NATO-csúcstalálkozó miatt zárva tart a város

Megpróbálok fesztelenül viselkedni, pedig tudom, hogy figyelnek. Amikor megláttam a lesipuskásokat a tetőn, önkéntelenül megtorpantam – ez hiba volt. A messzelátós mesterlövész rendületlenül les, a biztonság kedvéért kiveszem a kabátzsebemből a kezemet, hogy lássa, nem fegyvert szorongatok benne. Ennyi gőzzel akár a zsebkendőmet is előhúzhatnám, fehér zászló gyanánt: Ne lőjenek, békés szándékkal jövök! Csak a NATO-csúcsról fogok tudósítani, ha meg tetszenek engedni. Megúsztam. Irány a bejárat. Hűha, fotocellás kapu. Modern ez a hely.

Pakul és brikett

Laptop, telefon, újságíró; laptop, telefon, újságíró... és így tovább, kilencszázötvenszer A régi igazság szerint minden elvtársnak maga felé hajlik a keze, így amikor 1975-ben kitalálták, hogy „kell egy hely”, valójában a pártkongresszusoknak otthont adó kommunista szentélynek szánták az épületet. A Kultúrpalota létjogosultságát hivatalosan azzal indokolták, hogy a fővárosnak szüksége van egy épületre, ahol nagyszabású kulturális fesztiválokat lehetne rendezni. Amikor Gustáv Husák 1981-ben átvágta a szalagot, kiderült, hogy a prágaiakat is alaposan átvágták: néhány nappal az ünnepélyes megnyitó után már itt tartották a CSSZKP ikszedik kongresszusát. 1986-ban még egyszer összejöhettek itt az elvtársak (azt hiszem, maga Erich Honecker volt a díszvendég), majd mielőtt harmadszor is megejtették volna az ötévenként esedékes öntömjénezést, a forradalom szele elsodorta a kommunistákat. Az épület azonban megmaradt, jellegzetes alakja ihlette a „brikett” becenevet, a legtöbb prágai azonban (a Palác Kultury rövidítését használva) egyszerűen csak „pakul”-nak hívta a korát megelőző műszaki színvonalú, 10500 ember befogadására alkalmas palotát, amelynek tervét a rossz nyelvek szerint egy hamburgi konferenciaközpont „ihlette”.

Vasil Biľak legrosszabb álmában sem gondolta volna, hogy egyszer ennyire megbecsteleníthetik szocialista kultúrpalotájukat, amelyet a múlt héten a NATO-tagállamok legfelsőbb vezetői és mindenféle imperialista firkászok vettek birtokukba. Háromezer újságírót vártak a cseh fővárosba, közülük vagy 2700-an meg is érkeztek. Azt hiszem, nem járok messze a valóságtól, ha azt írom: legtöbbjüket nem is annyira a példátlan bővítést ígérő NATO-csúcs hozta Prágába, mintsem a botrány szaga.

Csúcsrajáratás

Mikuláš Dzurinda sem úszta meg az újságírók rohamát „Tisztelt vendégeink! A NATO csúcstalálkozója miatt november 18. és 24. között zárva tarunk.” Ilyen és ehhez hasonló feliratok jelentek meg a múlt héten Prága-szerte a belváros kocsmáinak, vendéglőinek kirakatában. De még egy exkluzív nőifehérnemű-bolt kirakatában is ott pironkodott a bocsánatkérő felirat egy bordó bugyi társaságában. Két évvel ezelőtt a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap közgyűlése idején ripityára törték a történelmi Óvárost a magukat antiglobalistának mondó tizenéves randalírozók. Végül kiderült, fölöslegesen deszkázták be a kirakatokat, és az F-16-os amerikai vadászgépek is hiába cirkáltak a város fölött. Százhúszezer kapitalistaellenes és pacifista tüntetőre számított a cseh belügy, végül mindössze egytizedük bontott rendet az utcákon, azt is csak pianóban. Nem is csoda, hogy visszariadtak: a hatóságok már hetek óta fenyegetőztek, hogy ezúttal nem bánnak majd kesztyűs kézzel a randalírozókkal. Egy illetékes egyenesen azt nyilatkozta a sajtóban, egyetlen gyereknek sem ajánlja, hogy akkor dugja ki viccből valamelyik ablakból játék pisztolyát vagy az édesapja légpuskáját, amikor az amerikai elnököt szállító konvoj feltűnik a láthatáron. „Ilyenkor nincs idő utasítást kérni, az embereimnek azonnal lőniük kell” – mondta a mesterlövészek főnöke.

Majdnem mindegyik iskola rendkívüli szünidőt hirdetett, a prágaiak nagy része – biztos, ami biztos alapon – elhagyta a fővárost: szabadságot vettek ki, és vidékre utaztak. Prága máskor forgalmas utcái pedig ezen a két-három napon szellemváros képét mutatták. Mint tudjuk, végül elmaradt a világvége, kirakatüveg nem tört, baseballütő nem lendült, vér nem folyt Prágában. Csak egy profi módon megszervezett NATO-csúcs.

