Magyarokat, Szlovákiát, Európát képviselve – az Ebedi Citerazenekar Indiában

Buglos Jánossal ketten állunk az ebedi kultúrház előtt péntek este fél nyolckor. Várjuk a többieket. A legtöbb ember ilyenkor vagy hazafelé siet, esetleg már otthon pihen. Ám itt nagyjából a szüleim generációjába tartozó zenekartagok – Buglos János mellett Potfay Bernadett, Szlávik Rutai Judit, Páldi Erzsébet és Mandák Adrianna – épp ellentétes irányba haladnak: otthonról jönnek ide. Egyrészt muszáj próbálniuk, hiszen hétvégén két helyen, Bényben és Ebeden is fellépnek. Ám ezt a „muszájt“ nem kell túl komolyan venni, az ugyanis önmagában nem volna elég ahhoz, hogy egy ilyen zenekar működjék. Így volt ez 50 éve, s minden jel szerint így van ez ma is.

A kultúrház felújított kistermében ülünk le, majd ahogy elkezdünk beszélgetni gyorsan kiderül, hogy nem fogunk végezni 10-20 perc alatt. Egy-egy kérdésnél hosszan elidőzünk. Például annál, hogy az elmúlt öt évtizedben hány ember is volt tag az együttesben? 25-öt számolunk össze. Téma témát követ, több mint egy órája beszélünk, s a hangszerek még elő sem kerültek.

Prágától Indiáig

Az együttes a 2018-as Prágai Nemzetközi Folklórfesztiválon való fellépése óta része igazán a „nemzetközi vérkeringésnek”. Ugyanis itt kaptak meghívást a 2019-es Marokkói Világ Folklór Fesztiválra. Afrika után pedig jött Ázsia: most októberben Újdelhibe kerültek egy nemzetközi folklórfesztiválra – Európából egyedüliként.

A meghívás alapján három műsorszámot kértek az ebediektől, ugyanennyi fellépőruhával. „Zárt területen, de szabadtéren zajlott a fesztivál, amit összekötöttek egy indiai régiós, kézműves vásárral, kiállítással“ – jellemzi a helyi viszonyokat Potfay Bernadett zenekarvezető.

Az indiai közönségnek egzotikumszámba ment a citera: már a koncert alatt többen rákerestek a hangszerre az interneten – a szervezők pedig az elején nem értették, miért is kellenek az ebedieknek asztalok a színpadra.

A zenekart Róbert Maxián, az indiai szlovák nagykövet is üdvözölte. 

Beszélgettünk vele, pár szót tudott is magyarul, mivel a nagymamája galántai volt. Elkezdtük neki mondani, hogy kik vagyunk és honnan jövünk, mire azt válaszolta, hogy ő mindent tud, így azt is, hogy magyarok vagyunk. Amikor felszólalt a fesztiválon, ezt el is mondta a közönségnek angol nyelven

– mondja Potfay Bernadett.

Összeforrott tagság

Az ötfős tagság adja a zenekar magját, ami gyakorlatilag több mint 20 éve stabilnak mondható – nagyjából egy tágabban értelmezett nemzedék tagjairól van szó. 

Szlávik Rutai Judit a rangidős tag, aki az alapító Könözsi Pál és lánya citerajátékára lett figyelmes annak idején: 

Láttam őket citerázni és rettenetesen megtetszett. Rájöttem arra is, hogy nagyon hasonlít a zongorára, vagyis ugyanúgy van a hangbeosztás. Nagyon boldog voltam, azt gondoltam, hogy ez most nekem menni fog.

Érdekes módon a zongorás előélet Potfay Bernadettnél és Páldi Erzsébetnél (testvérpárról van szó egyébként) is segített a citerával való ismerkedésben – még akkor is, ha előbbi a 70-es évek végén, utóbbi pedig az ezredforduló után lett zenekari tag.

Mandák Adrianna és Buglos János viszont zenei előélet nélkül, de lelkesen váltak teljes értékű taggá. Egyébként mind az ötüknél látszik, hogy a tagság változásai mennyire közösségiek és szervesek voltak – s általában egy-egy hívószón múllott, hogy valaki a zenekar közelébe kerül-e vagy sem. 

A stabil tagság egyben azt is jelenti, hogy az elmúlt 20 évben sok minden rögzült. Ilyenek a belföldi vagy külföldi fellépésekre szóló meghívások. Ezek száma a Covid-járvány előtt elérte az 50-et, de most is 30 fölött van. A sok tucatnyi dalból álló repertoár zömét a magyar (de akár szlovák) népdalok alkotják, s ezenkívül egyházi énekeket, operettet, nótákat, rajzfilmek betétdalait, de még popzenét is játszanak attól függően, hogy milyen fellépésről van szó.

Mi tartja össze?

Aki akárcsak egy kicsit is jártas a művészeti, művelődési egyesületek, csoportok életében, az tudhatja, hogy mennyire nehéz is ezeket összetartani. Rendszerint nem pénzért tartanak foglalkozást, adnak koncertet vagy mást azok, akik ezeket működtetik. Mi hát a titka annak, hogy az ebediek ennyi év után is citeráznak?

