Magyarok vagyunk, vagy mijazisten...?!

Mezőné Sós Éva: „Igennel fogok szavazni, mert eleget szenvedtek már a határon túli magyarok.”Somogyi Tibor felvételeMert az nem csak úgy van, hogy azt mondja a „nagymagyar” a „kismagyarnak”: „Keblemre, testvér! Trianoni trauma ide vagy oda, nosza, légy a polgártársam!” A dolog nem ennyire egyszerű. Már csak azért sem, mert a rendszerváltás óta eltelt másfél évtized valamennyi kormánya óvakodott attól, hogy konkrétumokat fogalmazzon meg a külhoni magyarok kettős állampolgárságával kapcsolatban. Fölösleges tehát azt feszegetni, ki árulja el, és ki menti meg a nemzetet azzal, hogy emerre vagy amarra próbálja hajlítani a közvéleményt. A szegény „köz” ugyanis – éppen az értelmetlen, gyakorlatilag semmiről sem szóló, ám annál hatásosabb – politikai szólamoknak köszönhetően mára annyira tanácstalan, hogy kétszer is meggondolja, pottyantson-e az urnába, vagy maradjon otthon december 5-én.

Az egész ügy pikantériája, hogy bármilyen eredménnyel is zárul a holnapi népszavazás, a pofonok nekünk, a határon túl élő magyaroknak lesznek leosztva. Ha eddig csak megmorogtak bennünket magyar igazolványunkért, lehet, hogy a kettős állampolgársággal egyszerűen elküldenek bennünket az anyánk... szóval az anyaországba. Ha a szlovák és a román eddig csak „lekurvamagyarozta”, a szerb meg itt-ott megrugdalta a magyart, számítani kell azzal, hogy a kettős állampolgárság birtokában – arra építve, hogy most már döntsük el, ide vagy oda akarunk-e tartozni –, a magukat mély nemzeti érzületűnek valló csoportok a fejünket fogják követelni. De az anyaországi testvérek sem fogadnak majd tárt karokkal, mert számtalan példa igazolta már, hogy a szegény rokon a kutyának sem kell.

Arra építeni, hogy az Európai Unióban teljesen megszokott dolog a kettős állampolgárág, hogy a vajdasági magyarok egy része már kettős állampolgár valamelyik nyugati országban, vagy hogy Románia is lehetővé teszi a moldovaiak számára a vitatott intézmény minden előnyének az élvezését, dőreség volna. Ez az Európa még nem erről szól; hanem a helykeresésről, a beilleszkedésről. Majd egyszer, ha láthatóan körvonalazódnak a tényleges erőviszonyok, talán akkor lehet majd érdemben tárgyalni az ügyről. Addig minden, ami e körül történik, csak populisztika, a hatalomért folyó harc része.

Mint minden éremnek, a holnapi ügy- és sorsdöntő népszavazásnak is legalább két oldala van – éle meg akármennyi. És alulról szemlélve minden egy kicsit másképp néz ki...

Mindenképp veletek tolunk ki!

Győr, úgy öt nappal a jó gyerekek igazi ünnepe, azaz Miklós napja előtt. Schmidt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke mosolyog rám egy óriásplakátról a belváros szívében, biztatva, hogy dupla igennel szavazzak. A Képes Sportból veszem hírül, hogy Magyarországon nem csak „lecigányozott, „lenégerezett” élsportolók élnek, hanem méltatlanul „lerománozottak” és „leszlovákozottak” is. A szerző az Opavából a Fradiba szerződtetett Szkukalek Igor útján tudatja velem, hogy igazán lépni kellene már a kettős állampolgárság ügyében, mert a brazíliai, sőt kínai sportolók előbb megkapják a magyar állampolgárságot, mint a felvidéki magyar. „Szégyellem magam a miniszterelnök helyett is” – nyilatkozza Igor. Felszisszenek: hát ebből megint nem lesz állampolgárság... De legalább nyilvánvalóvá válik, hogy a sportolók számára sem közömbös a téma.

Az egyelőre még csak „szárba szökkenő” karácsonyi piac elárusítóit nem igazán foglalkoztatja a népszavazás. „Piacolok, tehát nem megyek szavazni” – mondja az emléktárgyárus, figyelmeztetve arra, hogy az ősi törvény szerint a pénz beszél, a kutya ugat, a piacos piacol, a határon túli magyar meg vár. Majd hozzáteszi: akkora már a káosz a népszavazás körül, hogy most már senki nem tudja, mivel tesz jót. Bárhogy is lesz, valaki úgyis „megszívja”...

