Másfél napot Washingtonban töltöttem...

Látogatás a George Washington Egyetemi Kórházban – Bugár ideiglenesen Dzurinda mankóivalMartin Kantor felvételVasárnap reggel rossz idő volt. Két hét alatt nem hullott annyi hó, mint aznap reggel. A lakásomtól tízpercnyire lévő repülőtérre csak nagy nehézségek árán tudtam megtenni az utat. Jó egy óráig tartott, míg a reptér főcsarnoka mellett lévő épületben összegyűlt a tizenhárom szlovák újságíró és a delegáció többi tagja. Leadtuk a csomagokat, és felszálltunk a gépre.

Dzurinda, Bugár Béla, a parlament megbízott elnöke és Eduard Kukan külügyminiszter tíz perccel a tervezett indulás előtt érkezett. A törött lábú kormányfőt felsegítették a gépre, becsukták az ajtót, eltolták a lépcsőket, és a TU 154 N típusú kormánygép elindult. Pontosabban elindult volna, de a hó ráfagyott a gépre. Gyorsan egy tűzoltó autót rendeltek a repülőhöz, és fagyálló folyadékkal olvasztották fel a szárnyakra dermedt jeget. Fél-órás várakozás után a gép már valóban elindult, könnyedén felröppent. Az újabb nehézség sajnos nem egészen öt perccel a start után támadt: erős légörvénybe keveredtünk. Félve néztem a hátam mögé, ahol a három segédpilóta ült. Már nem szórakoztak olyan harsányan, mint az indulás előtt – ez közel sem nyugtatott meg. A gép egyre jobban remegett; olyan érzésem volt, mintha a pilóta próbálna magasabbra repülni, de valami szüntelenül a föld felé nyomná. A légörvényből talán két-három perc után repültünk ki, mégis olyan érzésem volt, mintha legkevesebb fél óráig tartott volna.

A következő megálló Izland volt. Mivel a kormánygép nem repüli végig az óceánt, üzemanyagért a szigeten kell leszállni. A sérült kormányfőn kívül mindenkit a reptér egyik csarnokába irányítottak. Nem egészen egyórás szünetünk volt, hogy kipihenjük a négy és fél órás út fáradalmait, és lelkiekben felkészüljünk a következő hat órára.

A tévéstábok és a rádióadók riporterei ezalatt adták le első rövid híreiket. „A kormányfő gépe nem sokkal dél előtt landolt Izlandon, a lába nem fáj, holnap találkozik az amerikai elnökkel” – jelentette többségük élőben. Én is próbálom elküldeni első tudósításomat. Mivel a laptopom nem talál térerőt, nem tudok internetre kapcsolódni. Próbálkozom, de hiába. Felhívom a szerkesztőséget, és próbálok lediktálni pár sort.

Közben a delegációt visszarendelik a gépre, hamarosan indulunk. Az utolsó mondatot akkor fejezem be, amikor a repülő első kereke már a levegőben van. Megszakad a kapcsolat, de sikerült.

Washingtonban

Helyi idő szerint délután negyed háromkor landol a gép az Andrews Air Force Base katonai repülőtéren. Kint 23 fok. A bázist kizárólag az amerikai hadsereg használja, itt gyakorlatoznak a pilóták, itt szállnak le a hivatalos küldöttségek.

A mintegy tizenkét órás út fáradalmai úrrá lettek rajtam. Azt hittem, izgatottabb leszek, hogy életemben először léphetek amerikai földre, először láthatok más világot. A leszállás pillanatában azonban jobban örültem annak, hogy végre kinyújthatom a lábam, felpezsdül a vérkeringésem, és kiszállhatok a szűkös repülőgépből.

A kormányfő küldöttségét Szlovákia washingtoni nagykövete fogadja, illedelmes kézfogás és mosolygás után Dzurindát beültetik egy fekete limuzinba és irány a Blair House. Az újságírókat, illetve a delegáció további tagjait – orvosokat, tudósokat – a közeli csarnokba irányítják. Itt megtapasztaljuk azt, miért lenne kényelmesebb, ha megszüntetnék a vízumkötelezettséget. Másfél óráig tart, míg a körülbelül negyven ember útlevelét ellenőrzik, ismét ujjlenyomatot vesznek, lefényképeznek bennünket. Elvégre az Európai Unió és a NATO tagállama vagyunk, tagságunkkal elismerték, hogy Szlovákia és polgárai egyenértékűek az összes többi tagországgal, az Egyesült Államokkal is. A tengerentúlon viszont még tartanak tőlünk. Nem ismernek minket, és nem bíznak bennünk. Ez furcsa.

