Még mindig virágzik a vakcinaturizmus

Március első felében még nem volt olyan széles választék az oltópontokat illetően, mint most. Pozsonyban a kereslethez képest nagyon korlátozott volt a kínálat, több százan csaptak le egy-egy szabad időpontra, ha egyáltalán megjelent egy pozsonyi helyszín a regisztrációs rendszerben. Mivel más lehetőség nem volt, az első oltásra Komáromba regisztráltam, mégiscsak közelebb van Dunaszerdahelyről, mint Kassa vagy Bártfa. Gondoltam, ennek még meglesz a böjtje a második oltásnál, mivel állandó lakhelyként még mindig Pozsony szerepel a személyi igazolványomban, ez pedig megkeverheti a lapokat az Egészségügyi Információk Nemzeti Központjának rendszerében (NCZI). Nem tévedtem, mert a második oltásra, a nyitrai nagy kapacitású oltópontra kaptam időpontot. Utólag úgy gondolom, hogy szerencsére, mert egy tökéletesen olajozottan működő központban adták be a védőoltás második dózisát.

Pozsonyból Nyitrára

A nagy kapacitású oltóközpontot a Nyitrai Egyesített Középiskola területén, a Slančíkova 2 címen alakították ki. Március végén nyílt meg és azóta is minden hétvégén működik. Reggel nyolctól délután 15 óráig tíz összeszokott orvosokból és nővérekből álló csapat 1500–1800 érdeklődőt tud beoltani. Szombaton, május 22-én számos régióból érkeztek oltásra, a parkolóban nyitrai jelzésű autókon kívül nagytapolcsányi, dunaszerdahelyi, lévai, komáromi jelzésű gépkocsik sorakoztak, a legtöbb autó azonban Pozsonyból érkezett. 

Szeretünk sorban állni

A szemerkélő esőben elég nagy tömeg gyűlt össze az iskola bejárata előtti járdán, és nagyon úgy tűnt, hogy néhány órás várakozásra kell felkészülnünk, ám nem így történt. Az összegyűlt tömeget erélyes hanggal irányította egy fiatalember, aki ötperces intervallumokban sorrendbe állított mindenkit a kijelölt időpontja alapján. Tulajdonképpen mindenki maradhatott volna az autója melegében is, védve az esőtől, de hát mi emberek már csak ilyenek vagyunk. Megszoktuk és talán igényeljük is a sorakozást, mert hátha lemaradunk valamiről. 

Percre pontosan

A kezdeti helyezkedést és előzési próbálkozásokat a nyugalom, a megértés és az előzékenység váltotta fel. Amint megjelent egy kerekesszékes személy, azonnal előre engedték, függetlenül attól, milyen időpontra volt regisztrálva. Hasonló volt a helyzet a többórás különbséggel regisztrált házaspárokkal is, mindenki megértően elfogadta, hogy együtt menjenek be az első időpontra. Csodák csodájára, az ilyen „előzködések” ellenére is percre pontosan működött minden. Ötpercenként 20–30 regisztrált személy léphetett be az oltópont épületébe. Az előtérben megfelelő távolságban egymástól iskolapadok álltak, ahol mindenki kitölthette a kötelező kérdőíveket. Az asztalok között cirkáló fiatalok árgus szemekkel figyelték az érkezőket és ugrásra készen várták, kinek az arcára ül ki a tanácstalanság, hogy azonnal segíthessenek. Tették mindezt önkéntes segítőkként kedvesen, megértő türelemmel. Bár valamennyien az Egyesített Középiskola diákjai, profi módon kezeltek minden helyzetet. Ez a profizmus, kedvesség és megértés jellemzett minden egyes mozzanatot. Attól a pillanattól kezdve, hogy valaki belépett az oltóközpontba, mindig volt valaki, aki mellé állt, hogy irányítsa, tanácsot adjon, egészen az elkülönített paravánok mögött várakozó orvos-nővér csapatig, akiknek üdvözlő szavait kísérő mosolyát a maszkon át is látni lehetett. Bal kar, jobb kar, minden eshetőségre felkészültek. „Nincs meg az egészségügyi betegkártya? Semmi baj, kikeressük a rendszerben, csak a személyi igazolványt kérjük.ˮ Még arra sem volt időm, hogy megnézzem a sorakozó injekciós tűket, amelyektől mindig kiver a veríték, mert máris egy ragtapasszal leragasztott szúrással indulhattam tovább. Gondolom ezt az orvos-nővér csapat már ezerszer elmondhatta, de akkor is kedvesen, megértően invitáltak a kialakított pihenőzónába, és további szép napot kívánva bocsátottak utamra. Az oltásom sokkal rövidebb ideig tartott, mint ennek a szövegnek az elolvasása, hiszen a 9.35-re jegyeztek elő és pontosan 9 óra 35 perckor már meg is kaptam a vakcinát, és leültem a pihenőzóna egyik székére. 

Végigpásztáztam az oltópontot és elégedetten vettem tudomásul, hogy egy teljesen elkülönített rész előtt mentőágyak állnak készenlétben, mögötte látni lehetett a szofisztikát mentőstechnikát is, jó néhány mentős fürkészve kémlelte az arcokat és figyelte az emberi viselkedést, bevetésre készen. Az udvaron leparkolt mentőautó is növelte a biztonságérzetemet, remélem, ezen a napon nem volt szükség egyikre sem. Amikor megosztottam ezeket az élményeket az ismerőseimmel, a barátaimmal, a legtöbben csak bólogattak. „Igen, ugyanezt tapasztaltuk mi is, akár Dunaszerdahelyen, akár Nagyszombatban, vagy Pozsonyban voltunk a nagy kapacitású oltóközpontok vala-melyikébenˮ – közölték többen. 

Lehet, hogy erre a pandémiára és a vele járó tragédiákra volt szükségünk ahhoz, hogy előbújjon belőlünk az empátiánk, az emberségünk, hogy ismét a másikkal, a gyengébbel törődjünk és természetes legyen az, hogy segítünk a rászorulónak. Úgy, ahogyan teszik ezt példamutatóan az egészségügyi dolgozók és a lelkes önkéntes segítők az ország számos pontján. Köszönet érte nekik.