Két elveszett apa a keleti fronton

Szőcs János (1913–1942) ebedi lakos, a 2. magyar hadsereg katonája, 1942 áprilisában Kálnán volt együtt utoljára a családjával. Felesége és anyja búcsúztak el tőle, és ott volt az 1935-ben született Ferenc fia is. Az utóbb nemzetközi hírű kísérleti fizikusi pályát befutó, ma nyugdíjas éveit töltő férfipozsonyi lakásának nappalijában, Ilona feleségével karöltve idézi fel emlékeit: „Én a nagymamámmal hazajöttem. Édesanyám ott maradt még egy éjszakára apámmal, megengedték.?

Partizánok

Szőcs János alakulatát Brjanszk környékére szállították, ahol partizánok ellen vetették be őket 1942 szeptemberében. Innen még csaknem 500 kilométerre van a hírhedt Don-kanyar, s hónapokra volt még a tragikus következményekkel járó januári szovjet támadás, azonban a magyar hadsereg már 1942 nyarán és őszén is komoly vérveszteségeket szenvedett.

Az első tűzharc során, amely Szőcs János alakulatát érintette, és a rendkívül nagy kiterjedésű és sűrű erdőkben zajlott, négyen megsebesültek a lábaikon, köztük az ebedi férfi is. A hadsereg ezután elkezdte a sérültek kimentését. „Jöttek visszafelé, és a fákat azon a sűrű erdei úton bedöntötték a partizánok. Tudták, hogy ez a veszélyes. Akik tudtak járni, azok kiszálltak az autóból, és az erdőn át visszakerültek az alakulatukhoz. De négyen, köztük apám is, ott maradtak. Apámat kirakták a fűbe, ő azt mondta, hogy hát itt fognak minket agyonlőni? – meséli fia, Ferenc. Kivégzésre aztán szerencsére nem került sor, ugyanis állítólag moszkvai emigráns magyar kommunisták nyomására a szovjet hadsereg és a partizánok kíméletesebben bántak ezekkel a magyar hadifoglyokkal azért, hogy esetlegesen különálló alakulatokat szervezzenek belőlük.

Az egyik túlélő, a málasi Hruska János elbeszélése alapján – Szőcs Jánoson kívül, akinek a sérülése ezt lehetetlenné tette – idővel mindnyájuknak munkákat osztottak ki az erdei partizántáborban. Épp akkor, amikor őt magát elküldték krumpliért, lövöldözés kezdődött. Behúzódott egy kocsi alá, s mivel a partizánok közben visszavonultak, német katonák fogták el őt. Miután bebizonyosodott, hogy igazat mond és a partizánok valóban foglyul ejtették, néhány hét múlva hazaküldték. A hír azonban, amit a Szőcs családdal közölnie kellett, lesújtó volt: a 29 éves családapa elhunyt. Hogy végül mi volt a halál oka, az sosem derült ki. Azt valószínűsítik, hogy a nem megfelelően kezelt sebe fertőződhetett el, s ebbe halt bele.

Miután Hruska János hazatért Málasra, hírt küldött Ebedre is, és Szőcs Ferenc nagyapja kerékpárral felkereste őt. Az később úgy emlékezett, hogy elmondta, Szőcs János meghalt, de a nagyapa végül ezt a hírt nem közölte Ebeden. Ezt követően mintegy 30 évig nem tudtak meg semmi biztosat a fiatal családapa sorsáról, hivatalosan csak annyi információt kaptak róla, hogy eltűnt.

Kutatni egy apa után

A három évtizedes bizonytalanság vége akkor kezdődött, amikor Szőcs Ferenc 1973-ban elvette feleségül a farnadi születésű Gergő Ilonát. „Mentünk az anyóshoz látogatóba, és ki van írva, hogy Málas. Mondom, én Málasra emlékszem, mert onnan volt egy ember, aki hazajött és ott apámmal volt. Mondom Ilinek, menjünk el Málasra. Megebédeltünk Farnadon, majd elmentünk a faluba, könnyen megtaláltuk, Hruska Jánosnak hívták. És ő kezdte a történetét, hogy hogyan volt apámmal? – emlékszik vissza Ferenc. A férfikészségesen elmondott mindent, amit tudott. Ezt követően felkeresték a erdőben megsebesült négy ember közül azt is, aki Kétyen élt. Noha az évek során néha megtalálták Szőcs Ferencet olyan pletykák, hogy él az apja – elterjedt név volt a Szűcs és a Szőcs – de végül egyre biztosabbak voltak abban, hogy mi is az igazság.

