Királyhelmec Sepsiszentgyörgyön keresztül jutott a Vajdaságba

Amikor Nagy Dezső polgármesterrel Királyhelmecről az újvidéki Magyarkanizsa felé utazunk – a testvérvárosi kapcsolatokat erősítendő –, csak ott bujkál bennünk az aggályoskodás, vajon nem lesz-e gond az átjutással? Az aggálynak általában oka is van, ebben az esetben egy történet, mely éppen meghívó házigazdánkkal, Magyarkanizsa polgármesterével, a szerb-montenegrói parlament képviselőjével, Balla Lajos-Lacival esett meg ez év augusztus 20-án.

Miután 2003 februárjában a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság parlamentje elfogadta Szerbia és Montenegró Alkotmányát, s ezzel megszüntette a volt Jugoszláviát, Szlovákia hivatalos közleményt jelentetett meg, amely szerint a vízumköteles országok állampolgárai számára a határátkelőkön turisztikai vízum vásárlásával könnyítik meg az országba való belépést. Balla Lajos, miután az említett augusztus 20-án éppen egy másik testvérvárosban, Budaörsön tett látogatást, és ugyanakkor meghívót kapott a szlovákiai Kisújfaluba is, úgy gondolta, Pestről Esztergom felé haladva Párkánynál lép be Szlovákiába. Sajnos – a hivatalos közleménnyel ellentétben – sem Párkányban, sem Komáromban, de még Ipolyságon sem akadt senki, aki az állítólagos turisztikai vízumot a felesége számára kiadhatta volna. Az ok: a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság – amely már egy nem létező ország – állampolgárai csak konzulátusokon juthatnak beutazási engedélyhez. Mikor Balla Lajos – parlamenti képviselőként – ragaszkodott ahhoz, hogy az esetet jegyzőkönyvezzék, újabb félórás várakozás után kiderült, hogy van ugyan a „főnöknél” turisztikai vízum de ő most nem jön ki. (Hogy miért, azt ne kérdezzék.) A legnagyobb „kedvezmény”, amit kaphatott, hogy # a diplomáciai útlevelével átmehet, de a felesége várja meg... Ezek után talán érthető, ha kicsit féltem, miként is kelünk át a határon, hiszen igaz, hogy azt mondták, Szerbiába nem kell vízum, de ki tudja!? Csak Röszke után nyugodtunk meg: nem kellett vízum, nem volt gond a szlovák útlevéllel, s fellélegezve láthattunk neki a két magyar város kapcsolatának elmélyítéséhez.

A Szent István-napi új kenyér ünnepére augusztus 24-én került sor a magyarkanizsai városháza előtti téren. Előbb a templomban áldották meg az új kenyeret, majd a városházán az új kenyér megszegésének világi szertartása következett. A polgármester a felszeletelt kenyér első darabját a már elhunytak emlékének ajánlotta, a másodikat a határon és tengeren túlra kényszerült testvéreiknek, a harmadikat a „hajdúnak”, aki őriz minket, a negyediket a testvérvárosok képviselőinek, s a többit szétosztotta a nézők, azaz a város polgárai között. (A kenyeret és a cipókat a városban nagy népszerűségnek örvendő albán pékek adományozzák rendszeresen a magyar nemzeti ünnepen résztvevőknek, mert – közös királynőnk révén – rokonoknak tartanak bennünket.)

„A hatvanas évek közepén beindult egy enyhülési folyamat a szocialista blokk államai és a titói Jugoszlávia között. Ezt a kedvező hátszelet használták ki a mi akkori községi vezetőink, s ekkor kerestek először az anyaországban olyan kapcsolatokat, amelyek közelebb hozhatták az anyaország egy közösségének tagjait a mi kistérségünkben élő polgárokkal, ahol akkoriban 88 százaléknál több volt a magyar nemzetiségűek számaránya” – mondja Balla Lajos, mikor az ünnepi műsor szünetében elbeszélgetünk. „Az első nem hivatalos találkozóra 1968-ban került sor az akkoriban Kanizsának nevezett kistérség és Kiskunhalas város küldöttségei között. Ki kell azonban hangsúlyozni, a két ország hivatalos szervei nem éppen nagy örömmel fogadták ezt a 35 évvel ezelőtt elkezdett kapcsolatot, tíz évet kellett várni, hogy hivatalos szintre emelhesse azt a két önkormányzat.”

