Jelek, ünnepek, avagy életet a haldoklásba!

Bár a kérdés megfogalmazása nem teljesen helytálló, még napjainkban is hittudósok és világi tudorok egész hada vitázik afölött, mennyire keresztény vagy pogány szokás a húsvét. A keresztény világ számára egyértelmű, hogy Jézus megfeszítéséről, illetve feltámadásáról emlékezzen meg ezen az ünnepen; a másik táborba tartozók viszont a nem keresztény népek tavasz-ünnepével rokonítják az eseményt, mely a tavaszi napéjegyenlőség dátumához kötődik. Nyugat-Európában magukat a kelták leszármazottainak vélő írek néhány hete ülték meg tavaszünnepüket, mely külsőségeiben nagyban hasonlított a húsvét egyes mozzanataihoz. Jelképek, színek, érzések kavalkádja volt ez az ünnep (is), mely azt sugalmazta: minden elmúlás után van esély az újjászületésre. Ha valahol, hát az ünnepek, illetve azok szimbolikája terén tehát teljesen fölösleges annak boncolgatása, a világ mely része a hívő, illetve a hitetlen; sokkal fontosabb, hogy a jelképeken keresztül megértsük küldetését, s ezt átmentsük a hétköznapokba.

A jelképek nyelvét csak az érti, aki nyitott szemmel és szívvel járja az útját, vallja Lükő Gábor, a 20. század első felének egyik legjelentősebb néprajztudósa, megállapítva, hogy „...hit és hitetlenség sokkal mélyebben gyökeredznek az ember lelkében, mintsem tudományos tételek megzavarhatnák őket”. Próbáljuk most ebben a megvilágításban szemlélni talán legfontosabb ünnepünket!

Nyúl tojta tojás és egyéb furcsaságok

Ha húsvét, akkor tojás és locsolás – a legtöbbeknek legalábbis ez kattan be az ünnep kapcsán (meg persze a pénzszerzés, de ez már tényleg pogány szokás).

A locsolás két rituális mozzanattal is összefüggésbe hozható: az egyik a termékenyítés, a másik pedig a megtisztulás. A víz a legősibb élet- és szerelemszimbólumok egyike; a népköltészetben csakúgy fellelhető, mint a magyar irodalom legnagyobb szimbolikusánál, Ady Endrénél:

„Kiöntött a Tisza a partjára,

kis pejlovam térdig jár a sárba.

Sáros kantárszára a kezembe,

Gyere kisangyalom az ölembe.”

Ezt éneklik Apátfalván, míg a székely így kesereg:

„Árva vagyok, nincs gyámolom,

még a vizet is gyászolom...”

Adytól tudjuk meg, miért éltető és romboló elem egyszerre a víz; Isten, a vigasztalan című versében írja:

„Ő a nagy-nagy Élet folyóvíz,

Zuhogva zúg, kacagva harsog,

Sodor, zúz, ont, fut szüntelen,

Ne fogják gátak s renyhe partok.

Ő a folyásnak akarója,

Melynek forrása s vége nincsen.

Ő minden és vigasztalan,

Egyetlen és borzalmas Isten.”

A népi hiedelem szerint a húsvétkor kútvízzel nyakon nem öntött leány egész évben lusta lesz, s ezért könnyen pártában marad. Bár a vödörrel locsolás nemes szokása nyugati minta alapján időközben kölnivízhintéssé szelídült (néhol csak szagosvíznek nevezik), üzenete változatlan: vigyünk életet a haldoklásba...!

A tojásfestés – vagy tojásírás, Gömörben pedig írozás – valaha a leányok, asszonyok dolga volt, de ma, amikor a tojás már a nagyüzemi termelés végterméke, írása is nagyüzemi módon történik. Ennél sokkal fontosabb mozzanat, hogy ki adja, és ki kapja a hímes tojást, és hogy milyen üzenetet hordoz. Mert a tojás az egyértelmű termékenységszimbólumok egyike. S hogy a húsvétból se maradjon ki az erotika, ezen a ponton ismét Lükő Gábort idézem, aki a Magyar lélek formái című örökbecsű művében ezt írja:

„A húsvéti tojás maga is szerelmi jelkép. Piros színe és díszítményeinek jelentése is elárulják ezt. Igaz, hogy mindegyik legény kap tojást mindegyik lánytól, de nem egyformát. Hiszen van cserelapis, meggyágyas, gerelyés, búzafejes, van égőszíves és szomorúszíves. A közömböseknek mindegy, milyet kapnak, de akit érdekel a lány, olyat kap, hogy érthet belőle. A tojás önmagában is erotikus tartalmú jelkép. Eredeti magyar neve, a mony azért merült feledésbe, mert egy időben a ló heréjének nyelvi jelévé vált, s a csődört egyszerűen monyoslónak nevezték.”

