Mit nem szabad látnia a turistának Kassán?

Nehogy aztán fejvesztve meneküljön egyébként szép városunkból csak azért, mert látott a városközpontban néhány romot, stílustalan épületet vagy nem működő látványosságot. A nyári kassai barangolások egyike ebben a témában adott eligazítást a hűséges lokálpatriótáknak.

Hihetetlen, mibe nem botlik az ember, ha figyelmesen körülnéz. Befejezetlen üvegpaloták, szétvert telefonbódék, falból kilógó kábelek, lépten-nyomon a hiány, a félbemaradt munka, a dilettantizmus vagy ízléstelenség nyomai. Az egyik legjellemzőbb kassai példája ennek a Fő utcától csak néhány lépésre

terpeszkedő hatalmas, nyolcvanas évekbeli kongresszusi központ. Akkoriban olyan modern dolgokat álmodtak belé, mint a légkondi vagy a gyorsliftek. A pénz elfogyott, a szocializmus szintén, senki nem vágyott már arra, hogy egy szocialista fejtágító-központot befejezzen. Ma a hajléktalanok egyik mentsvára a kivert ablakú, félkész épület, melyet nemrégiben egy olasz tulajdonos vett meg. Az épületen egyelőre nem látszik, hogy bárki is kezdeni akarna vele valamit, holott az alatta álló telek talán a városközpont egyik legjobb fekvésű parcellája.

Újabb néhány lépés után a Hősök terén kötünk ki. Sokan kifogásolták, hogy a szovjet emlékmű még mindig áll, azt is, hogy rajta vannak a rossz emlékű kommunista szimbólumok: a sarló, a kalapács és a csillag. Már amelyik síremléken rajta van még. Helyenként hiányzik a dísz, ám a turistáknak inkább ne magyarázzuk, hogyan is működik nálunk a hulladékgyűjtés rendszere. Ha közelebb megyünk a város szívéhez, ne csak a Szent Erzsébet-dómot bámuljuk! Vessünk egy pillantást a lábunk elé is, hogy el ne essünk a Slovan Szállótól húzódó árokban. Ez a rekonstruált kassai patak egyik része. Csak éppen víz nincs benne, menthetetlenül elromlott, évek óta üresen tátong a patakmeder. A hajdani patak 1899-ig folyt a kassai főutcán. Legfőbb érdekessége az volt, hogy a Szentháromság-szobornál kettéágazott, és a város közepén szigetet hozott létre. Itt állnak a legszebb kassai épületek, a színház, a dóm és a Mihály-kápolna. A patakot később – mivel nem volt épp illatos – betemették. 1997-ben jött az ötlet, hogy újra ott csörgedezzen az erecske. Persze, az utcakép azóta módosult, és kényelmesebb volt nem az egész patakot, hanem csupán két részletét rekonstruálni. Az egyikben csörgedezik is a víz tavasztól őszig, sötétedéskor alulról világítják meg – kellemes, hangulatos kis találmány. A másik megújulására alighanem hiába várunk.

A Fő utca egyenletes utcaképe két helyen is bántóan megbomlik. Nem kell hozzá művészettörténésznek lenni, hogy rájöjjünk: az épületek stílusa mennyire elüt a környező házakétól. Az egyik „fekete bárány” egy csupa üveg kockaház, amelyért Tomáš Baťa, a város egyik hajdani gazdag vállalkozója a felelős. Az építészeti funkcionalizmus egyik „gyöngyszemét” ő hozta létre a múlt század harmincas éveiben. Univerzális épület volt, szolgálati lakásokkal, suszterműhellyel, cipőüzlettel és pedikűrrel. Igazi cipők háza, amelyet a kassaiak mindenkor, minden rendszerben „Batyának” hívtak. De hiába a kedveskedő megszólítás, a ház menthetetlenül csúnya. Egyesek azzal a kijelentéssel vigasztalódnak, hogy legalább a dóm visszatükröződik az üvegablakokban. Sajnos, ez az állítás sem igaz, az üvegtáblák már rég elfelejtették, milyen is tisztának lenni.

A másik ízlésficam az Adidas üzlet házatáján keresendő. Az épület történelmi felső szintjéhez egy olyan „alsót” csatoltak az átépítésnek köszönhetően, mely leginkább egy fürdőszobára emlékeztet. A műemlékvédők jóváhagyták.

Kíváncsi turistáink figyelmét a városházát díszítő emléktáblákra se hívjuk fel. Úgyse látnának belőlük semmit. Se a Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltását, se a Kutuzov látogatását megörökítő emléktábla nem minősült annyira értékesnek, hogy közelről megszemlélhető legyen. Pontosan előttük áll ugyanis, a bejárat két oldalán, szépen szimmetrikusan két díszbokor, melynek cserepét megemelni meghaladná a legügyesebb idegenvezető vagy akár a legmegtermettebb turista testi erejét.

A Fő utcáról a Domonkos térre tévedve nemcsak a templomban és a kolostorban gyönyörködhetünk, hanem a szökőkútnak tervezett, befejezetlen kőrengetegben is. És ne feledjük a falfirkákat se, amelyeknek szövege messze van a költőiségtől. Az amúgy kedves, hangulatos tér esténként a drogosok találkahelye. Eddigi polgármesteri fogadalmakban gyakran szerepelt ez a helyszín, de a közbizonytalanságot ezen a tájékon máig sem váltotta fel a közbiztonság, és a falfirkák is tartósan éktelenkednek az épületek falán.

Terepszemlénk utolsó állomása egy olyan ház, melyet mintha hatalmas egerek rágtak volna rongygyá. Valamikor az Állami Színházhoz tartozott, de állítólag kísértetjárta hely volt. Hogy ezért szabadultak-e meg tőle gazdái, vagy azért, hogy renoválni ne kelljen, szintén nem illik megtudakolni. Vannak aztán más visszásságok is, nem csupán tönkrement vagy befejezetlen épületek, lógó kábelek és falfirkák. Külföldi turistánk meghökkenten veszi tudomásul, hogy a múzeumba inkább kora délután siessen, ha nem a csukott kaput szeretné látni. És azt sem várhatja el, hogy a belvárosi üzletek, gyógyszertárak este hat után is nyitva legyenek. Pénzszóró hajlamát este inkább csak a vendéglőkben, kocsmákban élheti ki. Persze az korántsem biztos, hogy az étlapot számára érthető nyelven is átböngészheti.

Ha már az illúzióromboló dolgokon nem tudunk önerőből változtatni, legalább városnéző sétánk útvonalát tervezzük meg úgy, hogy vendégeink a lehető legkevesebb visszásságot lássák. Mert ők bizony észreveszik azt, ami mellett mi, kassaiak figyelmetlenül továbbmegyünk.