Ne szégyenkezve, szemlesütve beszéljünk róluk

„Teljesen érthetetlen az a cseh és szlovák részről tapasztalható hatalmas felzúdulás, amelyet Orbán Viktor magyar kormányfőnek a Beneš-dekrétumokkal kapcsolatos kijelentései keltettek. Miloš Zeman és Mikuláš Dzurinda versengve játszotta a sértődöttet. Pedig a Beneš-dekrétumok ügyét nem Orbán hozta először szóba az érintett országok politikusai közül. Úgy tűnik, mindenki megfeledkezett arról, hogy felülvizsgálatukra nem más, mint Václav Havel csehszlovák államelnök tett javaslatot, még 1991 végén. Jó lenne, ha az Új Szó hasábjain is felelevenítenék, mi is történt valójában és miért fulladt kudarcba az ígéretes kezdeményezés” – mondta felháborodottan a telefonba egy olvasónk.

A telefonbeszélgetést személyes találkozás követte, annál is inkább, hiszen a telefonáló, Princzkel József, az akkori események egyik aktív résztvevője volt. Beszélgetésünk során elmondta: a Beneš-dekrétumok magyarokat sújtó következményeinek rendezésére Havel kezdeményezésének eredményeként 1992 januárjában külön bizottság alakult, Hunčík Péter vezetésével. Ezt két testület alkotta: az egyik csehországi és szlovákiai jogászokból állt, a másikban pedig a szlovákiai magyarság parlamenti pártjainak (Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, Együttélés Politikai Mozgalom, Magyar Polgári Párt, Magyar Néppárt) képviselői kaptak helyet. A bizottság tagjai megállapodtak, hogy állásfoglalást dolgoznak ki a dekrétumokkal kapcsolatban, majd közös javaslatot terjesztenek a köztársasági elnök, illetve a kormány elé. A kitűzött határidőre azonban a négy párt közül csak az MKDM és az MPP dolgozott ki ilyen állásfoglalást, az ülésen pedig a pártok képviselői közül egyedül az MKDM-et képviselő Princzkel József vett részt. Ez annál sajnálatosabb, mivel a jogászcsoport teljes létszámban megjelent. A legközelebbi közös tanácskozásra, amelyet Havel elnök részvételével tartottak volna, már sor sem került. „Az ígéretes kezdeményezés folytatását tulajdonképpen a már alakulófélben lévő önálló szlovák állam politikusai hátráltatták, illetve hiúsították meg végleg” – mondta Princzkel József. „Nagyon nagy kár, hiszen már nem álltunk messze a megegyezéstől. Példaértékűnek tartom azt a vitát, amelyet első és egyben utolsó ülésünkön folytattam a jogászokkal. Janics Kálmánnal közösen kidolgozott javaslatunkban – amelyet egyébként az Új Szó 1992. április 24-ei száma közölt – egyebek között az állt, hogy a Csehországba deportáltak esetében részleges jóvátétel formájában családonként jelképes összegű, egységes kárpótlást is állapítson meg a majdani törvény. A többiek esetében méltó erkölcsi jóvátételt javasoltunk. Az egyik szlovák jogász, Milan Sečánsky, aki később elnökjelöltként vált ismertté, az általam beterjesztett javaslattal kapcsolatban – magyar nyelven – a következőket vetette fel: Ez valószínűleg mélyen felháborítaná azokat, akiket Magyarországra telepítettek ki, mivel számukra afféle nesze semmi, fogd meg jól! Erre megmagyaráztam neki, hogy akik a lakosságcsere keretében kerültek Magyarországra, magukkal vihették ingóságaikat, és ingatlant kaptak az itt hagyottak helyett. A Csehországba deportáltak viszont mindenüket elvesztették, legtöbbször kis motyójukat is hátrahagyva szökdöstek vissza szülőföldjükre. Ez az érvelés meggyőzőnek bizonyult, mert Milan Sečánsky kijelentette, hogy nemcsak egyetért javaslatommal, hanem ő maga fogja azt előterjeszteni. Mindezt azért tartom fontosnak feleleveníteni, hogy ne szégyenkezve, szemlesütve beszéljünk a Beneš-dekrétumokról, hiszen 10 évvel ezelőtt igenis komoly erőfeszítések történtek eltörlésük, illetve következményeik enyhítésének érdekében. Mégpedig Václav Havel jelenlegi cseh köztársasági elnök kezdeményezésére. Ezt nem lenne szabad elfelejteni, és az akkor megkezdett munkát kellene valamilyen módon folytatni.”

A tíz évvel ezelőtti események lehető legalaposabb feltárása érdekében kerestük fel Hunčík Pétert, a már említett bizottság vezetőjét.