A reptér csarnokában nagyon meleg van. Mikor mindenkit ellenőriztek, beültetnek egy mikrobuszba, melynek érdekessége, hogy a légkondicionáló berendezés csak akkor működik, ha a motor már jár. A sofőr viszont az elmúlt két órában nem kapcsolta be. A buszban majdnem harminc fok van. Legalább tíz percig tart, míg mindenki beszáll. A busz elindul, a légkondicionálóból végül a fejünkre áramlik a tízfokos hideg levegő, de ez már senkit nem érdekel. Irány a belváros.

A szállodánk gyalog körülbelül ötpercnyire van a Fehér Háztól. Mindenkit külön szobában szállásolnak el. Az egyszemélyes ágyon akár hárman is kényelmesen elférnénk. A fürdőszobában friss orchideák illatoznak egy vázában, a zuhanyzósarok mellett kikészítve a hófehér fürdőköpeny és papucs. Gyorsan tusolok, átöltözöm, kiveszem a táskámból a fényképezőgépet, és kimegyek a városba. Legalább valamit lássak Washingtonból...

Az utcán rengeteg gyalogossal, pontosabban futóval találkozom. Az edzőruha itt nagyon közkedvelt. A futók többsége fiatal nő, aki zenét hallgat és kocog – férfit alig látni, afroamerikait különösen nem. Esteledik, a Fehér Ház előtti Pennsylvania Avenue már nincs tele turistákkal. Óvatosan veszem elő táskámból a fényképezőgépet, nehogy a környező házak tetején ácsorgó mesterlövészek célba vegyenek. Körülbelül olyan furcsák és bizonytalanok lehetnek mozdulataim, mint amilyen az utcán ácsorgó rendőrök tekintete, akik engem figyelnek. Ahol fa és fű van, ott mókusok futkosnak.

Mindenki figyelmeztetett, vasárnap már egy bolt sincs nyitva, a szerencsével határos módon viszont találok egy presszót. Veszek egy tejeskávét, a legkisebb pohár is háromdecis. Elsétálok a Lincoln Memorialig, majd onnan a Capitoliumig. Időközben besötétedik, legalább 25 fok van, zuhogni kezd. Az idei első nyári-tavaszi zápor.

„Washington érdekes város, kicsit Legolandra hasonlít” – mondja az egyik kollégám. Igaza van. Az igazságügyi minisztérium épületének főbejáratát a tizedik emeletig nyúló korinthoszi oszlopok ékesítik, közvetlen mellette egy posztmodern üvegépület, majd nem messze a legfelsőbb bíróság a hatalmas dór oszlopsorral.

A város tervezői bölcsek voltak; nehezen lehetne eltévedni. A függőleges utakat sorrendben, számok szerint nevezték el, így elég megjegyeznem, hogy a 14th Streeten van a szálloda, és bármelyik utcáról tudom, mennyit kell még jobbra vagy balra menni, hogy visszaérjek.

A város este csöndes volt. Vagy öt órát sétáltam az utcákon. A gőzölgő szennyvízcsatornák, a villogó reklámfeliratok érdekes hangulatot varázsolnak. Az egyik mellékutcából egy hajléktalan tol ki egy bevásárlókocsit, benne egész vagyonát őrzi, a járdán feketék ülnek házuk bejárati ajtajánál, kártyáznak, beszélgetnek.

Másnap

Reggel nyolc órakor csörög a telefon a szobámban. „Jó reggelt kívánok, ez az ébresztőszolgálat. Ne feledje, reggel nem jó sokat enni, mégis azt ajánljuk, rendelje szobájába a reggelijét” – szól az üzenetrögzítő. Majdnem elfelejtettem, hogy ébresztést is rendeltem. Reggelit nem rendelek, mert nincs időm. (A nap folyamán ez a döntésem végzetes hibának bizonyul.) Lent már lassan gyülekezünk. Felveszem az öltönyt, összepakolok, bőröndöm leadom. Állítólag már csak Pozsonyban látom viszont. Mikor teljes a létszám, gyalog indulunk a Fehér Házba.

Néhány rendőrségi ellenőrzésen már ugyan átestem, de az, ami a Fehér Házban következett, minden eddigit felülmúlt. A rendőrök újfent ellenőrzik az útlevelet és a vízumot. Mindenkinek a bejáratnál kell hagynia a táskáját, rendőrségi kutyával szimatoltatják végig. Minket addig tetőtől talpig átvizsgálnak és végigtapogatnak, zsebeinket kifordítják. Egy személy ellenőrzése körülbelül öt percet vesz igénybe. Miután mindenkit ellenőriztek, visszaküldenek minket a táskákért, majd ismét ugyanazt az ellenőrzést kell abszolválni.

