Ki mondja meg, hová tűntek az égről a sólymok?

Az éj leple alatt modern terepjáró kapaszkodik fölfelé a meredek hegyoldalon. Út egy szál sem; a vezető dolgát az is nehezíti, hogy nem kapcsolhatja fel a fényszórókat. Csak a kis GPS készülék képernyője jelzi, hol is járnak; egy következő gombnyomásra pedig vörösen villózó fénnyel megjelenik útjuk végső célja is – a kincset rejtő sziklaorom. Csupán néhány hete mérte be hasonló készülékkel egyik kollégájuk, aki ennek fejében természetesen szintén részesedést kap majd.

Az út utolsó szakasza gépkocsival megközelíthetetlen. Toronymagas fenyők takarásában marad a Mitsubishi, miközben rakteréből fémesen csillogó szerkentyűk, gondosan öszszetekert kötélcsomók kerülnek elő. A férfiak magukra csatolják a hevedereket, és kezdetét veszi a nyaktörő tornamutatvány, mely sportteljesítményként sem elhanyagolandó – a szirt leküzdése, teljes sötétben. A kezdeti néhány méter simán megy, hiszen a sziklafal nem teljesen függőleges. Míg az egyik magasabbra halad, a másik biztosítja, majd ugyanez megfordítva történik. A mozdulatok szinte a tökéletességig összehangoltak, nem hangzik el egy fölösleges szó sem, csak pisszentéssel jelzik egymásnak, hogy minden rendben, folytatódhat a túra. Az alulról leküzdhetetlennek tűnő méterek egyre fogynak, pedig a szilafal helyenként kihajlik, mintha le akarná rázni ostromlóit. Már csak néhány méter – és elérik céljukat, a kis sziklateraszt.

Gyors, hangtalan „ügyintézés”, és a sziklateraszon található fészek máris üres. A leereszkedés gyorsabban megy; két-három méterenként elrúgva magukat a sziklafaltól, néhány másodperc alatt lent is vannak. A kötél és a hegymászó felszerelés a raktérbe kerül, az „áru” pedig egy szellős, fedett kosárban az ülések közé, a padlóra. Az éjszakai túra második szakasza következik, melyet szintén fényszórók nélkül kell megtenniük. A kiruccanás sikeres volt, a nyaktörő mutatvány gyümölcsöző. Az eredmény: két, alig néhány hetes, makkegészséges szirtisas-palánta. Talán az utolsók a széles vidéken. Eszmei értékük felbecsülhetetlen, feketepiaci áruk viszont nagyon is konkrétan kifejezhető – néhány százezer koronában.

HOVÁ TŰNNEK?

Bár a Szlovák Köztársaság törvényei tiltják, az igazságszolgáltatás pedig szigorúan bünteti a védett madarak befogóit, illetve a fészkek fosztogatóit, a ragadozó madarakkal való illegális üzlet – „hozamát” tekintve – bátran állítható a törvényen kívül eső fegyver- vagy szervkereskedelem mellé.

Hogy ki vásárol ma ragadozó madarat, és milyen célból?

A befogott példányok, illetve a fészkekből elrabolt tojások többsége külföldre kerül. A leggyakoribb célországok Nyugat-Európa, valamint az Arab-félsziget államai. Bár a nyugati kultúráknak sosem volt része a solymászat, tehát a ragadozó madarakkal történő vadászat vagy vadfogás, úgy tűnik, kedvet kaptak hozzá őseinktől, az ázsiai sztyeppekről érkező ősmagyaroktól, akiknél ez a hagyomány oly mélyen gyökerezett, hogy még totemállatunkat, a Turul-madarat is a sólyomról mintázták (egyesek szerint a turul nem más, mint a kerecsensólyom „túlmitizált” változata). Az európai solymászat a középkorban élte fénykorát, amikor a nemesek és az uralkodók kedvelt időtöltésévé vált. Az Alpok ragadozómadár-állományának megcsappanása után az idomítandó példányokat a Kárpátokból, valamint annak előhegységeiből próbálták beszerezni. Nagyon sok sólyom került így a Gömör-tornai Karsztból, az Érchegységből, valamint a Tátra bércei közül az olasz, a francia és a spanyol udvarokba, amit akár fényes karriernek is nevezhetnénk, ha figyelmen kívül hagynánk, hogy a sólymok és hasonszőrű – vagy inkább hasontollú – ragadozó társaik szabadnak születnek.

