Kirakat az ország, minden eladó

Karácsonyfa minden mennyiségben és minőségbenSomogyi Tibor felvételei „Jézus feláldozta magát bűneinkért, ne okozzunk hát neki csalódást!” – üzente nekem Valaki a napokban a világhálón. Nem tudom, mire akart buzdítani ez a Valaki, de hogy üzenetét másoknak is eljuttatta, és célba talált, szinte biztos. Mert mióta Gergely pápa a VII. évszázadban meghatározta a hét főbűnt, mintha minden igyekezetünkkel azon lennénk, hogy maradéktalanul kiteljesítsük őket.

A legtökéletesebb öröm a dolgok egyszerűségének, tökéletlenségének és múlandóságának szemlélésében rejlik – tanítja a Wabi-Sabi filozófiája. Az alábbi történeteket – két-három nap „benyomásait” – anélkül adom közre, hogy bármilyen tanulságot is leszűrnék belőlük. Mert az Élet maga a tanulság...

Gőgösség

Karácsonyi könyvpiac, Nyugat-Szlovákia egyik kisvárosában. Gyengéim a könyvek, az igazat megvallva más értelmes ajándékot el sem tudok képzelni (pedig mondják, hogy rajtuk kívül is van ez-az a Nap alatt). Válogatok tehát, miközben az elárusító árgus szemmel figyel: nem rejt-e a vásárlók valamelyike könyvet a kabátja alá? Tanult barátom pedig váltig állítja, hogy könyvet lopni nem bűn. Árleszállítás van, ami azt jelenti, hogy a forgalmazó akár tíz (!) százalékot is enged a könyv árából – hiába. ĺgy is akad vásárlójelölt, aki ezt kevesli, és nem akar közel kétszázötven kemény koronát adni egy alig tízlapos, csiricsáré gyermekkönyvért.

Magyarországi behozatal, azért kerül ennyibe” – veti oda félvállról az eladó az idős hölgynek, akit én nyugdíjazott tanító néninek nézek.

„Május elsejétől már nem kell behozatali vámot fizetniük az unió határain belül, mégis egyre drágábbak a könyvek” – jegyzi meg bátortalanul a hölgy, mire az eladó egy megsemmisítő pillantást vet rá.

„Tudja mit?! Ez minőségi áru; ha gagyit akar, menjen a konkurenciához, hátha az olcsóbban megszámítja!”

Az idős hölgy tehát megszégyenülten elkullog – az unoka meg hülye marad. Az eladó büszkén somolyog: megint megmutatta a világnak, hogy ahol az ész, ott a hatalom...

Haragtartás

Egy másik kisváros – ezúttal a Felvidék középső részén –, a határ innenső oldalán. Mikulás és karácsony között félúton a hangulat érezhetően feszült. Lehet, hogy csak képzelődöm, de mintha nem olyan volna ez a világ, mint az egy-két héttel ezelőtti; amikor még örömmel és bizakodással léptük át az átkozott, mesterségesen megvont vonalat, otthonról hazafelé tartva...

Füstokádó, nagy „kéménnyel” magyarországi kamion áll be az útszéli kis étterem elé. Vezetője láthatóan az út nehezebb részén túl van, hazafelé tart (kamionsofőröknél ezt a borosta nagyságából lehet megállapítani). A valaha nyilván szebb napokat is megélt csehó kong az ürességtől, a ház elé kiakasztott étlap sem vonzza csőstül a vásárlóközönséget.

A sofőr enne, aztán robogna is tovább Magnumján – de a Sors másképp akarja. Bármit kér is, a pincérnő nem érti. „Lutujem, nyerozumiem” – bizonygatja, arcán a sajnálat legkisebb jele nélkül; a sofőr már németül, sőt oroszul is próbálkozik – hiába. Itt ma csak szlovákul tudnak.

„A mindenit!” – rúgja ki végül maga alól a széket, megjegyezve, hogy egy hete itt még mindenki beszélt magyarul. „Ja, egy hete még sok minden másképp volt” – sziszegi utána a „személyzet”, és elfoglalja helyét a pult mögött, „csakazértis” felerősítve a Szlovák rádiót.