A tojás különben egy sor babonás cselekedet megtételére is alkalmas; Kalotaszegen például a meddő asszonyok férjük vérével keverik össze a fehérjét és a sárgájának fehér magvát, a keveréket holt ember csontjába töltik, és elássák az udvar egy félreeső szegletében. A sokgyermekes emberre azt mondják, a vérével tojást kevertek neki. Hogy a leányok se maradjanak ki a jóból, elárulom: ha a fekete tyúk első tojását kifújják, héjába beleteszik kedvesük egy hajszálát, majd az egészet kereszteletlenül meghalt csecsemő sírja fölé ássák, harmadnap éjszaka csak azt kell megnézniük, száraz vagy nedves-e a tojáshéj belseje. Ha nedves, a legény igaz szívből szereti őket.

Gondolom, ezek után már senki sem lepődik meg a nyúl tojta tojás fölött; ennek eszmeisége – számos irracionális dologgal egyetemben – a 19. században terjedt el tájainkon, német minta alapján.

Feledésbe merült szokások

Egészen sajátos módját találták ki a valószínűleg hunoktól származó székelyek a húsvét ünneplésének, illetve a tavasz köszöntésének. Kokasra lőnek ez alkalommal, mégpedig íjjal és nyíllal. A kiszemelt baromfit először megvádolják, majd rímekbe szedve közlik vele az ítéletet – és lőnek. A népszokás szenvedő alanya aztán az ünnepélyes vacsora alkalmával kerül terítékre. Ahol még őrzik ezt a hagyományt – talán az állatok emberi jogaiért síkra szálló aktivisták közbenjárására –, a kakast ma már céltábla helyettesíti. Arról viszont nem szól az értesülés, hogy az eltalált céltáblát is elfogyasztják-e.

Lényegesen szimpatikusabb húsvéti szokás volt egykor a komatálküldés. Általában leányok küldözték egymásnak az étellel, tojással, kaláccsal, valamint itallal is felszerelt komatálat, és ha a kezdeményezés viszonzásra talált, úgy a komatálküldők testvérré fogadták, s mátkámnak szólították egymást. Ha legények cseréltek komatálat, magázó viszonyba kerültek, s egymást komának szólították.

Itt említem még meg a török elleni háborúk idejéből származtatott határkerülést. Húsvétkor a templom előtt összeverődött férfiak zajongva, kiabálva, énekelve, rigmusokat skandálva, sőt lövöldözve járták be a határt, hogy kiűzzék onnan a gonoszt. A szokásnak megvan a pogány analógiája, hiszen hasonló tavaszi, a gonosz – vagy egyszerűen csak a tél – elűzését célzó zarándoklatokat a nem keresztény népek is végeznek.

Végezetül álljon itt néhány sor a húsvét lélekemelő szerepéről!

Giles Lipotevsky francia szociológus írja, hogy az emberiség történetében beállt az üresség kora; ma az áldozatvállalás mindössze odáig terjed, hogy az ember megszerezze a kényelmét szolgáló eszközöket, hogy még intenzívebben tudja élvezni az életet. Az áldozatvállalásra épülő etika szinte teljesen kiveszett a világból – folytatja a gondolatsort a társadalomtudós –, és ezzel értelmét veszíti Jézus áldozata is. Pedig adott a bibliai példa: a földbe vetett magnak el kell pusztulnia ahhoz, hogy a föld felett új Élet születhessen. A húsvét és a tavasz beköszönte alkalmával tehát az lenne a helyénvaló, ha nemcsak az ünnepet ülnénk meg, hanem kellemes hétköznapokat, a hétköznapi kis áldozatok vállalásához pedig jó erőt kívánnánk magunknak s egymásnak.