„Amikor még úgymond a Csemadok része voltunk, egyszerűen csak szerettük csinálni“ – adja meg az első lehetséges választ a zenekarvezető. Majd az ő személye kapcsán gyorsan többen is rámutatnak, hogy Potfay Bernadett szervezőmunkája az egyik további tényező, ugyanis ez ad keretet és alapot a zenekarnak. 

„És jóban vagyunk“ – állapítja meg Szlávik Rutai Judit, akiről a többiek viszont azt mondják, „ő teszi zeneileg hallhatóvá” a repertoárt, amikor azt új dalokkal bővítik ki. 

„Meg úgy összekovácsolódtunk, hogy csak egymásra nézünk, s tudjuk, hogy a másik mit gondol” 

– fűzi tovább Páldi Erzsébet, ami természetesen érvényes arra is, amikor a színpadon állnak.

A tényezők között számolni kell a folyamatos önkéntes, szorgalmas továbbképzéssel is. Buglos János tagsága például köcsögdudával kezdődött, ám fokozatosan megtanult játszani más hangszereken is. Mind az öten folyamatosan „lesnek el” játéktechnikákat mások zenekaroktól, citerásoktól a koncerteken. A teljes képből pedig nem lehet kihagyni a rendszeres áldozatvállalást sem: hetente legalább egyszer gyakorolnak, de a fellépések előtt megesik, hogy többször is összejönnek. Emellett gyakran ki-ki egyedül is gyakorol otthon, különösen akkor, ha új dalokat kell megtanulni – arról már nem is beszélve, hogy gyakran a munka és a család helyett kell a hangszert és a fellépéseket választaniuk.

A bürokratikus és anyagi szempontokhoz pedig hozzátartozik, hogy jó ideje polgári társulásként működnek, s anyagilag azóta könnyebb a fenntartásuk. Az adók 2%-ának felajánlása mellett a helyi önkormányzat, cégek és magánszemélyek is támogatják őket – Indiába sem jutottak volna ki nélkülük. Különösen sokat köszönhetnek a zenekarvezető férje, Potfay Attila cégének, amelynek köszönhetően kisbusszal tudnak elutazni egy-egy fellépés helyszínére.

A kezdetek

A zenekar történetéről az érdeklődők hosszabb összefoglalást olvashatnak Kremmer Julianna Ebed c. falumonográfiájában. Az alapítás okairól azonban ott nincs szó, így hát arra voltam kíváncsi, mi és kiket motivált arra, hogy 50 évvel ezelőtt citerát vegyen

A gyökerek valahol 60 évvel ezelőttig nyúlnak vissza... Az alapító, most 88 éves Könözsi Pál ugyanis valamikor 1964-65 körül megtudta, hogy Kürtön lesz egy koncert, ahol egy négytagú citerazenekar is fellép. A feleségével és a barátjával együtt el is mentek megnézni a koncertet. 

Ott láttam először, hogyan játszanak rajta. Négyen voltak, nem ismertem őket, úgy tudom, hogy kürtiek voltak. Nagyon megtetszett, úgy voltam, hogy fel kell fedezni a hangszert, mert én citerázni akarok

– árulta el.

Az ötletet nem követte mindjárt tett, ám néhány év múlva épp az Új Szóban olvasta, hogy Nádszegen egy ember árul ilyen hangszert. Valamikor 1972-ben lehetett ez. Személyesen kereste fel a bútorlapokból dolgozó hangszerkészítőt akinek – mint az Tornyai Bianka kolléganőm utánajárásának köszönhetően megtudtuk – Kratkóczki István volt a neve. Könözsi Pál tőle vette meg az első citeráját 600 koronáért: „Elég nagy pénz volt az akkor, de nem törődtem vele, csak citerám legyen!“

Kis idő múlva valószínűleg Rutai Ferenccel közösen találták ki, hogy jó lenne citerazenekart alapítani Ebeden. Így került sor arra, hogy Nádszegen további hat hangszert vásárolt meg egy asztallal együtt. 

1974-75-től számítható a zenekar létezése. Könözsi Pál kezdetben Éva lányával együtt lépett fel, majd gyorsan kiegészültek másokkal, s 1978-ban már Galántán és felléptek a Kodály Napok országos elődöntőjében, de a zenekar számos dél-szlovákiai helyszínen adott koncertet az együttes első 15 évében. Az együttes történetében egyébként volt egy nagyobb szünet a 90-es években, majd Fodor Zsuzsanna – a párkányi Ady Endre Alapiskola korábbi igazgatója – kezdeményezésére kelt új életre az ezredfordulón.

A zenekar nemzetközi pályafutása kapcsán el lehet árulni, hogy az indiai koncert hatására Nepálból és Indonéziából is érdeklődtek az ebedi citerások iránt, így lehet nem az indiai volt az első és utolsó koncertjük. Az ötfős zenekaron ez biztosan nem fog múlni. Az ázsiai „turné” folytatása előtt azonban 2025-ben méltó fellépéssel akarják majd megünnepelni Ebeden a fennállásuk első 50 évét.