Keletről jelentjük: nincs baj, csak terjed a vérbaj...

Ondrej Bobík főorvos: A kórt talán a lányok hozták haza, ám a „többnejűségben” élő férfiak terjesztik.A szerző felvételeiKELETI KOR- ÉS KÓRTÜNET

Mint ahogy igaz, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, úgy igaz az is, hogy minden kornak megvan a maga nyavalyája. Az egyes korszakok között mindössze annyi a különbség, hogy volt, amikor nyíltan beszéltek a fertőző – főképp nemi érintkezéssel terjedő – betegségekről, máskor meg titkolták a létét; mint a szocializmus éveiben, amikor hivatalosan sem prostik, sem nemi betegségek nem léteztek az Édentől keletre (esetleg burzsuj körökben).

ĺgy eshetett meg, hogy majd másfél évtizeddel a rendszerváltást követően most értetlenül állunk a Tőketerebesen kitört vérbaj (luesz, szifilisz) járvány fölött. Pedig ebben a térségben mindig is észleltek eseteket, évente több tucat beteget kezeltek a járási kórházban (a másik ilyen gócpont – talán mondanom sem kell – a főváros). A közegészségügyi szakemberek által helyi járványként kezelt megbetegedések háttere homályos; mindenki a másikra mutogat, egyesek hallani sem akarnak arról, ami a város peremén álló romatelepen zajlik, úgy általában pedig senki sem tud semmiről...

„Darázsfészekbe nyúlsz, tudod-e?” – szegezte nekem a kérdést Kristina Magdolenová, a Roma Hírügynök-ség-Roma Press Agency vezetője, amikor Tőketerebes felé araszolgatva, felkerestem Kassán. – „Ahol gyakran nincs meg a mindennapi betevő falat sem, mert az uzsorások elszedik a pénzüket, nem szívesen beszélnek a nyomorúságról. Tudják ugyan, hogy néhányan megbetegedtek, és sokan fertőzöttek, de nem szívesen beszélnek róla. Ez talán annak tudható be, hogy szégyellik az életkörülményeiket, azt, hogy nem élhetnek úgy, mint a „gádzsók”. Van ugyan néhány szervezet, amely próbál segíteni rajtuk, különböző egészségügyi témájú előadásokat szerveznek számukra, vagy roma nyelven írt röplapokat osztanak szét közöttük, de ezeknek semmi hasznuk. A romák olyanok, hogy konkrét példákra van szükségük, amelyben felfedezhetik magukat, a sorsukat – ilyennel pedig nem szolgál nekik senki. Míg ezt meg nem értjük, minden felvilágosító munka pusztába kiáltott szó marad csupán. Ki vagy mi felelős azért, hogy a perifériára kerültek? Az ötvenes-hetvenes évek letelepítési programja. A nemi betegségek, a promiszkuitás (a szexuális partnerek váltogatása) sosem volt jellemző a roma közösségekre. Amikor a letelepítés éveiben szétverték a nagy családokat, a romák szekere megindult lefelé a lejtőn. Először csak kisebb bűncselekményekbe keveredtek, majd jött a prostitúció, a szervezett bűnözés, és minden, ami ezzel jár – beleértve a romának roma által történő kizsákmányolását is. Az uzsorázás közben politikai befolyással párosult, amit mi, a többség adtunk néhány tanultabb roma kezébe. Ma ott tartunk, hogy az alapok, társadalmi szervezetek tulajdonképpen legalizálják az uzsorások tevékenységét.

De a témánál maradva: kutasd fel Milan Horvátot, aki közülük származik. Ő jelentette az első megbetegedéseket, amiért előbb megverték, majd kiűzték a telepről, később pedig halállal fenyegették. Ha jól tudom, az orvosok rejtegetik valamelyik elmegyógyintézetben.”