Irigység

Harmadik hete zaklat egy Nő. Csábít, hogy menjek vele nyaralni a Földközi-tengerre, luxushajó, luxusszállás, luxusellátás, meg amit akarok. Mindent megpróbáltam már, hogy lerázzam; hivatkoztam tengeri betegségre, sósvíz-, majd sóslevegő-allergiára, terrorveszélyre, elfoglaltságra, hűségre, meg arra is, hogy nem beszélek idegen nyelveket – mindhiába. Menjek, és kész.

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a zaklatást megelőzően az egyik üzletlánc áruházában bóklászva „titokzatos ügynökök” csípek fülön, és mielőtt azt mondhattam volna, hogy hagyjanak békén, kihúzták belőlem a nevem, telefonszámom, sőt azt is, hogy én a középosztály képviselője vagyok – tehát a munkanélküli és parlamenti képviselő közötti bő mezőny az enyém. A sorsoláson tengeri utat nyertem – hívott fel néhány nappal a vallatást követően a Nő –, csupán a tengerpartra és a visszafelé vezető utat kell megfizetnem, meg persze, amit egy hét alatt elfogyasztok, mondta, a szállás ingyen van. Luxushajó, stb.

Mondtam, ha lehetne, én itthon maradnék, mert dolgom van, munka, család, egyebek. Meg különben is, kikérem magamnak a három hét zaklatást, valamint azt is, hogy szervezik az életemet. A Nő végül megdühödött, és közölte velem, hogy az olyan fösvények, mint én, az életben nem jutnak el sehová.

Azóta a „tenger” és a „luxus” szavak hallatán megborzadok, álmaimban pedig egy szirén üldöz, végig-hosszig a Földközi-tengeren...

Paráznaság

Ilyenkor, karácsony táján, tényleg minden eladó. Olyan dolgok is, amelyek különben nem – például a Hit.

Tarkabarka indiai göncökbe és „kínai piacos” viharkabátba öltözött mosolygó fiatalember állít meg a forgalmas pozsonyi utcán. Hogy vagyok, hogy vagyok? – teszi fel a kérdést, mintha csak régi jó ismerősét üdvözölné, én meg csak úgy „micimackósan” vetem oda, hogy „hát, mint mindig”.

Szeretek-e vajh olvasni, kérdi, és szütyőjéből három szép, színes borítójú könyvet húz elő. Mindhárom mű szerzője az a Bhaktivédanta Swámi Prabhubádha, akit a Krisna-tudató hívők nemzetközi iskolájának vezetőjeként jegyeznek a világ műveltebb szegleteiben.

Mondom: néhány éve ismerkedtem meg a tannal, végigrágva magam a vaskos Baghavad Gitá-n, meg a még vaskosabb magyarázatán, sőt a Balaton melletti Krisna-völgyben is jártam. Az jó, mert elképesztő, mily kevesen ismerik az egyetlen és igaz tant, mondja, és megkér, fogadjak már el tőle egy könyvet. Legyen úgy! – hagyom jóvá, majd hónom alá csapva a könyvet folytatnám vágtámat, ám utánam szól. Hogy bár a könyv ingyen van, adakoznom kellene; vagy csináljuk vissza az üzletet.

Visszaadom, és arra gondolva, hogy a prostitucionalizálódás testi formáján kívül van egy sokkal keményebb is – a szellemi –, végeredményben elégedett vagyok. Megint megúsztam.

Torkosság

A karácsonyi forgatag legnagyobb attrakciója Pozsonyban minden évben a Fő téren zajlik. A különben csendes, főképp turisták által látogatott teret december elején felforgatják; kezdetét veszi a deszkatákolmányok, majd a pódium építése, hogy néhány nappal később megkezdődjön a zsibvásár.

A vásár és a hozzá hasonló jelenségek lélektani hatásait kutatva jöttem rá, mennyire befolyásolhatóvá, ergo kiszolgáltatottá teszi az embert a tudatalattija. Egy átlagos, tehát „normális” embernek ugyanis soha eszébe nem jutna, hogy ritmusra villogó csillagokkal telehintett Télapó-sapkában járjon-keljen a városban; ám ha eljön a karácsonyvárás szent ideje, egyszeriben megtelik a város villózó fejfedőt viselő bohócokkal. Mert az úgy járja. Rendes ember általában óva inti csemetéjét attól, hogy utcán vásárolt ételt fogyasszon, mert a szalmonellózis nevű ördög soha nem alszik, ám ilyenkor a lacikonyhák is teljes gőzzel működnek, senkinek eszébe nem jut, hogy az egymás hegyén-hátán fogyasztás nem épp a legegészségesebb.

