Miért? Erre a kérdésre máig nincs válasz

Buzitán szeptember utolsó vasárnapján nem azért avattak emléktáblát, hogy eggyel több emléktáblája legyen a falunak. Hanem azért, mert egy másik, borongós őszre emlékeztek. 1948 őszére, amikor 14 helyi családot fosztottak meg a szülőföldjétől – Magyarországra telepítették őket.

Akik visszajöttek a torkokat szorongató ünnepségre, ma már nyugdíjasok, akkoriban gyerekek voltak. Mire emlékeznek? Sok mindenre. Egy könnyeit törölgető néni csak ennyit válaszol: „Legyen magának elég annyi, hogy negyvennégyben itt kereszteltek, a református templomban. A többiről nem akarok beszélni, mert még ma is fáj. ĺrja meg ezt.”

A Zámolyon élő Prekop Valéria ennél közlékenyebb. Őt nyolcévesen telepítették ki a szüleivel és a nagyszüleivel együtt. A család Buzitán élt, a nagyszülők Debrődön, ezért a debrődi csoporttal ment el a nyolctagú nagycsalád. A gyerekek örültek a hírnek, hogy Magyarországra viszik őket, hiszen nem tudhatták, nem mérhették fel, mi vár rájuk.

„A szüleim és nagyszüleim nagyon nehezen élték meg a kitelepítést, mert nagy tortúrával kezdődött. Vértesboglárra vittek, egy sváb községbe, nem messze Székesfehérvártól. Egy szoba-konyhás kislakásba raktak volna minket, de nyolcan voltunk, hát ez nem volt lehetséges. Ezért egy, még ott élő sváb családot raktak ki a lakásából, és oda vittek minket az ingóságainkkal és állatainkkal együtt. Édesapám megengedte, hogy a család – Novákéknak hívták őket – az állatait továbbra is ott tartsa az istállóban. Szegények nap mint nap megélték, hogy jönnek etetni az állatokat, és idegenek vannak az udvarukban...”

Elszorult torok, gyors könnycsepptörlés. Prekop Valéria a sváb lányokkal ma is tartja a kapcsolatot, barátnők voltak. Ki- és betelepítettek között soha nem volt, nagy szeretettel ellenségeskedés, tisztelettel fordultak egymáshoz. Hisz egyformán nehéz volt az elszakadás, egyformán nehéz a beilleszkedés egy új világba. A visszaút pedig nem volt lehetséges.

„Egy nagyon érdekes élményem van még gyerekkoromból – meséli tovább Prekop Valéria. – A Buzitán élő unokatestvérem 1954-ben ment férjhez. A szüleim felpakolták az ajándékokat meg a különböző dolgokat, amivel szerették volna meglepni a buzitai rokonaimat, és elindultak a budapesti nagykövetségre engedélyt kérni. Este jöttek haza. Édesapám rettenetesen le volt sújtva, ilyen szomorúnak még sosem láttam. Azt a választ kapta a nagykövetségen, hogy ha temetésre kért volna engedélyt, hazaengedték volna, lakodalomba viszont nem. Ő az élőkre kíváncsi, nem a halottakra, mondta édesapám. Voltak szomorú emlékek.”

Prekop Valéria később – mikor már lehetett – többször is visszatért a szülőföldre három fiával. Most, amikor a család neve a buzitai kőtáblán is szerepel, nem él már senki a szeretteiből, akit vele együtt telepítettek ki 58 évvel ezelőtt.

Balogh Istvánt szintén nyolcévesen vitték el Buzitáról a nagyszüleivel és özvegy édesanyjával együtt. „Sok mindenre emlékszem. Október első vasárnapján állított be a tíz teherautó. Mindegyiken volt egy sofőr és egy fegyveres egyenruhás személy. A rakodómunkások a rokonok és szomszédok voltak. A meghatározott méretű ládákba előre becsomagolt ingóságokat ők cipelték, rakták fel a teherautóra. Kassára fuvaroztak minket, ott mindenkinek a számára kijelölt vasúti járműbe kellett pakolnia. Nem tudtuk, merre visz minket a vonat. Nagyapám állt az ajtóban, olvasta a helységneveket, és egy idő után megkönnyebbülten mondta: Szibéria nem errefelé van...”

A család Vértesacsára került. A beilleszkedés nem volt könnyű. A nagyapa három évig nem szántott, nem vetett, reménykedett, hogy megváltozik valami, és visszatérhetnek. A ládák egy része sem volt kicsomagolva évekig. „Emlékszem, ahogy ült a fejőszéken, csorgott a könnye, ahogy nagyanyámtól kérdezte: Margit, miért? Nem tettem egy szalmaszálat se keresztbe a törvénnyel szemben, hát mi volt az én bűnöm? Nem kapott választ sose erre a kérdésre.”

Balogh István elnéz a messzeségbe. Mögötte megingathatatlanul áll az a katolikus templom, a szülőfaluja temploma, amelybe harangot hozott, mert úgy érezte, tartozik valamivel ennek a községnek. Meglepetésnek szánta, nem közölte előre senkivel. Az ő tette indította el azt a folyamatot, mely során a községnek sikerült a tizennégy család felét felkutatnia, és a ma is élőket elhívták erre a bensőséges ünnepségre.

A beszédek elhangzottak, az emlékművet leleplezték, a koszorúk is a helyükön vannak már. Balogh István odalép a két templom között álló kőhöz. Ujjával végigsimítja a belerótt neveket. És lelkében ott visszhangzik a kérdés: Miért?