Nagy rakás a Kis-Duna mentében

Csallóköz-sziget – így emlegetik a korabeli leírások a Dunamenti-alföldnek azt a részét, amely nagyjából Pozsony és Komárom, valamint a fent említett két Duna-ág közé esik. Nem is olyan régiek még azok a könyvek, amelyek a Szigetet az ágvizek világaként mutatják be. Ezek teljes hosszának felmérésére soha senki nem vállalkozott; de ha akadt volna is kutató szellem, biztosan beletörik a bicskája a merész vállalkozásba. Mert a holtágak szövevényében eltévedt minden betolakodó, csak a helybéliek járhattak ki biztonsággal az életet adó folyóra.

A Dunának becsülete volt, a „dunai” embernek pedig tartása. De a folyóknak az a sorsuk, hogy előbb vagy utóbb megzabolázzák őket. Ezt a tudományos eljárást ma szabályozásnak nevezik, és nincs is vele gond mindaddig, amíg figyelembe veszik a várható következményeit is. Sokkal rosszabb a helyzet akkor, ha a földrész második legnagyobb folyamát hegyi folyócskák terelgetésén „edződött” reformerek akarják megzabolázni; ha pedig mindez a környezeti hatások figyelembe vétele nélkül történik, a végeredmény félelmetes. Ma a bősi betonteknőben másfél méteres hullámokat vető víz szintje a bakai templom tornyának magasságában mozog, a folyam áradásakor pedig a gátak tövében, a töltés alatt átszivárog a víz. A közvetlen környék lakosai tudni vélik, hogy a „víziszörnyből” kilopták az építőanyagot, hogy már az építés idején is felverte a gaz a teknőt, ami egyértelműen a beton hiányára utal. Bizonyítani persze senki semmit nem tud – még a rend felkent őrei sem, akik tavalyelőtt a vízlépcső „atyját”, Binder urat faggatták félmilliárd korona eltűnése kapcsán. Talán nem fontos hangsúlyoznom, hogy ezt az összeget nem a feneketlen „bősi mély”, hanem az építők zsebe nyelte el.

POZSONYI VĺZÁLLÁS

Pozsony alatt, Püspöki városrész határában két ágra szakad a Duna. Míg a fő ág délre tart, a Kis-Duna keletre veszi az irányt. A leágazás közvetlen szomszédságában található az ország legnagyobb kőolaj-finomítója, a Slovnaft, melyet a második legnagyobb környezetszenynyezőként tartanak számon az ország nagyüzemei sorában (a pálmát már hagyományosan az egykori Kelet-szlovákiai Vasmű utódcége viszi el). Az ide vonatkozó jogszabályok értelmében az üzem rendszeresen figyeli a természetbe kerülő mérgező anyagok mennyiségét, így a környezeti katasztrófa esélye minimális – bár sosem kizárt. Közelről sem mondható el mindez a két-három kilométerrel lejjebb elhelyezett, majd betemetett vegyianyag-lerakatról, mely – bár nem verik nagydobra – három és fél évtizede szennyezi a Csallóközt.

A lerakatot a már megszűnt Jurij Dimitrov Vegyiüzem – közismertebb nevén a Dimitrovka – hozta létre. A közvetlenül a Kis-Dunához csatlakozó Malom-ág egykor ülepítőként szolgát; ebben hígították a négy-öt kilométerre lévő üzem szennyvizét, majd a szűrést követően nemes egyszerűséggel a folyóba engedték. Már ez az eljárás sem volt helyénvaló, mivel a Malom-ág – lévén szó állóvízről – alján nem alakult ki a káros elemek kiszűrésére alkalmas iszapréteg. Később, 1966-ban a pozsonyi Városi Nemzeti Bizottság 1059/405-66-os számú rendelete jóváhagyta, hogy az üzem az időközben fölöslegessé vált ágban helyezze el a fém és műanyag hordókban tárolt hulladékot. 1966-tól 1979-ig mintegy kilencvenezer köbméter hulladékot helyeztek el a két városrész határában. A 4,65 hektáron lerakott réteg helyenként mindössze másfél méteres, de néhol eléri a két és fél méteres vastagságot is. Az akkori műszaki szabványok még nem írták elő, hogy a hulladékot betonteknőben kell elhelyezni, így közvetlenül a talajra került. Főképp a nyersgumi feldolgozása során keletkezett benztiazolt, illetve annak származékait, valamint magas nátrium-, klór- és kéntartalmú hulladékot helyezhettek el itt. Azért használok feltételes módot, mivel azóta sem derült ki pontosan, mi mindent raktak le. A vereknyei „őslakosok” azonban emlékeznek még rá, hogy a teherautók platója sárga és kék hordókkal volt megrakva, és messziről lehetett érezni a kén szagát. Aki csak tehette, el is kerülte a környéket; a lerakat területére tévedt háziállatok pedig egy szálig odavesztek.

