Keleten a helyzet, avagy honnan jön a fény?

Ifjú pozsonyi ismerősöm mondja a minap, hogy Gömörbe készül magyarországi barátaival. Merthogy szívük csücske ez a vidék. Imádják a gömöri tájat, a nyitott gömöri embereket, a hegyek közt megbúvó városokat, a dombokat, patakokat, egyszóval az egészet úgy, ahogyan van. Csak egyet nem ért, teszi hozzá nagy kérdőjellel a tekintetében: honnan az a nagy elesettség, ami Gömörben tapasztalható? Mi az a rettenetes tétovaság, tespedtség és bizonytalanság az emberekben, akikből szinte minden kezdeményezés, sorsuk iránti felelősség kiégett?

Néhány napja ezen töröm a fejem, és bevallom, nem tudom a pontos választ. Valószínűleg nincs is pontos, kimerítő válasz. Csak fragmentumokat, részigazságokat és féligazságokat tudok előkotorni földijeim mentségére. Amik persze, ha részigazságok is, valós tények. Lehetne őket sorolni a végtelenségig. Gömörben, Nógrádban, de Hontban is, ellentétben például Mátyusfölddel vagy Csallóközzel, sokkal nagyobb rombolást vitt véghez az asszimiláció, hiszen a pártállamban az észak-déli irányban kialakított járások forgatókönyve szerint a járási hivatalokba, iskolaügyi osztályok vezetői posztjaira, fejlesztési osztályok íróasztalai mögé általában az északról érkező elvtársak ülepe alá tolták oda a széket, magyar nemzetiségű legfeljebb az ideológus pecsovicsok voltak, akik hálából, hogy asztalosinasként, szabólegényként vagy foltozóvargaként kaptak kisisteni hatalmat, igyekeztek alaposan megszolgálni az elvtársi kegyet. Aztán ezekre a vidékekre úgy tekintett a szlovák kommunista politika, mint aláaknázott területre, amelyeket nem tanácsos túlzottan fejleszteni. De talán még szomorúbb, hogy a több évtizedes rombolás belülről őrölte fel az itt élő embereket.

Valahányszor szóba kerül a dolog, az a kis gömöri falucska jut eszembe a nyelvhatárról, amely kirakatpéldája lehetne a tehetetlenségnek. Páskaházán évekkel ezelőtt gondoltak egy nagyot, és elhatározták, hogy felújítják a kissé elhanyagolt állapotban levő református templomot. Mivel ezt önerőből egy kis község képtelen elvégezni, különféle alapítványokhoz fordultak támogatásért. Jött is a segítség Svájctól Hollandiáig, még lelkes magyarországi – egyébként erdélyi gyökerű – vállalkozó is akadt, aki ingyen és bérmentve hozta az építőbrigádját. Hamarosan takaros új tető került a templomra, rendbeszedték a falakat. Már csak a padsorokat kellett volna elkészíttetni valakivel, és következhetett volna a felszentelés vagy az újraszentelés. A mesének azonban ezen a ponton vége szakadt.

Szép és dicséretes dolog, hogy a páskaházai lokálpatrióták felújították a templomukat, de a dolognak van egy szépséghibája: a községben hosszú évek óta nincs iskola, a munkanélküliségi arány magas, a fiatalok menekülnek a faluból. Ezzel egyidejűleg megjelentek a betelepülők, akik főleg Kassáról jönnek. Olcsón felvásárolják a takaros házakat (akárcsak az egész környéken), s már akad olyan utca is a faluban, amelyben négy egymás mellett álló házban laknak egykori kassaiak. Akik természetesen szlovákok, miközben a faluból elszármazó értelmiségiek úgy vesznek el a nagyváros rengetegében, mint vízcseppek a tengerben.

A dolog tehát úgy fest, mint a féllábú ember, aki versenyt szeretne futni. Félő, hogy a papnak néhány év múlva nem lesz kinek istentiszteletet szolgáltatnia, tanítóra már régen nincs szükség, a gyerekek elvándorolnak, az öregek kihalnak. A szövetkezet rég befuccsolt, a környékbeli üzemeket bezárták vagy bezárják. Miféle jövő – miféle magyar jövő – várhat Páskaházára és a hozzá hasonló gömöri falvakra? Majd a bezúduló magyar tőke megmenti a helyzetet? Bajosan. Aki kívülről, idegenként nézi a dolgot, természetesen nem érti, mi történik ebben a régióban. Hogy miért elesettek az emberek, miért legyintenek, ha régiófejlesztésről és uniós támogatásról hallanak. Hogy miért nem gyártják futószalagon a pályázatokat. Hogy már nem várnak senkitől és semmitől segítséget, mert nem számíthatnak senkire.