Végre bent vagyunk. A Fehér Ház egy luxus golfklubra emlékeztet. A fákon és a pázsiton itt is mókusok futkosnak. A főbejárat mellé állítanak minket, ahol már legalább tíz amerikai operatőr készíti kameráját. Érdekes érzés itt lenni. Egy amerikai újságíró meséli, hogy szeptember 11-e óta csak ritkán engednek be turistacsoportokat a Fehér Házba. Az illetékes nagykövetségen keresztül kell engedélyt kérni a látogatásra, majd a Fehér Ház ad időpontot. Nem érdekli őket, hogy a látogatónak megfelel-e, egyszerűen adnak egy időpontot, aztán vagy lesz ideje vagy nem. Maga a látogatás alig tíz percig tart, csupán három helyiséget mutatnak meg. Ebből a szempontból szerencsésnek mondhatom magam.

Egy óra várakozás után megérkezik Dzurinda, tolószékében azonnal az ovális irodába tolják, ahol már Bush várja. Minket bevezetnek a belső udvarba, ahol néhány perc híján egy óráig várakozunk, míg befejezik a tárgyalást. Indulásunk előtt külön figyelmeztették a szlovák média képviselőit, hogy a Fehér Házba kizárólag öltönyben lehet belépni. A jelen lévő harminc amerikai újságíró viszont rövidnadrágban, ingben, kopott pólóban várja az elnököt. Minden lépésünket testőrök figyelik.

Nem egészen egy óra múlva megnyílik az ovális iroda ajtaja, és beengednek bennünket. Bush és Dzurinda egymás mellett ülnek, az újságírókat nem engedik nagyon közel. Az amerikai elnök kijelenti: mérhetetlenül örül annak, hogy egy év után ismét láthatja a szlovák miniszterelnököt, és tudatosítja, Szlovákia polgárai enyhítést akarnak a vízumpolitika terén. Dzurinda felhívja a figyelmet Európa és az USA közti együttműködés fontosságára, ugyanakkor szerinte arról sem szabad megfeledkezni, hogy a beutazási engedély eltörlése nem megy egyik napról a másikra, a vízumrendszer átértékelése időt igényel. A szlovák kormányfő szerint sikerült megegyezni, hogy belátható időn belül a jelenlegi egy évről háromra hosszabbítsák meg a munkavízumok érvényességét. Végül is ez lett az amerikai út egyetlen eredménye, hosszú idő után enyhülés az elavult vízumpolitika terén.

Alig beszélnek tíz percig, a sajtótájékoztató után nem kérdezhetnek a szlovák újságírók. Mint később kiderült, Bush nem akart válaszolni az amerikai újságírók kérdéseire, ezért inkább betiltotta a sajtótájékoztatót. Ezek után gyorsan el kell hagyni a Fehér Házat, a szervezők nem engedélyezik, hogy a sajtószobában írjuk meg tudósításainkat. Nem egészen egy órányi szabadidőt kapunk – helyi idő szerint délután fél egy van, itthon fél hét. A tévéstábok visszafutnak a szállodába, ahol ígéretet kaptak, ingyen hozzáférhetnek az internethez. Mindezek ellenére az esti híradót csak a Markíza és a Szlovák Televízió éri el. A TA3-nak nem sikerül elküldeni az összefoglalót.

A délután gyorsan telik. A miniszterelnök konvojával szállítanak tovább a George Washington Egyetemi Kórházba, az ott tartott egyórás sajtótájékoztató után pedig a Capitolium épületébe sietünk, ahol a szlovák küldöttség Richard Lugarral, az amerikai szenátus külügyi bizottságának elnökével találkozik. Dzurindát a tárgya-lás után Szlovákia washingtoni nagykövetségére szállítják, ahol fogadást rendeznek a tiszteletére – az újságírókat a repülőtérre viszik. Az út utolsó sajtótájékoztatóját a miniszterelnök közvetlenül az indulás előtt tartja a reptéren. Beszállunk a gépbe, és Izland felé vesszük az irányt.

Nem mondhatnám, hogy a tizenkét órás út a kormánygép fedélzetén a washingtoni villámlátogatás méltó befejezése lett volna. Érdekes volt, akár csak másfél napig is az Egyesült Államokban tartózkodni. Bármennyire is giccses, akarva-akaratlan is úgy érzem, a szabadság, a korlátlan lehetőségek országát hagyom a hátam mögött – még ha az igazság teljesen másról szól is, még ha a legtöbben legszívesebben örökre elfelejtenék ezt a kontinenst, ahol minden olyan más.

A repülő délután egy órakor landolt a pozsonyi reptéren. Bárhonnan is térek vissza, Pozsonyt mindig egy kicsit úgy látom, mint egy turista. A modern korszerű épületeket, a turistákat, a sok embert. Szép városnak tűnik és barátságosnak. Egy idő után ebből az érzésből csak a szép marad meg. Az emberek itt még mindig csak nehezen fogadnak el új dolgokat. Washingtonban pedig minden olyan más...