Katona volt Líbiában

A fülekpüspöki fiatalember gépe négy órával és tíz perccel később szerencsésen landolt Tripoliban, Líbia fővárosában. Az utazás előzményeihez tartozik, hogy az egyes műszaki alakulatok tisztjei kijelölték azokat a leszerelés előtt álló katonákat, akik másfél év alatt bizonyították rátermettségüket. Közölték velük, hogy a szövetségi állam kormányának rendelete lehetőséget nyújt nekik a katonaság meghosszabbítására, ezen belül pedig líbiai szolgálatra. Valóban csak a legjobbakat választották ki, a tábori harckocsizó alakulat kétszáznegyven katonájából például csak nyolc szerelőnek ajánlották fel a libiai munkát, az orvosi vizsgálatok és a katonai kiképzést követően pedig csak hárman ülhettek fel arra a bizonyos repülőgépre, amelynek fedélzetén volt György Kálmán is.

Szeretett volna egy színes televíziót

„Néhány bajtársam nem azért maradt itthon, mert alkalmatlannak találtatott, hanem a térségben kirobbant feszültség miatt nem vállalta a kiutazást – magyarázza György Kálmán. – Líbia és Egyiptom ugyanis akkortájt katonai konfliktusban állt egymással, egy katona pedig mindig elsődleges célpont a háborúban, akkor is, ha külföldi alakulat tagja. Szóval kellett egyfajta elszántság és főleg cél, amiért az ember vállal ilyen kockázatot. Szegény családból származom, öten voltunk testvérek. A katonaság a líbiai munkáért jó pénzt ígért, ami nagyban befolyásolta döntésemet. Mindig konkrét és elérhető célokat tűztem ki magam elé, úgy terveztem, nem maradok kint, csak addig, amíg összegyűlik egy színes televízióra való.”

Közben a fiók mélyéről előkerülnek a három év történéseit őrző naplók, sok-sok fotó és Észak-Afrika térképe. Vendéglátóm megmutatta, hol töltötte fiatalsága három esztendejét, merre bolyongott a hosszú vallási ünnepek alatt barátaival, és fényképekkel illusztrálta az európai ember számára szinte valószínűtlenül furcsa világot: a líbiai településeket, a tengerpartot, a sivatagot... Szálláshelye, Tazsura az egyik legszebb líbiai üdülőközpont, Madina Szia-Hia tőszomszédságában fekszik, a munka után órákat töltött ott, szigonnyal fogott halat. A nagy mohamedán ünnepek alkalmával pedig barátaival felfedező utakra indultak, olykor többszáz kilométerre is eltávolodtak szálláshelyüktől, persze közvetlen felettesük és a katonai bázis vezetőjének engedélyével.

Líbiai emlékek

„A mohamedánok a ramadán után készülődtek a kis bajrám megünneplésére, ilyenkor nagy a sürgés-forgás az arab családokban. Ünneplőbe öltöznek, az udvaron béget a bárány, amit majd levágnak” – a naplóban így kezdődik az az oldal, amelynek címe: Első utam a sivatagban. Mivel az ünnepek alkalmával általában zsúfolt volt a madina szia-hiai tengerpart, Kálmán társaival együtt útra kelt. Egyszer a sivatag buckái között figyelték a tevekaravánokat, máskor pedig a mintegy ezer kilométer hoszszú tengerpartot járták végig.

„Katonai igazolványunk volt, amely rengeteg előnnyel járt” – folytatta riportalanyom. „A bázis parancsnoka, Mabruk kapitány pedig, aki Kadhafi al-Moammer egyik bizalmas tisztje volt, sokszor kihúzott bennünket a bajból. Mabruk kapitány tagja volt annak a tizenkét főből álló csoportnak, amely Kadhafi vezetésével 1969. szeptember 1-jén megfosztotta trónjától Idrisz királyt, tehát élvezte a vezér bizalmát. Minden év szeptember 1-jén, a forradalom évfordulójának tiszteletére hatalmas katonai felvonulásokat rendeztek a fővárosban. Ilyenkor a tazsurai bázisról sorakoztatták fel a tankokat, mi pedig kísértük a járműveket és készenlétben álltunk arra az esetre, ha valamelyik meghibásodna. Egy ilyen ünnepség alkalmával Kadhafi elnök közelébe kerültem, és ez nagy élményt jelentett nekem.

