Mikor az evező csobban...

„A (szlovákiai) magyar cserkészetben a vízen járásnak hagyományai vannak. Az éledező magyar cserkészmozgalom 1913-ban rendezte meg a vági tutajutat. Ennek során több mint száz fiatal ereszkedett le a Vágon Kralovantól Komáromig. És az a Vág nem ez a Vág volt. Nyoma sem volt az erőműveknek, melyek ma ellehetetlenítik, de legalábbis megnehezítik a túrázást” – eleveníti fel a vízicserkészet hazai kezdeteit Asztalos Zoltán, akinek a mozgalom további fejlődésében kulcsszerepe van, ő a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség szimői vízitelepének létrehozója, gondnoka, mindenese.

A második világháború után betiltott szlovákiai magyar cserkészetnek aztán jó idejébe tellett, Amire sikerült újraélesztenie a vízi szakágat. Ennek legfőbb oka gazdasági jellegű: egy valamirevaló túrakenu vagy kajak nem olcsó mulatság. ĺgy történhetett, hogy a biztos gazdasági háttérrel rendelkező, Pozsonytól Királyhelmecig közel másfélezer fiatalt tömörítő szervezetnek csak 2001-ben sikerült megrendeznie az első vízi vezetőképző tábort. „A táborba Magyarországról hívtak előadókat, mert míg ott a jobb logisztikai feltételek miatt rögtön az újjáalakulás után megindult a víziélet, addig nálunk nem volt ilyen jó a helyzet” – mondja Borka Dávid, aki maga is ebben a táborban szerzett vízitúra-vezetői képesítést. Azóta a tábor résztvevői számos hazai és magyarországi vízen megfordultak már. Nem tudom, mi a titka, de tény, hogy az e táborból kikerültek másként gondolkodnak az evezésről, nem idegenkednek az extrém megoldásoktól sem. „Legutóbb novemberben szálltunk vízre. A Kis-Dunán eveztünk le harminckét kilométert. Túránk egy szakaszát hóesés kísérte. Aki még nem próbálta, el sem tudja képzelni, milyen felemelő érzés”– teszi hozzá Dávid. „Ezen a télen szerettünk volna még egyszer hóban túrázni. Ha nem hullik, legalább a parton legyen. Ezért terveztünk egy februári túrát, azonban különböző – emberi – okok miatt március első hétvégéjére tolódott. Szóval meteorológiai szempontból még nyugodtan nevezhetjük téli túrának.”

Valóban téli, gondolom magamban, mikor a vágsellyei közúti híd tövében a trélerről egyenesen a hóba pakoljuk le a csónakokat, hogy aztán a jeges vízre tegyük. Vízre szállás előtt elvégezzük a hazai vízicserkészek körében hagyományosnak mondható „k-szertartást”, melyet – fájdalom – nem oszthatok meg olvasóimmal, majd a jeges parton csúszkálva óvatosan beszállunk. Először engem segítenek be egy nyáron már bevált túrakajakba, ami – tekintettel a jégpáncél borította partra és az egy-két fokos vízre – nem egyszerű, nem lehet a nyári eleganciával belecsusszanni. Majd útitársaim szállnak be a két kenuba: Asztalos Zoltán és Zachar Pál – aki Ipolyságról utazott le, csak hogy részt vehessen a túrán – az egyikbe, Borka Dávid és Csízi Balázs a másikba.

Morajló jégtáblák közt indulunk neki. A híd pillérei között ráadásul fel is vannak torlódva, óvatosan manőverezünk, nehogy valamelyik jégtábla éles sarka döfőorrként hatoljon valamelyik hajóba. Az első szakaszon próbáljuk szokni a vizet. Meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy a lapát – a papírformától eltérően – nem mindegyik evezőmozdulatnál merül el a vízben, van, hogy a jég felszínén koppan. Ilyenkor csáklyázó mozdulatokkal próbálunk továbbhaladni. A közúti és a vasúti híd közötti szakaszon elég sok helyen nagy felületű jégtáblák úsznak. Ezek egy-két centiméter vastagok, így nem okoznak gondot. A vasúti híd előtt jó kétszáz méterre egyre erősödő morajlást hallani. A lefelé úszva hídpillérnek ütköző jégtáblák jellegzetes hangja. A nagyobb táblák a pillérnek ütközve kisebbekre hasadnak. Az így keletkező törmelék olykor 30-50 centiméter vastag réteget képez, nem könnyíti meg a hajós dolgát. A törmelék fenyegetően öleli körül a hajót; aki egy ilyen törmelékmező közepén reked, az várhatja az olvadást, vagy reménykedhet, hogy valamelyik kanyarulatnál partközelbe sodródik... Szerencsére velünk ez nem történik meg. Pár kilométer után semmihez sem fogható bűz vág orrba, az erőteljesen hullámzó vízfelszínt undorító, piszkosfehér hab borítja. Itt ömlik a Vágba a Duslo szennyvize. Igyekszünk mihamarabb távol kerülni innen. A haladást nehezítő szembeszél egyetlen előnye, hogy az iszonyú szagot is elfújja.

Először az ötvenedik folyamkilométernél kötünk ki, hét kilométert, durván a tervezett út negyedét hagytuk magunk mögött. Jólesik megmozgatni elgémberedett lábunkat. A csónakban ülve az ember lába nagyon tud fázni, s a borulásveszély miatt megmozgatni sem nagyon lehet. A téli túrákon ezért várja mindenki egy kis parti torna lehetőségét... Mintegy húsz, parton töltött perc után indulunk tovább.

Ugyan szikrázó napsütésben lapátolunk, a napnak még nincs igazán ereje. A part menti kopár fák jelzik: bizony, tél van még. Egy jobb és egy bal kanyar után hosszú, több kilométeres egyenes szakasz következik. Az erőteljes szembeszél ezeken a szakaszokon fodros hullámokat képez. Az ilyen gonosz, tarajos hullámok rácsapnak a hajó orrára, az ott ülő rengeteg vizet kap. A viharos erejű szél és a hullámtevékenység együtt nagyon megnehezíti a haladást. Belefeszülünk minden egyes mozdulatba, de olykor bizony mintha többet haladnánk hátra, mint előre. Az elérendő sóki gát egyre elérhetetlenebbnek tűnik. Összeszorított foggal, életünk legrosszabb sebességét evezve dacolunk az olykor harminc-negyven centis hullámokkal, de úgy tűnik, minden egyes evezőcsapás csak arra elég, hogy aktuális pozíciónkat megtartsuk. A gát felett másfél kilométerrel, egy öbölben kötünk ki. Félút.

Szimőig pontosan ugyanenynyit kellene eveznünk, miközben hajóinkból az ellenszél és a hullámzás negyed órán belül lavórt csinál. Mindannyian érezzük, presztízsértékű döntést kell meghoznunk, ám presztízs és racionalitás ritkán fér össze. Utóbb mégis a második kerül ki győztesen. Némán pakoljuk fel a hajókat a trélerre. Ugyan jó döntést hoztunk, mégis némán tesszük meg az utat hazáig. Mindannyiunkban ott motoszkál: mi lett volna, ha... De be kell látnunk: most is a víz az úr!