A vásárok fényét viszont a hajléktalanok emelik elképesztő magasságokba, egy emberként tarhálva le mindenkit – nemre, fajra, nemzetiségre és vallási hovatartozásra való tekintet nélkül. Bizony megesik, hogy forraltborgőzös hangulatban egymásnak esnek az odavetett koncon, ami ilyenkor jár nekik. Szerintük. Szerintem meg egy kis nyugalom, az volna nagy ajándék...

Kapzsiság

Nyilván postásnak, vagy legalábbis üzenetrögzítőnek néztek azok a polgártársak, akik – nagyon logikusan kikövetkeztetve, hogy szakmámból adódóan némileg az adott világ csodáinak felmérésével kellene foglalkoznom – általam üzentek szeretteiknek, meg azoknak, akiket nem is szeretnek annyira, sőt...

Kellemes karácsonyt, valamint további sikerekben gazdag, boldog új esztendőt kívánnak általam egykori munkáltatóiknak a kelet-szlovákiai kerület azon kórházainak alkalmazottai, akik az egészségügyi reformból állítólag logikusan következő korszerűsítés és létszámleépítés miatt veszítették el munkájukat. A jókívánságokhoz csatlakoznak a tőketerebesi romatelep lakosai, akiknek az életkörülményei minden ígéret ellenére még mindig nem javultak, valamint az Érchegység bányászai, akik az olcsó ukrán ércnek „köszönhetően” az utcára kerültek. A legjobbakat kívánják a multinacionális nagyvállalatok vezetőinek mindazok a kétkezi munkások és eladók, akik a minimálbérnél alig nagyobb összegért dolgozhatnak műszakokban (karácsonykor is), a legjobbakat kívánja a posta hétszáz kézbesítője, akiknek ezen túl nem kell strapálniuk magukat, valamint a Kassáról indult „éhségmenet” résztvevői, amiért megtekinthették Brüsszelt.

A tátrai favágók viszont azt üzenik, hogy köszönik Jézuskának a szélvihart; most legalább két évre való munkájuk van.

Restség

ĺgy év vége felé hajlamosak vagyunk a lazításra, sőt arra is, hogy ellustuljunk. Ezért olykor pofonegyszerű dolgok miatt áll meg az élet.

A hipermarket pénztárosnője például ellazul, és rossz gombot nyom meg. Téved, általában a vevő kárára. A városi busz vezetője lusta még egyszer megnyomni az ajtónyitó gombját, ezért a tükörsima járdán alig tipegő néni további negyedórát fagyoskodhat. Laza a piaci árus is – annyira, hogy áruján nem is tünteti fel, honnan került forgalomba. Kiégett lakások, idő előtt felrobbant petárdák nyomai jelzik, hogy megint valamilyen mulasztás történt. A példák tárháza szinte kimeríthetetlen.

A legnagyobb restségnek azonban mindenképp az számít, ha az ember – lustaságból, vagy mert fél szembenézni önmagával – nem szakít időt arra, hogy elszámoljon azzal, amit elkövetett, illetve amit meg kellett volna tennie. Lelkész barátom szerint az emberek egy része azért nem szereti az ünnepeket, mert egész életük abból áll, hogy menekülnek – általában önmaguk elől –, karácsonykor viszont meg kell állni, és ilyenkor kétségbeesetten magukra maradnak.

Igaza lehet; miképpen azoknak is, akik amellett teszik le a voksukat, hogy még minden helyrehozható. Ha már felemlegettem a hét főbűnt, kötelességemnek tartom, hogy nevükön nevezzem a hét erényt, úgy is, mint: hit, remény, szeretet, okosság, igazság, állhatatosság és mértékletesség. Ha már egyszer Jézus feláldozta magát értünk...