György Kálmánék harckocsikat javítani utaztak ki Líbiába, a megjavított járműveket a helybeli tisztek lezárták, és azokat csak a bázis főparancsnoka engedélyével lehetett használni.

„Vettem Líbiában egy régi autót, megjavítottam, és azzal utaztuk be a környéket” – mondja György Kálmán. „Egyszer az autónk a bázis közelében elromlott, úgy gondoltuk, van a műhelyünkben egy működőképes tank, azzal vontattuk be a bázisra. Nem is sejtettük, hogy ezzel mennyi szabályt sértettünk meg. Ha nincs Mabruk kapitány, nem ússztuk volna meg börtön vagy kitoloncolás nélkül. Líbiában kezdetben soha nem tudtuk, hogy apróságokért mikor kerülünk nagy bajba. Egy alkalommal például elromlott a teherautónk önindítója, és a bázis szélén tárolt hulladékhegyben volt egy roncs, amelynek alkatrésze megfelelt a mi autónkba. Társam kiemelte, és beszerelte a mi járművünkbe, persze az esetről nem tájékoztatta előre arab felettesünket. Lopásnak minősítették, ami az ottani törvények szerint az egyik legnagyobb bűn. A csehszlovák nagykövetnek és ismét Mabruk kapitánynak köszönhető, hogy nem alkalmazták a törvény szigorát, és barátom esetében eltekintettek a kézcsonkítástól. Az eset azonban tanulságos volt, és emlékezetes marad a csehszlovákiai törvényekhez szokott katonák számára. Amikor az esetről az egyik kinti felettes tiszt értesült, legnagyobb megdöbbenésünkre barátunkon is a líbiai igazságszolgáltatás által jól működő gyakorlatot alkalmazta. Megkereste, letartóztatta, egy négyszöget rajzolt köré a homokba, és közölte vele, hogy „kalabusban”, azaz fogdában van, nem léphet ki képzeletbeli cellájából, amíg a rendőrök érte nem jönnek. Líbiai tartózkodásom alatt nem tapasztaltam, hogy valaki elszökött volna a homokba rajzolt börtönből.” Minden Líbiában töltött év után negyven nap szabadság járt. Az első szabadságra indulva még hárman ültek fel a Prágába tartó repülőgépre, de vissza csak György Kálmán ment egyedül. Társainak elég volt egy év. Leszereltek.

„Kezdetben nem tudtuk, mikor miért néznek ránk gyanakodva az arabok. Egyszer például, amikor líbiai barátainknál, az arab család megsértődött, mert lakmározás közben nem csámcsogunk és böfögünk. A tolmácsunk hosszasan magyarázta, hogy a mi szokásaink szerint illetlenség böfögni, ott viszont csak az nem csámcsog és böfög, akinek nem ízlik az étel.”

György Kálmán a kint töltött három esztendő alatt megismerte az arabok szokásait, valamelyest elsajátította nyelvüket, és ez jelentősen megkönnyítette a helyzetét. A második esztendő már sokkal zökkenőmentesebben telt, amikor a színes televízió ára már megvolt, úgy döntött, marad még egy ideig. Legalább addig, amíg meg nem keres egy autóra valót. Amikor a Škodára is összegyűlt, újabb terveket szőtt, saját családi házról álmodott. Csupán egyetlen vágya nem teljesült még: szeretné családját elvinni Líbiába, és együtt bejárni azokat a helyeket, ahol katonaéveit töltötte. Líbia azonban huzamosabb ideje nem enged turistákat az országba.