Merengés a völgy fölött, befelé fordulva

A Pilisben jártam minap, annak is a legtetején. Ha valaki nem tudná, elárulom: évszázadok óta a magyarok szent hegyeként tartják számon az Esztergomtól délre fekvő domborulatot. Hogy az itt élt, a pálos rendet megalapító remeték szellemi hagyatéka vagy a rendkívül erős pozitív földsugárzás miatt van ez így, nem tudom. De ettől a szentség ténye elvitathatatlan marad.

A déja vu érzése kerített hirtelen hatalmába a Pilisszentkereszt fölött magasló hegyoldalon, bár azelőtt sosem jártam itt. Mintha világéletemben ismertem volna ezt a helyet, és kedves lett volna nekem. Csak jó félórás „keresgélés” után döbbentem rá, hogy a szülőfalumhoz közeli, tőle légvonalban alig hét-nyolc kilométerre található gombaszögi völgyet, valamint a hozzá fűződő emlékeimet idézi fel bennem.

A gyengébbek kedvéért jegyzem meg csupán, hogy Gombaszög nevű falu, település nincs a térképen. Ami van, az egy csodálatos völgy, valahol Pelsőc és Rozsnyó között félúton, a Gömör-Tornai Karszthoz tartozó Szilicei-fennsík oldalában. Vagy lábánál, esetleg törésénél; nehéz meghatározni, tehát látni kell. Gombaszög valódi világszám lehetne, ha az „illetékes szervek” valamivel nagyobb igyekezettel próbálnák megláttatni a világgal. Sehol másutt nem terem ugyanis olyan szalmacseppkő, mint éppen a gombaszögi barlangban. És a hegyoldalban mindennapos kék meztelen csigából sem száguldozik túl sok a nagyvilágban.

Ami a környékbeliek számára „a gombaszöggé” teszi a helyet, az bizony nem a szalmacseppkő és a kék csiga. Hanem a köztudatban évtizedeken át „magyar dolgozók országos dal- és táncünnepélyeként” megrögzült rendezvény, melyet évtizedeken át e helyütt rendezett meg a Csemadok. Idillibb helyet el sem lehet képzelni a hegyek, erdők ölelte amfiteátrumnál egy ilyen országos „kultúrkodás” számára. Hogy „a gombaszög” a hosszú évek alatt intézménnyé, fogalommá vált, azt jelzi: szükség volt erre a két, olykor háromnapos ünnepségre. Nem túlzok, ha kijelentem: nemcsak a népi kultúra fellegvára, hanem a környék társadalmi életének legjelentősebb színtere volt a völgy. Itt jártak öszsze az egymással akár évtizedekig nem találkozó iskolatársak, itt adtak találkát egymásnak a családok, és bizony tudomásom van róla, hogy életre szóló barátságok, sőt párkapcsolatok bölcsője volt e völgy.

Mondom: volt. Mert a „csehszlovákiai magyar dolgozó” kategória közben megszűnt. Nincs már meg az az ország, amely egykor úgy-ahogy, de támogatta egy kisebbségi sorba kényszerített nemzetrész népi kultúráját, és a dolgozók is egyre kevesebben vannak azon a tájon, ahol a munkanélküliség magasan túlszárnyalja a harminc százalékot. A politikusok, úgy tűnik, elunták szajkózni, hogy mivel a szlovákiai magyar is adót fizet, létszámával arányos összeggel illenék támogatni kultúráját. Mindenki belefáradt a szélmalomharcba, kivéve talán az évek alatt jól összekovácsolódott szervezőgárdát, akik szerveznének is „gombaszögöt”, ha volna miből – és volna kinek...

Miért is jut mindez most eszembe? Mert számításaim szerint e héten lesz tizenkilenc éve annak, hogy Gombaszögön abszolváltam életem első igazi koncertjét, mely zenei ízlésemet és beállítottságomat alapvetően meghatározta. „Ha senki nincs, ki elringasson, ringasd el magad!” – skandáltuk egy emberként, és Presser Pici integetett nekünk a színpadról, szerény mosollyal nyugtázva, hogy lám, azért tökös gyerekek ezek a felvidékiek. E héten lesz kilenc éve annak is, hogy elsőszülött fiam az amfiteátrum hatalmas fái alól életében először csodálkozott rá Schuster Lóriék művészetére, az egykori tanárnőm által csak „felforgató pémobilos és hobiblúzos kultúrának” titulált produkcióra. Mi, akik a rockzene által beavatottá váltunk, és így tudatunk képes volt befogadni a rejtett, csak nekünk szóló üzeneteket, azonban tudtuk: nincs azzal semmi baj, ha a fókabajszú Schuster művész úr magyar zászlót lobogtat a hangfalak tetején! A hiba azok készülékében van, akik nem tudják felfogni, hogy mi itthon vagyunk.

Néhány év távlatából most úgy tűnik, ez utóbbiak voltak többen. Sok mindennel egyetemben elvették „gombaszögünket” is, mely ugyan „felülről irányított” kultúra volt... de legalább a miénk volt.

Most már csak az foglalkoztat, min fog felnőni a nyomunkban lépdelő generáció?