„Köztársasági elnökként Václav Havel már azt a nézetet vallotta, hogy nem kell bolygatni a múltat, a rendszerváltás után meg kell húzni azt a bizonyos vonalat, hogy tiszta lappal indulhassunk. Beszélgetéseink során azonban sikerült őt meggyőznöm, hogy a Beneš-dekrétumokat igenis rendezni kell, hiszen évtizedekre meghatározták a csehszlovák államnak a kisebbségekhez fűződő viszonyát, és a jogfosztottságnak, az állampolgárság elvesztésének nemcsak anyagi, hanem ugyancsak máig ható lélektani következményei is vannak. Havel elfogadta ezt az érvelést. Valószínűleg azért is, mert tudatosította: ha sikerül elfogadhatóan rendezni ezt a kérdést a magyarokkal, akkor az példaértékű lehet a németekkel folytatandó tárgyalások során. Kijelentette, hogy a Göncz Árpáddal 1992 júliusára tervezett találkozója során hajlandó hivatalosan és nyilvánosan bocsánatot kérni a magyarokról, és szól a kárpótlás mikéntjéről is. Egy feltétele van csupán: a testületet alkotó valamennyi magyar párt egységes álláspontot képviseljen az ügyben. Ezzel elejét szerette volna venni annak, hogy a későbbiekben bármelyik párt vagy mozgalom újabb követelésekkel álljon elő. Ezt követően alakult meg az általam vezetett bizottság. A két cseh és két szlovák jogászból álló jogi testületnek az volt a feladata, hogy jogi szempontból vizsgálja meg a dekrétumokat és mondja ki: azok már megszületésükkor ellentétben álltak a nemzetközi és a csehszlovák jogrenddel. 1992 márciusára el is készült ez az állásfoglalás, és a jogászok egyetértettek abban, hogy mindent meg kell tenni ennek a jogellenes állapotnak a megszüntetéséért. Ekkor kezdte meg munkáját a másik, a hazai magyar pártok, illetve mozgalmak képviselőiből álló testület is. Máig sajnálatosnak tartom, hogy nem mindegyik politikai tömörülés kezelte súlyának megfelelően ezt a problémát. Az Együttélés például a lengyel Stanislaw Gawlikot küldte az öszszejövetelekre, aki nem igazán tudott érdemben hozzászólni a témához. Miután az MPP-t képviselő Gémesi Károly megbetegedett, ez a párt sem jelölt helyette mást. Az a véleményem, hogy az egyes pártvezetők taktizáltak; sokkal inkább megfelelt számukra a sértett fél pozíciójából való politizálás, mint a valódi megoldáskeresés. Mindezen nehézségek ellenére mégis úgy tűnt, sikerül megtalálnunk a kártérítés módját. Amerikai magyar barátaink tanácsára azt a mintát vettük alapul, ahogyan az amerikaiak kárpótolták a második világháború alatt koncentrációs táborokba hurcolt japánokat. Minden kárpótolt japán 2000 dollárt kapott, és több millió dolláros alapot hoztak létre az amerikai japán kultúra támogatására. Azt hiszem, hasonló kárpótlás számunkra is megfelelő lett volna. A politikai pártok és mozgalmak felemás hozzáállásán kívül azonban még egy objektív tényező is hozzájárult ahhoz, hogy a reményteljes kezdet után kifulladt a kezdeményezés. Lezajlottak ugyanis a választások, amelyek eredményeiből nyilvánvalóvá vált, hogy Csehszlovákia kettéválik, a Beneš-dekrétumok ügye pedig teljesen háttérbe szorult. A Göncz-Havel találkozó előtt ugyan még megkérdezte tőlem Havel elnök, hogy milyen határozatot hozott a bizottság munkája, de mivel a magyar pártok akkor még igen távol álltak a megegyezéstől a kárpótlást illetően, a nyilvános bocsánatkérés is elmaradt. Én az addig kidolgozott dokumentumokat a jogászok állásfoglalásával együtt átadtam a köztársasági elnöknek; valószínűleg ma is megtalálhatók a prágai vár archívumában. Tény, hogy 10 évvel ezelőtt nem sikerült megoldást találnunk a problémára, de tekintetbe véve, hogy ezt a témát több mint 45 évig még említeni sem volt szabad, úgy érzem, jelentős előrelépést tettünk. Nagyon sajnálom viszont, hogy politikai vezetőink azóta sem érdeklődtek a bizottság munkája iránt. Az Európai Unió hozzáállását is jócskán sérelmezhetjük, mert az lenne a kézenfekvő, ha a csatlakozás előtti jogharmonizáció során követelné ezeknek a jogellenes törvénynek a hatályon kívül helyezését. Persze sejthető, mi van a háttérben. A Beneš-dekrétumok a nagyhatalmak hallgatólagos beleegyezésével születtek meg, és ez ma is kényelmetlen ezeknek az országoknak.”