HORVÁT, A KULCSFIGURA

Horvátra sem aznap, sem pedig kutakodásom második napján nem találtam rá. Bár a telefonhívásokra nem felelt, mégis sikerült egész pontosan „bemérnem”, melyik intézetben tartózkodik. Ott azonban közölték velem: beláthatatlan ideig egészségügyi sétán van.

Annyi azért mégis kiderült róla, hogy – bár a tőketerebesi romatelep szülöttje – nem kis kaliberű személyiség. Akár apostol is lehetett volna belőle, ha be nem teljesedik rajta a saját hazájában – ez esetben telepén – prókátorkodni kívánók sorsa, a kiűzetés. Mint kiderült, hosszú éveken át Olaszországban élt, ahonnan azonban távoznia kellett. Mint társainak elmondta, beutazta egész Európát, sőt a tengeren túlra is eljutott, és tapasztalatokban gazdagon, nagy tervekkel tért vissza szülőföldjére. Felvette a kapcsolatot a helyi vezetőkkel, és mivel a térségben akkoriban az ANO-Új Polgári Szövetség pártja mozgolódott legerősebben, őket is beavatta a terveibe. Később közösen megrendezték a Miss Roma szépségversenyt, melynek a Markíza televízió hatalmas reklámot csapott, és úgy tűnt, jó irányt vesznek a dolgok a telepen, amikor Horvát a vérbaj tüneteit fedezte fel néhány társán. Az esetet azonnal jelentette az orvosoknak, valamint a rendőrségen is. Ekkor vált közellenséggé – a romák, abbéli félelmükben, hogy megbélyegzettek és elszigeteltek lesznek, jobbnak látták, ha eltávolítják közösségükből az „árulót”. Egyesek mérget mernének rá venni, hogy ő hintette el a vérbajt az egész telepen (ami, tekintettel a csaknem háromezer fős népességre, nem kis teljesítmény). Horvát napokig a város körüli erdőkben, mezőkön bujkált, míg végül súlyos betegen kórházba került. Azóta egyik közegészségügyi intézményből a másikba dugják, attól függően, hol van éppen szabad kapacitás, hol nem veszik észre, ha valaki csak „passzióból” foglalja az ágyat. Közben kiterjedt levelezést folytat Nyugaton élő rokonaival, barátaival, üzletfeleivel, sőt Strasbourggal is. A nyilvánosságot – teljesen érthető okokból – kerüli, csupán néhány kiválasztottal érintkezik. Én azonban nem tartozom közéjük.

BELÉPÉS CSAK KALANDOROKNAK!

Talán ezt is felírhatták volna a Tőketerebes melletti telepre nyíló utca kezdetét jelző táblára. Mivel kassai kolléganőm előre figyelmeztetett, hogy ide a járási hivatal szociális osztályának a romák ügyeivel foglalkozó, tehát velük naponta érintkező munkatársa is csak „díszkíséretben” szokott belépni, és hogy nem ajánlatos errefelé holmi szifiliszek iránt érdeklődni, fotózni meg már szinte erkölcstelenségnek számít, jobbnak láttam felkeresni Andrej Zajacot, a tőketerebesi Járási Hivatal mellett működő Romák Tanácsának tagját. Ő, mint megjegyezte, nem egészen érti a telep lakosainak a felfogását és hozzáállását. Elutasítani a segítséget? Nem okos dolog.

„Nem értem, mi folyik a telepen. A helyzet az, hogy az orvosok segítséget ajánlottak fel a betegeknek és fertőzötteknek, ők viszont ezt elutasítják. Egyesek szégyenkeznek beszélni erről, mások meg talán attól félnek, hogy diszkriminálja őket a város lakossága. Tény, hogy mióta Milan Horvát megjelent a telepen, sok dolog lökést kapott, ám fény derült a betegségre is. Azt is beszélik, hogy ő hozta be ide, egy másik verzió szerint pedig a Csehországba és Németországba strichelni járó lányok. De hát a városban lakó lányok között is akadnak szép számmal, akik ezt a mesterséget űzik, tehát akkor ott is felütötte volna a fejét. A gond az, hogy nem akarnak szembesülni a problémával.”