Később, főként a tudományos karrierje és orosznyelv-tudása segítségével a Szovjetúnióban is próbált kutakodni az apja után. Hruska János beszámolt neki például olyan személyekről, akik Moszkvából érkeztek az erdőbe megnézni az elfogott magyarokat, de tudott akkor már magas magyarországi pozíciókat betöltő személyekről is, akik részt vettek a harcokban. Szőcs Ferenc ezen a vonalon próbált meg mindenkivel beszélni, akivel csak lehetett. Többek között megismert embereket az erdei partizánalakulatból is, akik sok használható információval nem tudtak szolgálni, de többen emlékeztek a négy magyar fogolyra. Mint mondja, szovjet forrásait megérintette, hogy nagy erőkkel próbálja megtudni az apja sorsát. Végül megismerte a brjanszki terület akkori főtitkárát, Judicsevet is, aki szintén próbált neki segíteni. Mint végül kiderült, Szőcs János valószínűleg egy tömegsírban nyugszik Brjanszk mellett. Ferenc nem volt soha a helyszínen, de az erdőn keresztülhaladt vonattal, s mint mondja, akkor nem aludt. Ébren volt.

Két elveszett apa

Szőcs Ferenc és felesége, az 1942 -ben született Ilona életét erőteljesen befolyásolta a 2. magyar hadsereg tragédiája, ugyanis Ilona édesapja szintén kikerült a keleti frontra, mi több, kiderült, hogy a két férfiugyanabban a században szolgált, így ismerhették is egymást. Ezen felül mindketten 1942 szeptemberében hunytak el.

Ilona apja, Gergő József (1908– 1942) volt. Szeptember közepén Arhangelszkojenél esett el. „Nálunk egyszerűbb a történet, mert az volt, hogy hazajött a harmadik szomszédunk, Havlík bácsi sántán, ő mondta aztán anyunak, hogy Ilus, ne várd, mert ott volt a lövészárokban, ahol ő így megjárta a lábával, de az apu fejlövést kapott, úgyhogy ő azonnal meghalt? – emlékezik Szőcs Ilona, s esetük azért is egyszerre különös és megható, mert ő maga egy hónappal később, októberben született. Kálnán, a búcsúzáskor már várandós volt vele az édesanyja. „Apu nagyon szeretett volna egy kislányt, olyan kis barnát, mint a szomszédban is volt. Ez sikerült, csak már nem érte meg szegény?– mondja Ilona. Férjének édesanyja végül özvegy maradt, de az övé nem, és mint mondja, anyjának második férje szerencsére apja helyett apja volt.

Számon kérték még a gyerekeink is. Megkérdezték, mikor kisiskolások voltak, hogy hol vannak a nagyapák?

Úgy tudják, egy Jablocsnoje nevű település melletti haditemetőnél szerepel Gergő József neve, de mivel máshol esett el, lehetséges, hogy nem ezen a helyen nyugszik.

Hiány és megbékélés

Szőcs Ferenc hétéves volt, amikor apja elesett a fronton, így több bensőséges emléke van róla. Az ebedi templomban mindig a karzatra vitte őt fel az apja misék idején, s mint mondja, azóta sem tud máshova menni, mint föl a kórusra, ha elmegy misére a szülőfalujában. Az 1941/42-as tanév első félévének bizonyítványát is még az apja írta alá.

S hogy meg lehet-e békélni egy elveszett szülő hiányával? „Nem lehet mást csinálni? – mondja derűsen Ilona. Ferenc elmondta, még a két lányuknak is feltűnt a nagyapák hiánya: „Én megbékéltem, de apám hiányzott mindig. És számon kérték még a gyerekeink is. Megkérdezték, mikor kisiskolások voltak, hogy hol vannak a nagyapák? És a te apád hol van? És az anyunak az apja? Hát mind a ketten odavesztek. Jöttek a nagyapák az osztálytársakért, és a miénk hol van? Legalább az egyik.

A vérveszteség

Az 1942-ben a keleti hadszíntérre kivezényelt 207 ezer fős 2. magyar hadsereg emberállománya nagyjából egyenlő mértékben fedte le az akkori országterületet. Csaknem egy évig vettek részt a sereg alakulatai különféle harcokban, amelynek a legtragikusabb epizódja a januári szovjet offenzíva volt. A korabeli magyar viszonyokhoz képest egyébként jól felfegyverzett 2. magyar hadsereg 128 ezer fős veszteséget szenvedett el. 50-50 ezer az elesettek és a sebesültek száma, 28 ezren pedig fogságba estek, akik közül végül sokan nem tértek haza a hírhedt fogolytáborokból.