A város főtere közben megtelik. A Kátai Zoltán vezette Magyar Énekmondók műsora – csakúgy, mint az udvarhelyi néptáncműhely bemutatója – nagy sikert arat. A hivatalos vendégek a fél tízkor kezdődő fogadáshoz készülődnek. Nagy Dezső elmondta: „A magyarkanizsai testvérvárosi kapcsolat Sepsiszentgyörgy közvetítésével valósult meg, hiszen Ferencváros, Sepsiszentgyörgy, és Magyarkanizsa kölcsönösen testvérvárosok, ugyanakkor Ferencváros és Sepsiszentgyörgy nekünk is testvérvárosunk. ĺgy kézenfekvő volt, hogy Magyarkanizsával kiegészítve bővítsük ezt a szövetséget. A kapcsolatfelvételnél első helyen a kulturális kapcsolatok állnak, és itt persze nem csak kimondottan szórakozásról van szó. Második lépésként a turizmus és a gazdasági kapcsolatok kialakulása, illetve fejlődése áll. Nagyon fontos, hogy ezek a kapcsolatok szélesedjenek, társadalmi szervezetek is bekapcsolódjanak.” Hasonlóan gondolkodik Balla Lajos is: „Nem hiszem, hogy a távolság határozza meg egy kapcsolat tartalmát. Kötelességünk kiszélesíteni a tartalmakat, meg kell vizsgálni, milyen közös érdekek köthetnek bennünket össze, s abban a pillanatban fel lehet gyorsítani, új lendületet lehet adni a kapcsolattartásnak.” A fogadás alatt valóban zajlik az élet. Körbejár a Bácsország című vajdasági honismereti szemle, egyezség születik a Magyar Énekmondókkal, akik rövidesen Királyhelmecre látogatnak. Balla Lajos elmondja, a legújabb balkáni háborúk alatt döbbentek rá a testvérvárosi kapcsolatok valódi tartalmára. „Akkor, amikor a testületek, a vállalatok és a vállalkozások, de még az egyszerű kisemberek is nemcsak erkölcsi támogatást nyújtottak, hanem anyagit is, azáltal hogy gyermekeinket kiragadták a környezetből, és ingyen táboroztatták, nyaraltatták, ajándékkönyveket juttattak a részükre, biztosították számunkra az alapvető gyógyszereket és még sorolhatnám. Rá kellett döbbennünk az „egy jó szomszéd többet ér, mint száz testvér” népi mondás igazságtartamára. Azóta már 6 testvérvárosunk van, mégpedig: Kiskunhalas, Ferencváros, Sepsiszentgyörgy, Budaörs, Királyhelmec és Röszke. Nagy Dezső polgármester úrral sokat beszélgettünk, s elkezdtük egy együttműködési stratégia körvonalazását, amit az EU-tag Szlovákiában lévő önkormányzat alapítványi pénzek megszerzésével meg is valósíthat. Ebben olyan célokat is fel fogunk tüntetni, mint a Bodrog–Tisza közvetlen kapcsolat, gazdasági együttműködés és oktatási eszmecsere.”

Visszafelé utazva a királyhelmeci polgármester kijelentette: „Jó volt találkozni hasonló sorsú magyarokkal, és jó volt látni, hogy hagyományaikat ápolják, magyarságukat megtartják, valamint az optimizmust, amely egy háború után nem lehet könnyű. Ez a kapcsolat nem lehet formális, mindenképpen szélesíteni kell!”