Nagyjából ezen a véleményen van az Állami Egészségügyi Intézet Epidemiológiai Osztályának vezetője, Mariana Sallaiová doktornő is.

„Elöljáróban leszögezem: mi nem diagnosztizálunk, mert ahhoz a terepen kellene felkutatnunk a teljes népesség körében a betegeket és fertőzötteket, és erre eddig nem volt szükség” – mondja bevezetőül – „Mindezt a bőrgyógyászok végzik, rendeléseik alkalmával. Az adatokat ők csupán az Egészségügyi Információs és Statisztikai Hivatallal közlik; innen kapjuk meg mi az adatokat egy-, olykor kétéves késéssel. A mi feladatunk elsősorban a fertőző betegségek nyilvántartása, havi és éves elemzések készítése, a betegségek terjedésének nyomon követése, illetve a védőoltások megszervezése.

Az idei szifilisz-járvány kapcsán azt tudom elmondani, hogy az eredetét kizárólag a betegekkel folytatott beszélgetések alapján tudjuk meghatározni, ez pedig nem kis próbatétel. Természetes, hogy senki nem akar beszélni a nemi életéről, félrelépéseiről, különösen ha házas emberről van szó. Lépésről lépésre araszolunk előre – a nők esetében több, a férfiaknál kevesebb sikerrel. Eddig huszonöt esetet tudtunk kivizsgálni, és további négyről van tudomásunk. A legfiatalabb fertőzöttek kilenc, illetve tizenöt évesek voltak.”

AZ E55-ÖS CSAPDÁJA

Aki nem tudná: az E55-ös az a Cseh-országból Németországba vezető gyorsforgalmi út, amely mentén a mezők vad liliomai kínálják bájaikat, kegyeiket és tudásuk legjavát a kertészkedni – leginkább dugványozni – kívánó nemzetközi nagyközönségnek. Akad közöttük árvaházból szökött lelenc, elűzött, hűtlen asszony, a nagyvárosok jobb szállóiból kivénhedt kurtizán, bérét eképp kiegészíteni kényszerülő értelmiségi, meg olyan is, akit szellemi képességei nem predesztinálnak semmilyen komolyabb erőfeszítést igénylő munkára. Az E55-ös mellett tehát mindenki megtalálhatja a számításait. A „szerencsésebbje” egy-egy jobb kuncsaft segítségével akár Németországba is eljut, ahol megverik, elveszik az útlevelét, bezárják egy lakásba, és attól kezdve kizárólag a stricijére dolgozik. Ha valahogy mégis sikerül megszöknie (ez általában kamionsofőrök segítségével történik, akik némi készpénz fejében hajlamosak ezt-azt átvinni a határon, de a vám egy részét ők is természetbeni juttatás formájában kérik), történetét itthon eladja valamelyik bulvárlapnak (a lehető legbrutálisabb tálalásban: szem letakarva, véraláfutások a testen), mely címlap-sztorit kreál az ügyből; az illető pedig örül, hogy ép bőrrel megúszta az ügyet. Ezért is nevezik az ilyeneket örömlányoknak.

Ondrej Bobík doktornak, a tőketerebesi kórház bőrgyógyászati osztálya főorvosának megvan a véleménye a kór eredetéről, és azt nem is rejti véka alá. Talán ő az egyetlen, aki nyílt lapokkal játszik ebben a játszmában.

Útburkolat...? Az itt sosem volt, de tessék megnyugodni, még jó ideig nem is lesz... Sokan sétáltak bele az E55-ös csapdájába?