A nyugat-európaival teljesen ellentétes a helyzet az Arab-félsziget államaiban, ahol a solymászat több évszázados múltra tekint vissza, bár nagy valószínűséggel ők is a végtelen keleti sztyeppeken vándorló, majd a félszigetre is elvetődő nomád hordáktól vették át. Mivel elsősorban hegyvidéki fajokról van szó, a sólyom, sas vagy más ragadozó madár birtoklása az Arab-félsziget államaiban bizonyos státuszt jelent. Ha egy ilyen madárhoz pedig még „jólneveltség” is társul, az nagyban megnöveli az eszmei értékét – és persze az árát is. Egy-egy, az északi országokból „exportált” kőszáli sasért például a gazdag olajsejkek olykor több millió koronának megfelelő összeget is hajlandók kifizetni. A védett madár birtoklásáért, illetve fogva tartásáért kiróható büntetéstől és a törvény kezétől persze nem kell tartaniuk, mert a törvényeiket maguk írják. Az is valószínű, hogy eredetbizonylatot sem fog kérni tőlük senki, így zavartalanul hódolhatnak szenvedélyüknek, mely – nem tudom, miért – a „nemes” sportok kategóriájába soroltatik.

HAZAI HELYZET

A fentebb leírtakból kitűnik, hogy ha a helyzet nem javul, a ragadozó madarak emlékét nemsokára csak egykori fészkelő helyeik nevei fogják őrizni – úgy is, mint: Sólyomkő, Sas-vár, Héja-szirt. A helyzetet mentendő, Szlovákiában ma két, önkéntesekből álló szervezet, valamint három államilag fenntartott intézmény foglalkozik a természeti értékek védelmével, amibe természetesen besorolást nyertek a védett állatfajok is. Munkájukról, illetve az évek során elért eredményekről Martin Sárossy, a Szlovákiai Madárvédelmi Társaság munkatársa adott számot. „Elsősorban is szeretnék megvilágítani egy fogalmat, mely a társadalom körében még nem terjedt el – ez a madarak terhére elkövetett bűncselekmény, amely az angol bird-crime kifejezésnek felel meg. Az érvényes jogszabályok szerint ebbe a csoportba sorolható minden olyan tevékenység, amely a madarak életét közvetlenül veszélyezteti. De ebbe a kategóriába tartozik a fészkek kirablása is, amely szintén ellentétben áll a természetvédelemről szóló jogszabályokkal. A kereskedelmet szabályozó törvényeket is sérti viszont az, aki a befogott, foglyul ejtett példányokkal üzletel, hiszen az így szerzett jövedelméből nem fizet adót, tehát az államot károsítja meg. Jogilag meglehetősen összetett problémával állunk tehát szemben. A madarak ellen elkövetett bűncselekményeket is több kategóriára lehet osztani. Az egyik ilyen kategória a ragadozó madarak befogása, fészkeik kirablása, és az ezzel összefüggésbe hozható csempészet. Hazai solymász csak ritka esetben kockáztatja meg, hogy közvetlenül a természetben illegálisan befogott felnőtt példányt vagy fiókát neveljen, hiszen a hatóságok által végzett ellenőrzés könnyen fényt deríthet a törvénnyel ellentétben álló cselekedetre, és a büntetés ez esetben nem csekély. Az ilyen példányokat tehát inkább külföldön értékesítik. A bűncselekmények másik csoportja az emberi tudatlansággal, illetve a szinte mindenkiben meglévő vadászösztönnel hozható kapcsolatba. Ha egy gyerek légpuskát kap, egészen biztos, hogy előbb vagy utóbb élő céltáblákat fog keresni, és a legkézenfekvőbbnek tűnik majd, hogy madarakra lövöldözzön. De előfordulnak olyan esetek is, amikor engedéllyel rendelkező, tapasztalt vadászok lövik le – állítólag tévedésből – a védett, ritka példányokat. Szót ejthetünk arról is, hogy a mezőgazdasági termőterületek növelése szintén az állatvilág rovására történik, a műtrágya és gyomirtó túlzott használatának pedig a leggyakrabban a frissen permetezett termést fogyasztó madarak látják a kárát. Végezetül hadd említsem meg, hogy Szlovákiai meglehetősen előkelő helyet foglal el a védett egzotikus fajok csempészete terén. Az ország fontos tranzitállomás Ázsia, Afrika és a nyugat-európai államok között. Az a néhány szállítmány, amelyeket olykor sikerül lefoglalni, csupán a jéghegy csúcsa lehet. Hogy mi a megoldás? Széles körű felvilágosító munkával talán rá lehetne bírni az embereket arra, hogy ha a felsoroltakkal megegyező esetekkel kerülnek szembe, értesítsék a természetvédelmi szerveket, melyek minden járási hivatalban megtalálhatók. Ennél is egyszerűbb volna viszont felfogni, hogy a madarak esztelen pusztítása nem vezet sehová, hiszen minden faj kipusztulásával szegényebb lesz a világ.”

