Mára kihaló mesterség a gömöri fazekasság

#Gyetvai István archívumábólNagy kár lenne, ha ennek a hétezer éves múltnak, melynek minden fortélya, csínja-bínja, szakmai tudása lecsapódott a XX. században még termelő és alkotó fazekasok kezében és szívében, egyszerűen nyoma veszne az idő süllyesztőjében.

Hiszen hajdanán, a még nem is olyan nagyon távoli múltban, nagyapáink gyerekkorában még jobbára cserépedényeket használták, főzésre, tárolásra, étkezésre. Ennek alig 70-80 éve, és azóta ezt a nemes és tiszta anyagot kiszorította előbb a zománcozott pléh, majd az alumínium és a mindenféle műanyagok. Mostanra egyfajta nosztalgiából ismét vásárolgatnak agyagból égetett edényt, már aki megteheti.

Hétezer év történetét nem lehet röviden összefoglalni, de néhány alapinformációt, magáról a kerámiakészítésről azért illik adni. Gömör-Kishont és Nógrád megyék, mióta világ a világ, igen gazdagok a fehérre égő, hőálló agyagban. Erre a felfedezésre már a kora középkorban rájöttek őseink, és így jött létre egy természetes bányászati és feldolgozói központ a néhai történelmi megyékben. Ekkor alakultak ki a fazekasság legjobb hagyományai, a díszítő elemek, a színvilág és az edények formavilága, amely az egyetemes magyar fazekasságon belül is jól elkülöníthető a többi fazekas hagyománnyal bíró területi egységtől. A gömöri kerámiát a néprajzkutatás és a régészettudomány is a kézművesség történetének önálló részeként kezeli. A legszebb darabjait kiállítási tárgyként ma a rimaszombati Gömöri Múzeum néprajzi kiállítási részlegén lehet megtekinteni, de nagyon figyelemreméltó a füleki Városi Múzeum gyűjteménye is, ahol a füleki várban talált középkori kerámiákkal helyben össze lehet hasonlítani a több száz évvel később készített népi kerámiát. Kenyeret adott a föld, a szó szoros értelmében „agyagkenyeret”, ahogyan ezt B. Kovács István fogalmazta meg címként az agyagművességről szóló kismonográfiájában. A ma már csak múzeumi tárgyakként, vagy falusi tájházakban, néhány háztartásban ereklyeként megőrzött tárgyi világ szellemi kultúrát is hordoz. Formáinak kialakulása hűen tükrözi egy régen letűnt világ igényeit, szokásait, díszítőelemei, az edényekre írókázott virágok, madarak, jelenetek és néha szövegek pedig az ősök humorát, vágyait, bánatát és örömét kifejező szimbólumtár. Ennek a nemes hagyománynak máig is alkotó, ebből a tevékenységből élő képviselőjét azonban nem öreg bácsikaként kell elképzelni.

Gyetvai István, a Füleken élő keramikus művész, kisiparos közel tíz éve már az agyag szerelmeseként az agyag adta kenyeret töri meg naponta. Autodidaktaként mindent a saját kárán megtanulva lett belőle önálló vállalkozó. Kicsi, meghitt műhelyében a polcok során a félkész és készáruk törékeny serege várja sorsának további alakulását. Faramuci a helyzet, hogy egy gömöri fazekas Magyarországról behozott alapanyagból dolgozik, de ha az anyagbányászást és -előkészítést is maga akarná csinálni, akkor nem tudna ebből a munkából még így sem megélni. Elmondása szerint elsősorban a felvevő piac gyenge. „Akiknek ezek a tárgyak tetszenek, azok általában a középosztályhoz tartoznak, ahhoz, amelynek ugyancsak be kell osztania a pénzét és csak alkalomadtán tud ilyen tárgyakat vásárolni, vagy ajándékozni. Az én általam készített tárgyak egyszerre használati és dísztárgyak. Leginkábban azonban a különleges megrendelések azok, amelyek eltartják az üzletet. Plakettekre, városcímereket ábrázoló emléktárgyakra, alkalmi edényekre érkezik a legtöbb megrendelés. Mindemellett aromalámpákat, a hagyományos, vázaként is alkalmazható köcsögöket és csuprokat lehet még nagyobb számban előállítani és eladni. A teaivás terjedő kultusza is besegít, teáskannák, fületlen és füles csészék, bögrék is kikerülnek a kezem alól” – mondja Gyetvai István. A korongot ma is lábbal hajtó, áruját maga terjesztő, magának könyvelő fazekas mester, hogy jobban el tudja adni áruját, az agyagedényeket védő drótozás technikáját is megtanulta. Edényeinek formavilága a legnemesebb gömöri és nógrádi hagyományokat élteti tovább, a festés és a díszítés motívumaiban pedig egy művész ember világról alkotott képe nyilvánul meg. A hagyomány és az egyéniség ötvözete pedig egyedi hangulatú, szép, használható edényeket eredményez. A mester csak nevet azon, mikor megkérdezem, mennyi edényt is készített már életében, saját bevallása szerint soha nem is figyelt a mennyiségre. Egy-egy jó ötletnek, szépen sikerült égetésnek, mutatós, frissen kitalált mintának azonban nagyon tud örülni. Minden égetésnél ott van egy pici izgalom, vajon hogy sikerülnek, mennyi reped meg, hogy jön ki a máz? Osgyánban egy régi malmot éppen felújító barátjával kipróbálták a régi technológiát is, az ott álló vályogtéglás kemencében is égettek már ki edényt. „Lenyűgöző volt a látvány. Persze nem irigyeltük a régi fazekasokat, akik még ezzel a módszerrel égették az edényeket. Jóval több a munka az ilyen égetéssel, az égetés minősége sem garantált, és nagyobb az esélye a selejtnek is, de azért emlékezetes égetés volt” – vallja a mester. Tanulni, fogásokat ellesni el-el járt még az utolsó dereski fazekashoz, Bajusz János bácsihoz is. Az ott látottak, tapasztaltak „beépültek a kezébe, szemébe, alkotói tehetségébe”. ĺgy él tovább egy fiatal mester akaratából a hajdan több falunak is kenyeret adó mesterség, a fazekasság a XXI. század elején, a szakirodalomban pedig B. Kovács István Agyagkenyér című kötete állít emléket a múltnak.