Bizony, elég sokan; talán onnan hozták be a lányok a vérbajt Terebesre. A csehországi kórházak – ahol már az előrehaladott stádiumban, tehát a bőrfelszín elváltozásaival jelentkeztek – ugyanis hazaküldik őket azzal, hogy itt van a bejelentett állandó lakhelyük, tehát itt kell kezeltetniük magukat. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy áttoloncolják nekünk a szifiliszeseket, de különös, hogy pontosan ebben a térségben gyűltek össze.

Szóba jöhet más lehetőség is?

Igen. Meglehet, hogy az Újhely, Tiszacsernyő és Felsőnémeti határátkelőknél várakozó kamionsofőrök terjesztették, akik szintén előszeretettel veszik igénybe a lányok „szolgáltatásait”. Van egy harmadik „út” is, az pedig az erotikus szalonokba vezet, ahol a hölgyek – romák és nem romák – munkát vállalnak. Érdekes, hogy főképp Rózsahegyre, Zólyomba vagy Nyitrára járnak „dolgozni”, mégpedig azért, hogy ne ismerjék fel őket; onnan azonban nem jelentettek járványt.

Hány szifiliszes beteget ápolnak jelenleg?

Az év elejétől szeptemberig huszonhárom megbetegedést észleltünk, ám ezek száma a hónap elejétől ugrásszerűen tízzel emelkedett. A tíz új esetből nyolc a romatelep lakosait érinti. Mint kiderült, mind a tíz szexuális úton kapta el a betegséget. Nem tudom, mennyire vagyok korrekt, ha kijelentem: a „forrás” nem a terebesi járásban van.

A sajtó tájékoztatott arról is, hogy kiskorúak is megkapták a betegséget.

Tudni kell, hogy a vérbaj kizárólag intim kontaktus útján terjed; a baktérium hordozója lehet a nyál, a hüvelyváladék és a vér is. Közvetve, tehát nem nemi úton csak abban az esetben terjed, ha megszegjük az alapvető higiéniai szabályokat. Elég, ha a vérbajban szenvedő egyén törölközőjét más is használja, és maga is hordozóvá, majd beteggé válik.

Ők tehát nem nemi úton kapták el?

Ha erre céloz, kiskorú egyén szexuális zaklatásának csupán egy esetéről van tudomásunk, melynek áldozata egy ötéves kisfiú volt. A vérbaj azonban örökölhető is; ha az anya nem kezelteti magát a terhessége ötödik hónapjáig, tehát a méhlepény kialakulásának kezdetéig, a baktériumok megtámadják a magzatot is.

Hosszú évek után tavaly kezdték a szifilisz kapcsán ismét emlegetni ezt a térséget. Milyen volt a helyzet az ezt megelőző években?

Három-négy esettel találkoztunk évente. Tudni kell viszont azt, hogy az országon már átsöpört néhány nagy szifilisz-járvány, amelyeknek követni lehetett az útját, és megtenni a szükséges intézkedéseket. Az első, a lakosság egészét érintő szűrést 1948 és 1952 között végezték. Mivel az országon több hadsereg is végigvonult, szükségessé vált az általuk elhintett betegségek kivizsgálása, kezelése. A második szifilisz-szűrésre a vasfüggöny leomlását, majd a néptömegek áramlását követően került sor. Ez nem terjedt ki az összlakosságra, csupán néhány célcsoportra. Az eredmény pozitív volt; de kiderült az is, hogy a betegség Németországból, Horvátországból, Ukrajnából, illetve a volt szovjet köztársaságokból került az országba.

Honnan eredeztethető az idei, illetve tavalyi hullám?

Nehéz megmondani. „Diszkóbalesetként” kezeltük az ügyet, mivel a fertőzött fiatalok nagy része azt állította, éjszakai szórakozóhelyeken kötött alkalmi ismeretség által „jutott hozzá”. Az idei statisztikát az is feldobta, hogy kiderült: a roma telepen létezik a tizenéves fiúknak egy olyan, mintegy húsz fős csoportja, akik a közös szipuzáson kívül homoszexuális viszonyt is fenntartanak egymással.

