Már csak egy karácsonyi emlék

Újra divatba jöttek a törpék és kerti társaikFarkas József felvételeRövid volt az ünnep, egy hétvége, pedig – szokásommal ellentétben – idén, azaz tavaly aránylag korán kezdtem készülődni. Október végén már azon tanakodtunk, mikor is menjünk át Lengyelországba, Nowy Targba, a híres-hírhedt piacra. November eleje lett belőle, persze, nem szerda, mert ott akkor tartanak hatalmas, határokon átnyúló piacnapot, amikor több a szlovákiai, mint a honi vásárló. Kora hajnaltól kígyóznak a sorok a határon, nem az ellenőrzés miatt, már csak azért, hogy mindenki találjon parkolót.

Mindenütt hirdetések: kedden este indulás, szerdán délbe viszsza, autóbuszon nem is olyan drága. Csak kényelmetlen. Bár, aki határozott céllal megy vagy legalább egy darab papírra fölírja, körülbelül mit is venne, az még álmosan, kókadtan is talál vásárolnivalót. Nekünk maradt Jablonka, de az is bőven elég volt arra, hogy egy-két évig ne vágyakozzunk a lengyel piacra.

Szőrmecsoda, kerti törpe

Az első félórát a bőség zavarában töltjük, bárhova nézünk, mindenütt árus, egymás hegyén-hátán az asztalok, tele cipővel, ruhafélével, szőrmecsodával, bőrkabáttal, műanyag karácsonyfák díszelegtek kerti törpék, Szűz Mária-szobrocskák, hintaszékek társaságában. Mindenütt rengeteg ember, vásárlási láztól izzva alkudoznak, cipelik a hatalmas, tömött szatyrokat. Pénzváltásra nincs semmi szükség, mindenre ki van írva, hány szlovák koronába kerül. A végén már azt mondom, kerül, amibe kerül, viszem, üres kézzel mégsem tántoroghatok haza. Nagy szégyen volna.

Mindenkinek valamit

Erőt veszek magamon, leválok a társaságról, és bele a sűrűjébe. Egyre kisebbnek tűnik a választék, egyre jobban fanyalgok. Hol eltúlzottnak találom az árat, hol úgy látom, pontosan ilyen, pontosan ennyiért otthon is kapható, kár volt a benzinért, hol a tülekedéstől, sorakozástól megy el a kedvem, fogy el a türelmem. Aztán összeillesztem a látottakat a szükségletekkel, és veszek ezt-azt. Unokának, nagymamának, gyereknek, férjnek, mindenkinek valamicskét, s ebből az egészből egy meglehetősen nagy csomag keletkezik perceken belül.

Kezdek megéhezni, szomjúság gyötör, de áldom az égieket, süt a nap, nem sarat dagasztunk, csak a füvet koptatjuk le, de azt aztán tövig. A hosszú sorok láttán inkább éhezem, megpróbálok arra gondolni, milyen rossz lehet a sivatagban, amikor az utolsó csöpp víz után tátog az ember, de az mellé csöppen, bele a homokba, s már alig vágyakozom innivaló után, a budik látványa pedig az életkedvemet is elveszi, igaz, nem azért jöttem, hogy a piaci toaletteket teszteljem.

Bundáig, bőrkabátig nem is merészkedem, messziről vetek rájuk egy megvető pillantást, vigye, akinek kell, pedig innen is, onnan is hallom, megéri, miként a rókasapkát, rókagallért, de miként Vörösmarty Petikéjének sem kellett sem a róka málja, sem a biblia, csak a szomszéd Juliskája, én is lemondok arról, hogy zimankós téli napokon rókaprémbe bújtatva játsszam a dámát. Maradok az egyszerű hótaposó csizmánál, a jól bevált frotírzokninál meg hasonló gyakorlatias, ám hasznos tárgynál, és bátran hátat fordítok az öt percig vidáman bukfencező bohócnak, mert tudom, otthon meg se nyekkenne szegény, s mivel se számla, se reklamálás, legföljebb a Jézuskától kérhetnénk számon a selejtet.

Lengyel csoki, füstölt sajt

Végül még veszek egy csomag lengyel csokoládét, igaz, meg is bánom, otthon senki sincs elragadtatva az ízüktől, ilyenkor jön jól a cukorbetegség, nem kell megkóstolnom, de lehet, hogy jobban jártak volna családtagjaim, ha a híres-nevezetes lengyel krowky cukorkából hozok. A füstölt juhsajt viszont nagy sikert arat. Az ajándékokról, melyeket a Jézuska tesz a fa alá, később derül ki, jól választottam-e.

A karácsonyfa külön fejezet – legalábbis nálunk. Évekig úgy volt, hogy órákat sorakoztunk egy szál fenyőért, hóban, fagyban, legalább egy héttel szenteste előtt, az erkélyen kibírta. Aztán folyamatosan lettünk egyre hanyagabbak, ráér, van elég. Tavaly, azaz tavalyelőtt december 24-én reggel ugrottam át végső kétségbeesésemben Magyaróvárra, előző délután körbejártuk az egész várost, de még a fenyőágaknak, tűleveleknek sem volt se híre, se pora, már-már beletörődtem a műfába. De nem hagyott nyugton a gondolat, ilyen még nem volt, nem is akartunk soha, az illat, a szépség megér annyit, hogy négykézláb csipegessük a szőnyegből a lehullott tűleveleket. Óváron az utolsó darabok egyikét csíptem el, az árusok már csomagoltak, egész éjjel itt fagyoskodtunk, mondta az, akitől végül egy árva, de elég formás darab jutott. Csak a törzse volt görbe, de azt könyvekkel kiegyenesítettük. Most, azaz tavaly Dunaszerdahelyen jártomban láttam meg az árusokat, december eleje volt, de azon nyomban megvetem, többé nem óhajtok gyomorfekélyes tünetekkel karácsonyozni.

Tolvajok, adjátok vissza a pénzemet!

Lengyelországnak hála már csak néhány apróság hiányzott, az persze az utolsó pillanatra maradt, munkából hazafelé vettem ki egy adag pénzt, betettem a pénztárcámba, fölugrottam a villamosra, és beálltam a végébe. Nem is értem, miért nem ültem le, a szerelvény meglehetősen üres volt. Elbambultam. Végigfuttattam az agyamon, mi maradt el, mit kell venni, mit sütünk, mit főzünk. Fél szemmel láttam, hogy két lány fölszáll, mellém áll. Az egyik hátán hátizsák, gondoltam, diáklányok. Nem figyeltem rájuk. De a táskámra sem. A következő megállón a két lány eltűnt, csak a tompa puffanást hallottam. A telefonjegyzékem. A táskám tárva-nyitva. Egy ugrással lent termettem, szokásommal ellentétben ordítani kezdtem, tolvajok, adjátok vissza a pénzemet. A megállóban várakozók nem láttak, nem hallottak, a két lány viszont meghökkent, egyikük hanyag mozdulattal a földre dobta a pénztárcámat. Nem hiányzott belőle egyetlen fillér sem – igaz, az aprót a zsebemben hordom.s