A Malom-ág megteltét követően a kormány 214/76-os, illetve 250/78-as rendeletével összhangban, 1980-ban kezdetét vette a terület revitalizációja. Ez a kifejezés újjáélesztést, „feltámasztást” jelent, ám a csoda – tekintettel a szennyeződés mértékére – elmaradt. Először a főváros központjában épülő Szakszervezetek Háza, illetve a Gidrafán (a mai Budmerice) létesített korszerű vegyianyag-lerakat építése során kitermelt földdel takarták le az időközben széthullt hordókat, majd ezt huszonkétezer köbméter jó csallóközi feketefölddel terítették be. Az így létrehozott réteg vastagsága két-három méter volt; ebbe vetették a napraforgót, amely köztudottan kiválóan alkalmas a szennyezett talaj méregtelenítésére. Az eredmény önmagáért beszélt – aratáskor a napraforgó körülbelül térdig ért, és inkább hasonlított az őszirózsához, mint önmagára. A „termés” vegyianyag-tartalmának elemzésére felkért intézet oly értetlenül állt az eset fölött, mint Bacsó Péter Tanú című filmjének szereplői a magyar narancs láttán, és a halhatatlan Lenin elvtársra kérték az érintett földműves szövetkezet vezetését: nehogy feletessék a magvakat a jószággal. Később abban egyeztek meg, hogy Csehszlovákiában lehetetlen elvégezni az elemzést, de az elkövetkező években mindenképp foglalkozni fognak a jelenséggel. Mert megér annyit...

A mérgezett terület közben teljesen egybeolvadt a környezetével. Az egyik oldalról hétvégi telkek sora, a másikról a főút, a harmadikról vasúti töltés zárja le. Csupán a kidöntött kerítés figyelmeztet arra, hogy nem a legjobb helyen jár, aki ide téved, és a vereknyei önkormányzat által kiakasztott tábla figyelmezteti a tisztelt lakosságot arra, hogy a szemét lerakása továbbra is tilos, és súlyos pénzbüntetést von maga után. Bár a terület további kihasználás szempontjából nagyon jó helyen található, eddig nem akadt befektető, aki tudomást szerezve a talaj szennyezettségéről, vissza ne lépett volna. Még a főút mellett benzinkutat és használtautó-kereskedést üzemeltető vállalkozó – aki egy időben komoly érdeklődőnek számított – sem mutatott hajlandóságot, hogy errefelé terjeszkedjen. Lehet, hogy a földalatti tartályait sajnálta?

MINDEN A LEGNAGYOBB RENDBEN?

Bár a helyinél lényegesen magasabb szinten is tudnak a lerakatról, a Kis-Duna mentén látszólag minden a legnagyobb rendben van. Egyesek szerint „nem kell felfújni az ügyet”, mások válaszra sem méltattak, amikor a lerakat további sorsa felől érdeklődtem. A mérések eredményei pedig mindenképp megérdemelnek egy kis figyelmet.

Tudni kell ugyanis, hogy a terület tulajdonosai – tehát Vereknye (Vrakuňa) és Ružinov városrészek önkormányzata – több ízben is felmérette a talaj szennyezettségét. A legkiterjedtebb kutatást Klaučo mérnök, a Szlovák Hidrometeorológiai Intézet egykori munkatársa végezte a nyolcvanas évek elején. Értékelésében rámutat arra, hogy az említett területen fontos vízválasztó vonal is húzódik, mely a felszín alatti vizet két irányba tereli: kelet-északkeletre, Ružinov felé, illetve délkeletre, a Kis-Duna felé. A lerakat sajnos a vízválasztó folyó felé eső oldalán található, így a szennyeződés a Kis-Dunába szivárog a laza, kavicsos hordaléktalajban. Két éves kutatómunkája eredményeképpen leszögezi, hogy a talaj főképp kén (166,3 mg/l-es átlag) és klórtartalmú (72,6 mg/l-es átlag) szennyeződést tartalmaz. Sokkal ijesztőbb a 3-tól 7,5 méterig terjedő mélységében mért NEL általi szennyezettség – ez 61,8-tól 38600 milligrammig terjed köbméterenként. Ugyanebben a mélységben a kén jelenléte már 1383 milligramm literenként. Figyelembe véve, hogy mindkettő mérgező anyag, az egykor százezer köbméterre becsült szennyezett talaj mennyisége ma ennek sokszorosa lehet. De mértek itt magas ólomtartalmat, a Slovnaft Rt. megbízásából dolgozó Geotest k.f.t. szakemberei pedig az alifatikus klórozott szénhidrátok jelenlétére mutattak rá.

A valódi gondot jelen esetben az okozza, hogy a bősi vízmű üzembe helyezésével a felszín alatti víz szintje jelentősen emelkedett. A vízügyi szakemberek szerint ma körülbelül öt méterre mozog a talaj szintje alatt; nem nehéz tehát kiszámítani, hogy az ennél már lényegesen mélyebbre szivárgott szennyeződés „belelóg” az ivóvízkészletbe.