AZ EMBERISÉG LESZ SZEGÉNYEBB

A fenti állítás Mário Kern kapitánytól, a Belügyminisztérium különleges nyomozócsoportja tagjától származik. Szakterülete: a védett fajokkal való kereskedelem. „Gondolom, konkrét adatokra lesz kíváncsi” – mondja bevezetésképpen. „A madárcsempészetet, illetve -pusztítást, tehát a madarak rovására elkövetett bűncselekményekre a természet védelméről szóló törvény 181. paragrafusa, annak is „c” és „d” pontja vonatkozik. Aki tehát védett élőlényt fog be, tart fogságban, illetve üzletel vele, az az említett törvény „c” pontja ellen vét. Elmondhatom, hogy az elmúlt évtizedben az ilyen vétségek száma többé-kevésbé folyamatosan csökkent; míg 1994-ben például 59 esetet jegyeztünk fel, 1997-ben már csak 33-at, 2001-ben pedig csupán 29-et. Az esetek felderítettsége 60-75 százalék között ingadozik, ami – tekintettel arra, hogy nehezen tetten érhető bűnesetekről van szó – nem rossz eredmény. A törvény „d” pontja az orvvadászatra vonatkozik. E téren szintén csökkenő tendencia tapasztalható, hiszen míg 1994-ben 96, 1997-ben 64 esetet jegyeztünk fel, 2000-ben már csupán 43-at. A felderítettség itt jóval alacsonyabb, harminc százalék körül mozog; ennek az az oka, hogy az orvvadászok szinte azonnal eltüntetik az árulkodó nyomokat, valamint a tárgyi bizonyítékokat is. Érdekes ugrás tapasztalható az orvvadászatról készített statisztikában a 2000-es évben, amikor az esetek száma hirtelen 571-re növekedett, ami az előző évvel összehasonlítva csaknem kétszáz százalékos növekedést jelent. Ugyanez tapasztalható az élőlények védelméről szóló, a már említett „c” pont esetében is, mégpedig a tavalyi évben. A növekedés az előző évhez viszonyítva csaknem háromszáz százalékos. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a lakosság nagyobb kedvet kapott a törvény megszegésére. Mindössze az történt, hogy szigorúbbak lettek az ide vágó jogszabályok; ami néhány évvel ezelőtt csupán kihágásnak vagy szabálysértésnek minősült, az ma már bűncselekménynek számít. Az élővilág védelme szempontjából ezt mindenképpen pozitív lépésként értékelem, mint ahogy azt is, hogy a környezetvédelmi és a földművelésügyi tárca végre megtalálja a közös hangot, és egymáshoz idomítják rendeleteiket. Ami a ragadozó madarakkal való kereskedelmet illeti, a sokéves tapasztalatok azt mutatják, hogy az esetek döntő többségét nemzetközileg szervezett és irányított, technikailag nagyon jól felszerelt bűnszövetkezetek követik el. A lánc egyik végén a megrendelők, a másikon a beszerzők állnak, a kettő között pedig ott az értékesítő, valamint a terepviszonyokat jól ismerő megfigyelő. Bár az általuk okozott kár pénzösszegekben is kifejezhető, az eszmei érték ennek mindig a sokszorosa. Hiszen ami egyszer kiveszik a természetből, az nagyon nehezen telepíthető vissza – ha lehetséges ez egyáltalán.”

MINISZTÉRIUMOT NEKIK?

Az egyik közismert közéleti hetilap munkatársa – foglalkozására nézve tájépítő mérnök – fejéből pattant ki nemrég az a „magasröptű” gondolat, hogy jó lenne, ha Szlovákia kormánya életre hívná a madarak minisztériumát. A szerző ezzel csupán azt akarta a nagyérdemű tudomására hozni, hogy az országban annyi már a madárvédelmi körzet, hogy szerinte szükség volna egy ilyen intézmény létrehozására. Külön hangsúlyozza azt, hogy ezek többsége egybeesik a nemzeti parkokkal, amelyek száma szerinte szintén fölöslegesen magas. „A túlzott környezet- és természetvédelem – mint írja cikke utolsó soraiban – az ország gazdasági fellendülésének legnagyobb kerékkötője, (a minisztérium pedig – a szerk. megjegyzése) ... varangyként ül az amúgy bőségesen buzgó forráson.”

Igaza lehet a sorok írójának; ha tájépítő mérnök volnék, bizony engem is bosszantana, ha nem építhetnék autópályát a nemzeti parkon keresztül, vagy éppen valamilyen ritka madárfaj fészkelő helye miatt nem alakíthatnám át a folyópartot szép, szögletesen felparcellázott kultúrtájjá. Olyanná, amilyen például Brünn és Prága között húzódik, vagy amilyen több száz kilométeren át kíséri a németországi autópályákat, és amelyeknek a természethez már semmi közük nincs.

Ha lehet, azért én a természetre szavazok. Már csak azért is, mert minden, ami szép, belőle fakad.