Sajtós szendvics

Medgyessy – másként. Stefan Popa Popa’s egyik alkotása Fél nyolc. Nem volt időm reggelizni, farkaséhesen érkezem a csúcstalálkozó helyszínére. Jólesne egy kávé, de előbb helyet kell keresnem. A rögtönzött sajtóközpontban végeláthatatlan sorokban kilencszázötven íróasztal, telefonnal, a legtöbbet már előre lefoglalták a kollégák. Ezek a munkahelyek jószerével csak a nyomtatott sajtó munkatársait hivatottak kiszolgálni, a kiválasztott rádiósoknak és tévéseknek stúdiók állnak a rendelkezésükre, az amerikai újságírókat pedig tőlünk elszigetelve, egy másik épületrészben helyezték el.

Szerencsém van: George Robertson NATO-főtitkár reggeli sajtótájékoztatóján kávéval és szendviccsel fogadják az éhes újságírókat. Később kiderül, ez az első és utolsó ingyenes ellátmány, fél liter ásványvízen kívül mással nem vendégelnek meg. Van viszont euróra és cseh koronára is működő kávéautomata, és estig nyitva a büfé. A szervezők amúgy mindenre gondoltak: megérkezéskor kapunk egy pofás kis NATO-táskát, benne minden elképzelhető tudnivalóval az Észak-atlanti Szövetségről és a cseh fővárosról. Minden újságírónak jár ezenkívül egy felbélyegzett alkalmi boríték („Üdvözletem küldöm Prágából, a város biztosan gyönyörű, én azonban egész nap itt dekkolok a sajtóközpontban”), egy háromszáz koronás telefonkártya („Szia, anyus, csak röviden beszélhetek, mert még a szerkesztőséget is fel kell hívnom...”), néhány térkép és egyéb csecsebecse. Olvasnivalóm már lesz, most dolgozni kellene.

„Megvan valakinek a Chirac-beszéd?” A német újságíró töri az angolt és tördeli a kezét: nem jutott neki a francia elnök felszólalásából. A sajtóosztályon már elfogytak a fénymásolatok, újakat csak félóra múlva ígérnek, neki pedig azonnal le kell adnia az anyagot Berlinbe. Végül megoldódik a gond, valaki kölcsönadja saját példányát a hálálkodó kollégának.

Megismerkedem asztalszomszédommal, Jiří egy prágai kommunista napilapnak dolgozik. Elmondja, hogy egyetemista, andragógiát tanul, az újságírás csak mellékkereset. „Valamiből meg kell élnem. Most viszont lesz mit csinálnom, hogy ezt a csúcstalálkozót negatív színben tüntessem fel. Mit tegyek, ez kell az olvasóinknak” – vonja meg a vállát.

Elszigetelő politika

Kihalt utcák és bezárt boltok fogadták a cseh főváros vendégeit A csúcstalálkozó szervezőinek átlagéletkora nem haladja meg a harminc évet. Körülöttünk is fiatal hoszteszek nyüzsögnek– mindegyikük beszél angolul. A kékpólós fiúk egyik asztaltól a másikig szaladgálnak; ők a hordozható számítógépek internethez csatlakoztatásában segítenek az újságíróknak. A lányok kedvesen igazítanak útba, remekül kiismerik magukat a hatalmas épületben, minden információhoz grátisz jár egy mosoly is.

„Jó napot kívánok, uram. Segíthetek valamiben?” Az elém toppanó kékzakós ajtónálló udvariasan, de rámenősen beszél le arról, hogy bemenjek a tárgyalóküldöttségek részére fenntartott tilos zónába. „Sajnos itt kell várakoznia” – teszi hozzá. Ő is megereszt egy mosolyt, pedig be akartam pofátlankodni a politikusok szentélyébe. Ki van ez találva: a szervezők nem sok esélyt adnak, hogy egy-két rövid sajtótájékoztatón kívül állam- és kormányfőkkel találkozzunk. Nem fenyeget tehát a veszély, hogy a szomszéd piszoárnál Gerhard Schröder végezze a dolgát, vagy George Bush álljon előttem a sorban sonkás kifliért.

Ezért aztán nem csoda, hogy amint a mi zónánkba téved egy minisztergyanús férfiú, azonnal újságírók hada veszi körbe. Most is kigyúlt egy kamera lámpája, a potenciális riportalanyt pillanatok alatt megrohanják a sajtószektorban várakozók. Fél perc alatt áthatolhatatlan embergyűrű kerekedik az áldozat körül. „Ő kicsoda?” – súgja egy diktafonos férfinek egy hosszú hajú hölgy, miközben mikrofonját megpróbálja a kör közepén álló öltönyös orra alá dugni. „Nem tudom. Azt hiszem, az ukrán külügyminiszter” – érkezik a válasz. Mindketten rendületlenül hangrögzítenek tovább – biztos, ami biztos.