Mennyire lehet a roma lakosságra számítani a járvány lokalizálása, eredetének felderítése, illetve gyógyítása terén?

Ez szinte sziszifuszi munka. Senki nem akar a kapcsolatairól beszélni, a kuruzslónak pedig nagyobb a becsülete előttük, mint az orvosnak.

A CIGÁNYOK VÉGÜL A MENNYBE MENNEK

Minden jó, ha jó a vége – zárhatnám le vadkeleti helyzetjelentésemet, elégedetten nyugtázva, hogy végül – a terebesi képviselőtestület egyetlen roma tagja, Koloman Demeter, valamint a járási hivatal „romaügyi megbízottja”, Ružena Neupauerová kíséretében – mégis végiglejthettem a telep utcáin, sőt meglátogattam a helyi kilencéves alapiskolát is, ahol épp aznap észlelték az A-típusú fertőző májgyulladás, azaz sárgaság első esetét. Megtekintettem a helyet, ahol száz év után első ízben szúrta le egy roma legény a riválisát, a meszsziről kiégettnek látszó, közelről azonban nagyon is népes, vidám barakkokat, és az újonnan átadott tizenhét lakás egyikébe is betértem. A szifiliszről persze senki semmit nem tud, „az csak az orvosok huncutsága, mert nem tudnak mit kezdeni az idejükkel, és hülyeségeket találgatnak”, volt a leggyakoribb válasz... Neupauerová azt is elárulta: az egész rémhírterjesztés csak arra jó, hogy Bobík doktor Tőketerebesen megtarthassa a bőrgyógyászati osztályt, és ne kelljen nyugdíjba vonulnia... Csak senkinek meg ne mondjam. „Amíg Horvát úr meg nem jelent, a roma lakosság azt sem tudta, mi az a szifilisz!”

Előttem, aki köztudottan a hitetlenek és a kákán is csomót keresők népes hadát szaporítom, a tőketerebesi „vizit” kérdések sokaságát nyitotta meg. Hogy valami nincs rendben, az régóta nyilvánvaló. De ebben egyetért velem szinte valamennyi népesség-kutató, illetve szociológus is, akiktől a téma kapcsán tanácsot kértem. A kommunizmus darabjaira törte a hagyományos cigány (nem roma!) családi modellt, melyben mindenkinek megvolt a maga szerepe, amely lehetővé tette több generáció egymás mellett élését, és amely évszádokon, vagy évezredeken át sikeresen működött. Elszakította azokat a kötelékeket, melyek a gazdag kultúrájú népet a múltjához, ős-tudatához kötötték; helyettük egy vasbeton művilágot kínált fel nekik, amelyben nem tudnak – mert mentalitásukból kifolyólag nem is tudhatnak – élni. Az etnikum ezáltal erkölcsi válságba került, melynek egyenes folyománya a magas bűnelkövetési arány, a prostitúció elterjedése, a szervezett bűnözés megjelenése, valamint mindezek kísérőjelenségei – a szifiliszt is beleértve.

Legfrissebb értesüléseim szerint Kelet-Szlovákia néhány településének roma lakossága már megalkudott az uzsorásokkal (akik mögött szinte biztos, hogy nem roma vállalkozói csoportok és ügyvédek állnak), hogy az Európai Unióhoz történő csatlakozást követően eladják nekik házaikat, telkeiket. A pénzen majd használt autót, lakókocsit vásárolhatnak, és határok nélkül bolyonghatnak a nagy és szabad Európában, amely már az övék is lesz.

Lelki szemeimmel már látom is, ahogy a Cigány siratót énekelve, a szakadt mercikkel és zsigákkal – melyek alatt köztudottan a kövezet is felröhög – elözönlik Európa autópályáit, majd valamelyik nagyváros peremén meghúzódva, új életet kezdenek. Olyat, amelyik jobb lesz, mint ez a mostani, ez a rongyos...