötti fészekben elfoglalja helyét a gólya? Már hogyne örülnék! József-napra szokott megérkezni. Volt esztendő, hogy csupán április tizedikén jelentek meg. Jöttek az emberek megcsodálni, mert már azt hittük, hogy nem jönnek vissza. Tavalyelőtt öt fiuk volt, ki is röpült mind. Az idén csak egy fiuk volt nekik. De idén annak a fecskepárnak is, amelyik a házunknál évente kétszer szokott költeni, most csak egyszer voltak fiókái. És még meg sem jött becsülettel az ősz, ők már eltűntek. Látja, az ősz sem olyan már, mint régen volt.  Rudi bácsi, hátul a ház mögött nagy kert húzódik. Szokott még benne dolgozgatni? Már hogyne dolgoznék! Teszünk bele krumplit, csemegekukoricát. Ha sok terem belőle, nem kell senkinek, föletetni pedig nem tudjuk. Sokszor eszembe jut, hogy minek vesződünk vele! De azért csak megnézegetem a krumplit, megöntözzük és kapálgatjuk a zöldséget. A csallóközi ember, ha régi vágású és idevalósi, nehezen szakad el az itteni földtől. Itt aki akar, mindig talál munkát. A kertben is. Aki meg nem akar találni, elmegy mellette, és hagyja nőni a gyomot. Annyira még bírom magam, hogy én is megfogjam a kapa nyelét. Dolgozni mindig szerettem. Sokakról mondják, hogy azért haltak meg, mert az illető sokat dolgozott. Ilyen beszédekre nem adok semmit se! Én azért élek még, mert nem kell meghalni, hanem dolgozni ahelyett derekasan.  Rudi bácsi csak a 100. születésnapja után özvegyült meg. Így is érdekesen telnek a napjai? Hát hogyne telnének érdekesen! Fölkelés után megreggelizem. Azután elgondolkodom egy kicsit az életemen, hiszen az 1929-ben született férfi ak közül is már csak ketten élnek a községben. Az 1929 és az 1911 közöttiek közül senki. A széket azért belülről odateszem az ajtó elé. Ha elszundítanék közben és belép valaki, fölébredjek a zajra. Ha jó idő van, délelőtt elsétálok az erdő felé. Szeretek egyedül menni, a magam szabta iramban. Hosszabbakat lépek, de lassabban. Egyszer egy pap velem akart jönni sétálni. Gondoltam, majd én megjáratom! Elértünk az erdőig, ott azt mondta, nem megy tovább, neki ennyi elég volt. A séta az étvágyamat is segíti. Mindent megeszek, nem vagyok válogatós. Amíg élt a feleségem, amit főzött, azt ettem. Van, amikor délben iszom egy pohárka bort. Ha nem, akkor délután egy stamperli pálinkát. Az elég. Valahogy jobban érzem magam utána. A konyakot kedvelem. Különös ízű, egészséges italnak tartom. Néha estére marad az az egy stamperli ital, attól jól alszom.  Rudi bácsi, másokkal beszélgetni szokott-e még? Hát hogyne szoknék! Öregember vagyok, de nem kuka! Kimegyek az utcára, ha ismerős jön és van egy kis ideje, elbeszélgetünk. Vagy ha templomba megyek, akkor a mise előtt. De nagyon megváltozott a világ, abba bele kell törődni. Ebben a mai világban nem is lehet mindenkivel elbeszélgetni. Álltam már szemben olyan fiatalemberrel nemegyszer, hogy csak okoskodott. Mondtam neki, tudod mit, jöhetsz a hátamra púpnak! Énnékem ne okoskodjál! De magával szívesen beszélgetnék, talán karácsonyig is. Ámde akkor sokat tudna, és elfelejtené, amit eddig mondtam!