Mit gondol az utóbbi időben egyre intenzívebben hirdető magánnyugdíjpénztárak számos előnnyel kecsegtető reklámszlogenjeiről?

Mivel öt hónap múlva 60 éves leszek, azért érint a téma, mert külföldön élő lányomnak fizetem a biztosítást, hogy mennyi ideig, nem tudom. Tulajdonképpen takarékosságról van szó, és hogy mellette megélnek ezek a társaságok, az egy dolog; a lényeg az, hogy maradjon elég a leendő nyugdíjasnak. Ha nagyobb társaságról van szó, inkább hiszem tisztességesnek, ha ismeretlenebbről, jobban utána kell nézni. Nyugati hátterű társaságban jobban megbízom, ott nagyobb a garancia arra, hogy ha csak 20 év múlva megy nyugdíjba az ember, még létezni fog a cég. Kérdés, milyen az infláció, mit fog az a pénz érni, de az euró bevezetése megakadályozhatja az elértéktelenedést. Társasága válogatja, mennyire félrevezetőek a szlogenek. Csalogatók, de bizonyos nyugati országokban is, amikre hivatkoznak, csak a nyugdíjasok 20%-a éri el azt a szintet, amit a reklámok mutatnak. Nálunk talán 20 év múlva lehet hasonló a helyzet. A német nyugdíjasok könnyebben élnek a spanyol tengerparton. Lehet, hogy a mi nyugdíjainkból is jól élnénk Romániában vagy Ukrajnában. A svájciak például nagyon megfogják a pénzt; ismerőseim is Franciaországba költöztek, mert a svájci nyugdíjból ott jobban megélnek.

Agócs Júlia, vállalkozó, Tornalja:

Ésszerű dolognak tartom a nyugdíjbiztosítást, negyvenöt év alatt mindenképp ajánlatos kötni egy ilyen szerződést. Ugyanakkor ajánlatos megnézni, hogy mi rejlik a reklámszlogenek mögött, mindenkinek érdemes alaposan áttanulmányozni a részleteket is. Most a biztosító társaságok mindent bedobnak az ügyfelek megszerzése érdekében. Ugyanakkor lesznek olyan biztosítók is az elkövetkező időkben, melyek nem fognak tudni megfelelő számú ügyféllel szerződést kötni, vagy más feltételeknek megfelelni, így attól való félelmükben, hogy esetleg meg fognak szűnni, most hajlamosak a túlzó ígéretekre is.

Lovas Tibor, mérnök, Királyhelmec:

Ezek a reklámok főleg a bizalomkeltésről szólnak, hiszen maga a termék, amit kínálnak, egyenlőre inkább távoli, ködös, bár előbb-utóbb kötelezővé váló rosszként lesz jelen a köztudatban. Sajnálatosnak, veszélyesnek tartom, hogy szinte elképzelhetetlenül sok pénzt költhetnek ilyesmire azok a pénzintézetek, amelyek – legalábbis részben – annak a pénznek a kezeléséből fognak élni, amit majd mi a nyugdíjalapokba befizetünk. Olyan ez, mint ha mi magunk hiteleznénk a sok színes reklámot, ami a bódításunkat szolgálja. Vajon nem tudnánk ennél jobban elkölteni a (még) saját pénzünket? (fm, P. G., leczo)