A pályaudvaron könyveket és hírlapokat árusító, gönyűi Mezőné Sós Éva úgy látja a dolgot, hogy helyesen vagy sem, de mindenképp a lelkiismerete szerint cselekszik, ha ötödikén igennel szavaz.

„Az egészségügy privatizációjára nemmel fogok szavazni – mondja –, mert sokkal jobb lesz, ha az intézmények magánkézbe kerülnek. A kettős állampolgárságról meg csak annyit, hogy minden magyarnak – attól függetlenül, hogy a határon innen vagy túl lakik – joga van ahhoz, hogy tényleg magyarként éljen. Eddig is nagyon nehéz volt a helyzetük a kint élőknek, és ha csak egy kis pluszhoz juttatjuk őket, már leróttunk nekik valamit a tartozásunkból. Abban, hogy esetleg megindul a betelepedési hullám, én nem hiszek. Ez a dolog nem arról fog szólni, inkább egyfajta erkölcsi kárpótlásról.”

Más nézeten van az utasellátóban füstölgő budapesti vállalkozó, Kovács Imre. Mint mondja, el is ment volna „népszavazni”, ha a tisztelt pártok nem ennyire agresszíven és arrogánsan próbálták volna meggyőzni vélt igazukról. Amit ennyire propagálnak, eleve „bűzlik”...

„Láttam én már karón varjút! – közli velem. – Számtalan olyan esetet ismerek, melyeknek a hazatelepült határon túli magyarok a szenvedő alanyai. Emlékezzünk csak vissza: úgy tizenkét évvel ezelőtt megindult egy nagy betelepülési hullám. Erdélyiek, vajdaságiak ezrei érkeztek Magyarországra, bedőlve az ígéretnek, hogy lesz munka, lesz lakás, meg minden, ami kell. Aztán hoppon maradtak; ma, több mint egy évtizede is albérletben élnek, és a szomszédjaik vagy a munkáltatók még mindig románozzák őket. Egy másik szempont, hogy mit fog szólni a román, a szerb, a szlovén vagy a szlovák szomszéd egy kettős állampolgárhoz? Az első adandó alkalommal elküldi a fészkes fenébe. Az az érzésem, hogy akár elmegyek szavazni, akár nem, akár igennel, akár nemmel szavazok, mindenképp kitolok a határon túli magyarokkal. A kampányról meg csak annyit: jól tudja a Fidesz, miért kell igennel szavaznunk. Gondolj csak bele, úgy tíz év múlva a határon túli magyarok lesznek a legstabilabb választók. A párt nem tudja kiheverni, hogy legutóbb veszített.”

Pilisszentlélek: nem és nem!

Alig száz kilométerrel keletebbre. A magyarok szent hegyének lábánál fekvő Pilisszentlélek fölött épp hogy csak elősejlenek a ködből az egykori pálos rendi kolostor romjai. E helyütt látta a XIII. század elején Özséb atya ama fényeket, melyek lángpallossá álltak össze, majd isteni szózatot is hallott, mely arra buzdította, hogy gyűjtse össze a Pilis remetéit, alapítsanak rendet, és éljenek befelé forduló, Istennek tetsző életet. Alig egy kilométerrel feljebb a hegyen ma shaolinok tanyáznak, ami egyértelműen annak a jele, hogy a Pilisben tényleg „töményebb” a földsugárzás, mint másutt.

A hegy lábánál fekvő pilisszentlelki ivóban az olcsó cigi füstje az, ami igazán tömény, és a szózat, melyet hallunk – hm, szóval semmiképp sem istennek tetsző.

„Szóval bratyiszlavai – javít ki Újpesti Béláné, miután bemutatkozom. Érezhetően ő formálja itt a közvéleményt, letromfolva a „helytelenül” beszélő férfiakat. – No, hát csak a miheztartás végett mondom, hogy mi nem szlovákok, hanem tótok vagyunk. Rendes, becsületes tótok, azokhoz ott, a határon túl, semmi közünk. Az őseink már négyszáz évvel ezelőtt itt éltek.”

Valaki közbeszól, hogy nem négyszáz, hanem több mint hétszáz, egy másik vendég pedig már ezret emleget, de Béláné asszony mindenkit rendre utasít; az alapinformációk birtokában viszont annál kíváncsibb vagyok a véleményükre.