„Nem találtunk a Felső-Csallóköz vizében különösebb szennyeződést – válaszolta kérdésemre a Szlovák Hidrometeorológiai Intézet felszín alatti vizekkel foglalkozó részlegének munkatársa, Andrea Ľuptáková –, pedig több mint kétszáznegyven furat eredményeit figyeljük rendszeresen. Kétévente készítünk jelentést a felszín alatti víz állapotáról; a legutóbbi, 2001-2002-esből az derül ki, hogy csupán elvétve tapasztalhattuk a nikkel, az alumínium és a higany mértékének a növekedését. A kőolaj feldolgozása során keletkező szennyeződés csupán a Slovnaft közvetlen szomszédságában tapasztalható, ám ez sem vészes. Talán nagyobb veszélyt jelent a környezetre nézve a mezőgazdasági termelés során a talajba kerülő nitrát és a nagyváros szennyvize, mint a vegyiüzem. A kérdéses lerakatról, illetve hatásáról azonban nem rendelkezünk adatokkal.”

A lerakat tőszomszédságában növénytermesztéssel kísérletező kerttulajdonosok más véleményen vannak. Tudni vélik, hogy a talaj igenis szennyezett. N. József úr, a Dimitrovka egykori alkalmazottja (ma boldogtalan kiskertész) emlékezetében még őrzi azokat a termésben gazdag éveket, amikor a jó feketeföld szint ontotta kincseit.

„Senki sem tudja, mit raktak le ezen a helyen – mondja –, tény azonban, hogy szörnyen bűzlött. Bennünket, kiskertészeket kezdetben senki sem figyelmeztetett, hogy mérgező anyag van a talajban; csak évekkel később tiltották be a kutak vizének fogyasztását. Öntözésre azonban továbbra is alkalmas – szólt az ukáz, így hát mi öntöztünk is vele rendesen. De a termés egyre furcsább lett. No nem azt mondom, hogy a paradicsom kék lett és kocka alakú, de valahogy abnormálisan növekedett. El is nevezték a környéket Csernobilnek, és akadnak olyan kiskertek, amelyek az elmúlt évtizedekben körülbelül ötször cseréltek gazdát. Senki nem akar már idejönni; az emberek félnek attól, ami a föld alatt van, és ha jól tudom, az önkormányzat sem tud mit kezdeni a telekkel. Ha ez így megy tovább, körbekeríthetik az egészet, és nyugodtan kiírhatják, hogy »Senkiföldje«.”

FELELŐTLEN FELELŐSÖK

Hogy kit terhel a felelősség a vereknyei lerakat esetében, ma már szinte lehetetlen kibogozni. Sokkal érdemesebb azzal foglalkozni, hogyan is lehetne megoldani a problémát.

A környezetvédelmi minisztérium illetékes osztályának munkatársától arra a kérdésemre, hogy felszámolható-e a lerakat a Szlovák Gázművek privatizációjából a veszélyes anyagok tárhelyeinek szanálására elkülönített kétmilliárd koronás keretből, nemleges választ kaptam. Már csak azért is, mert ez az összeg sosem érkezett meg a tárca számlájára. Az Istrochem vezetése – ez a Dimitrovka utódja – értesüléseim szerint állítólag komolyan fontolóra vette, hogy válaszoljon-e az általam a témával kapcsolatban feltett három kérdésre. A vereknyei önkormányzat – lévén szó a főváros legszegényebb városrészéről – egyelőre hallgat, és szövetséget köt a tehetősebb Ružinovval, némi európai uniós pénzt megpályázandó. A telep hulladékának felszámolása nagyon óvatos becslések szerint is mintegy 1500-1900 jó szlovák koronába kerülne köbméterenként, százhúszezer köbméterre kivetítve pedig 180-228 millióba. Ennyivel pedig az érintettek közül senki nem rendelkezik – legalábbis nem erre a célra.

„Ne használja a »veszélyes hulladék« kifejezést – intett az egyik helyi hivatal alkalmazottja –, csak félretájékoztatná a közvéleményt, mint azt már néhányan ön előtt is megtették. Sokkal helyénvalóbb lesz, ha az »environmentális terhelés«-t alkalmazza. A mi célunk az, hogy a területet alkalmassá tegyük vállalkozói célok megvalósítására. Ehhez pedig az uniós alapok támogatására van szükségünk.”

Legyen úgy! – intézhetnénk el egy legyintéssel a dolgot, ám a veszélyes hulladék – nevezzék bárminek is – attól még ott marad egy nagy rakásban a Kis-Duna mentében. Arra várva, hogy az eső és a felszín alatti víz két-háromszáz éven belül majd teljesen bemossa a Csallóköz földjébe. Igaz, ez már nem kell, hogy érdekelje az illetékeseket...