Van képem hozzá

Én is diktafont veszek magamhoz, és elindulok a magyar tárgyalóküldöttség sajtótájékoztatójára, amikor teljesen véletlenül beleszaladok a norvég kormányfőbe. Kjell Magne Bondevik testőrei nem eléggé éberek, így gyorsan bekapcsolom a magnómat, a miniszterelnök nem tiltakozik, készségesen válaszol. Valószínűleg a szóvivője lehet az ideges úriember, aki Bondevik háta mögött heves gesztikulálásba kezd, hogy azonnal hagyjam abba az interjút. Nekem ilyenkor mindig lelassul a felfogásom, így sajnos nem értem meg, mit mutogat, arcátlanul felteszek még egy kérdést.

Az egyik helyiségben hirtelen megpillantom néhány NATO-tagállam elnökét és kormányfőjét. Pontosabban csak a karikatúráikat. Alkotójuk, a Guinness rekordok könyvében is szereplő ?tefan Popa Popa’s román rajzoló reméli, hogy valamelyik politikusnak megtetszik a gúnyrajza. Az elnököknek azonban vagy idejük, vagy humorérzékük nincs a rögtönzött kiállítás megtekintésére, így tudomásom szerint azóta sem díszíti a Fehér Házat vagy a Hradzsint a testes temesvári művész alkotása. Popa Popa’s egyébként azzal a nem akármilyen teljesítménnyel írta be magát a rekordok könyvébe, hogy egyszer 131 emberről készített karikatúrát egyetlen óra alatt. Most egykedvűen üldögél, senkit sem igazán érdekel az újságírók közül. Órámra pillantok, van még egy kis időm a következő sajtóig, leülök vele szemben. Kíváncsi vagyok a tudományára. A művész bólint, krétát ragad, morog valamit az orra alatt – és már kész is a karikatúrám. Ezúttal nem sietett: szinte akkurátusan, egy perc tíz másodperc alatt rajzolt le. Az alkotás túlságosan is élethűre sikerült, úgyhogy gyorsan elsüllyesztem valahová.

Utcai arcok

Amíg nincs munka, autóbuszban melegednek a rendőrök a Vencel térenA szerző felvételeiEszembe jut, hogy jó lenne megnézni, mi történik a városban. Kapok egy fülest, hogy a Vencel téren tüntetők gyülekeznek, irány a metró. A Kongresszusi Központnál lévő megállót már lezárták, a szerelvény biztonsági okokból nem áll meg. Gyalogosan, majd villamossal közelítem meg a belvárost. A Lőportoronynál már elég intenzív a rendőri jelenlét, szól a zene, két-háromszáz fiatal gyűlt össze, ahhoz képest elég nagy zajt csapnak. Fütyülnek, dobolnak, jelszavakat skandálnak. A megmozdulást a Csehszlovák (!) Anarchisták Szövetsége hozta a helyszínre, az újságírókat meg a szenzációs felvételek ígérete. Kétszázra saccolom a rohamrendőrök számát, legalább százötven fotós és operatőr nyüzsög a tüntető fiatalok között. Ez utóbbiak átlagéletkora jócskán húsz év alatt van, az iskolai kényszerszünet tényleg megtette a magáét. „Miért van rajtad álarc, félsz a nyilvánosságtól?” – kérdezem az egyik sráctól. „Majd leveszem, ha a rendőrök is leveszik a saját csuklyájukat” – csattan föl a fiú. Be kell látnom, ebben van némi logika. „Nem akarom, hogy az én arcommal legyen tele minden híradó” – folytatja Jirka, majd hozzáteszi, a kapitalizmus, a háborúskodás és az erőszak ellen tüntet. „De hát gyakran éppen a ti megmozdulásaitok szülnek erőszakot” – próbálkozom bátortalanul, mire elkomorul a fiú tekintete: „Hidd el, közülünk senki sem azért jött ide, hogy beverjék az orrát. Gyakran a rendőrök provokálnak verekedést, hogy így igazolják a jelenlétüket.” Már alig hallom a hangját, mellettem rettentő hangosan szól egy kereplő. Hátizsákos tulajdonosa addig-addig forgatja, míg az kettétörik. A fiú megvonja a vállát, és zsebéből elővesz egy sípot.

Indulófélben vagyok, még egyszer hátrafordulok. Az egyik fotóriporter éppen egy tacskót komponál a képbe: úgy állítja be a békés állatot, hogy a háta mögött látszódjanak az állig felfegyverzett rohamrendőrök. Kész a felvétel, jobb híján ez is megteszi. A fotós órájára néz, csomagolni kezd. Ha most indul, még eléri a lapzártát.