„Drága csillagom, én negyven évet dolgoztam le az esztergomi kórházban segédnővérként – tárja fel előttem fokozatosan élete titkait –, és most, hogy nyugdíjba kerültem, harmincháromezer forint nyugdíjat kapok. De a tévé is bemondta, hogy ha a határon túliak megkapják a kettős állampolgárságot, az erdélyiek betelepülnek ide, és ők ötvenötezer forintos nyugdíjra lesznek jogosultak. Hát kérdem én: hol itt az igazság?! Romániában fizetik az adót meg a nyugdíjbiztosítást, és a végén mi tartsuk el őket?”

Mondom, azért az nem így van, mert az érvényes törvények szerint Magyarországon csak az jogosult nyugdíjra vagy egészségügyi ellátásra, aki becsülettel fizette a társadalombiztosítási illetéket, ám tényszerű, egyperces hozzászólásomat a Tisztelt Ház elutasítja. Hiszen a tévé is bemondta...

„Biztos, hogy csőstül fognak jönni – könyököl ki a pultra Korcsmárosné Aranyvirág, – már most is mindenütt erdélyiek dolgoznak. Olcsóbban elvállalnak minden munkát, mi, magyarok meg hoppon maradunk.”

Jánosi Sándor, az Egri Útépítő Rt. munkatársa a kemencepadkán óvatosan fogalmaz. Az az érzésem, hogy szívesen kimondaná: igennel fog szavazni, de nem akarja maga ellen hergelni a közhangulatot. Végtére neki továbbra is itt kell élnie.

„Hogyne mennék el szavazni – bólint nagyot –, de még meggondolom, milyen választ adok. Tudja, vannak romániai magyar haverjaim, és legalább így szeretnék segíteni rajtuk. Különben is: az egész régóta nem arról szól, hogy helyeseljük-e vagy sem a kettős állampolgárságot, hanem a Fidesz és az MSZP közötti harcról. Sajnos.”

Kérdésemre, hogy mit szólnának ahhoz, ha a Szlovák Köztársaság felkínálná nekik a kettős állampolgárságot, közlik, hogy nekik arra semmi szükségük nincs, ők itt születtek, itt élnek, és itt is fognak meghalni – ez szinte teljesen biztos.

„ĺrja be abba az újságba – mondja egy illuminált honpolgár, arcán az idült alkoholizmus minden bájával, miközben szedelőzködni kezdek –, hogy ilyen szegény falu nincs még egy egész Magyarországon. Itt csak nyomorékok, meg szegény emberek élnek... meg szegény aszszonyok. Egy csőd az egész...”

Megígértem – hát leírtam.

Nem győz a Fradi

Budapesten, a Nyugati alatt, ott van a nagy élet. Az aktivista anynyira kínálja röplapját, hogy félek, kárt tesz bennem. „Menj el szavazni, barátom – buzdít –, hogy végre minden magyar egyenlő legyen. Egyesítsük a Trianonban szétszakított nemzetet. Igazságot Magyarországnak!” – hadarja el egy szuszra. „Nyepanyimáju” – dobnám be a poén kedvéért, csak hogy lássam a fancsali képét, de eszembe jut, hogy édesanyám már óvodás koromban megtiltotta a gonoszkodást. Odébbállok.

„Azt beszéli már a város, győzni fog a Ferencváros!” – bömbölik inkább megszokásból, mint meggyőződésből valamivel távolabb a Fradi-drukkerek a pályaudvar aluljárójában. Nagy nap a mai, a zöld-fehérek a svájci Basel csapatával mérkőznek a Népstadionban. A Hörpintő nevet viselő, magát a „környék legolcsóbb kocsmája” címmel illető kricsmiben is „fradis” a hangulat, fogy is szépen a tablettás-kannás, tőkét sosem látott bor, mulat a nép.

„Idejere, majartesvér! – von védőszárnyai alá egy másfél mázsás drukker, megtudva, hogy felvidéki vagyok. – Akkorát szavazunk nektek Mikulásra, mint az állat! Mijaccsak?! Nem kell rinyálni, lesz kettős állampolgárság, meg minden... Oly biztos, mint ahogy zöld-fehér a zisten, vagy hogy ma este győz a Fradi. No igyá. Fradikaaaa...!”

A Fradika néhány órával később kikap, kihagyják a tizenegyest. Ez akár baljós események beálltát is előrevetíthetné, ha még hinnénk egyáltalán az előjelekben. De nem hiszünk. ĺgy, a nagy ügy- és sorsdöntő népszavazás előestéjén nem marad más, mint bizakodnunk: „tesvéreink” odaát nagyobb körültekintéssel, megfontoltabban pottyantanak holnap az urnákba...