Itthon marad a kistapolcsányi ménes?

A tenyésztők számára a vérvonal megőrzése jelenti a legkomolyabb kihívástSomogyi Tibor felvételeBevallom, nem kis megrökönyödéssel olvastam, amikor az egyik magyarországi kolléga az Európai Unióhoz történt csatlakozás hajnalán arról értekezett az egyik nemzeti beállítottságú hetilapban, hogy az őshonos magyar állatfajtákat semmi sem védi a globalizáció káros hatásaitól. Az újságcikkből kiderült, hogy a Hortobágyon békésen legelésző rackajuh, szürkemarha vagy az azokat vigyázó komondor komoly veszélybe került, amikor a nagy magyar puszta fölött is felragyogott az unió mélykék alapon sárga csillagos ege. A szerző szerint a tét az évszázadok során kialakított génállomány megóvása, melyre nézve a többi uniós marha, juh, kutya stb. ol-daláról számtalan veszély leselkedik. A génállomány nemzeti kincs, olyan örökség, melynek megőrzése kutya kötelességünk, szögezte le a szerző; érezhetően a nemzeti érzületre próbált hatni, kétségkívül mégis igaza volt.

Hasonló „nemzetébresztő” szándékkal a szlovák sajtó is megeresztett néhány írást – például a juhtúróról és más, echte szlovák termékekről, illetve azok világ-, de legalábbis Európa-megváltó szerepéről, küldetéséről. Figyelmüket közben elkerülte, hogy a Magas-Tátrában kitermelt fa nem elhanyagolható része nyersanyagként kerül külföldre, de a fent már említett ménesek eladása sem vert fel nagy port.

Csupán néhány száz lóról vagy ennél többről van szó?

Miért értékes?

Lényegesen többről – mondják a lóhoz értők, és ezen a véleményen van Michal Horný mérnök, az ország ma már egyetlen, állami tulajdonban lévő lótenyészetének igazgatója is.

A mintegy ötszázötven egyedet számláló lótenyészet Kistapolcsányban található, és a nemzeti jelzővel is büszkélkedik. Korábban csak állami volt, ám úgy tűnik, a lóállomány apadásával a lótenyésztés nemzeti üggyé vált. A kistapolcsányi sikertörténetről az igazgató tájékoztatott.

„Történetünk szálai az első világháborút követő évekbe nyúlnak vissza – tudtam meg. – A monarchia széthullását követően Csehszlovákia vezetése számára fontossá vált a kistapolcsányi tenyészet, hiszen innen próbálták biztosítani a világégés során jelentősen megcsappant lóállomány pótlását. A térség éghajlati feltételei kiválóan megfelelnek a melegvérű lovak tenyésztésének, így az 1920-as évek elején harminckét lipicai csikót hoztak ide. Ezt követően arabs telivérek, majd huculok, végezetül pedig nóniuszok érkeztek Kistapolcsányba. 1963-tól angol félvérekkel gazdagodott az állomány – ezek utódai viszont már szlovák félvérként váltak ismertté, miután 1993-ban hivatalosan is bejegyezték ezt a fajtát. A hetvenes években egy évtizeden át angol telivérek tenyésztésével is foglalkoztunk, majd áttértünk az arabs telivérek tartására.”

A tenyésztők hozzáértését igazolja az is, hogy a kistapolcsányi lótenyészet kiállta az idők próbáját – azaz talpon tudott maradni. Nem lehetett ez egyszerű, hiszen az államosítást és a szövetkezetesítést követő korszak nem igazán kedvezett a lótenyésztésnek, a hatvanas években például egész egyszerűen osztályellenségnek minősítették ezt a kedves jószágot, „burzsoá csökevénynek” nyilvánítva a lótenyésztést. Mindez az állomány számának alakulását is nagyban befolyásolta; míg az 1950-es években még több mint negyedmillió ló volt Szlovákiában, az ország önállósulásának évében, 1993-ban számuk alig érte el a tizenegyezret. Ma körülbelül nyolcezer igavonót, hátast és parádéslovat tudunk felmutatni, ezek csaknem hat százaléka Kistapolcsányban található.

„1993-ban még öt tenyészet működött az országban – mondja Horný mérnök –, valamennyi magas színvonalú volt. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a lótenyésztés, hanem a mellékágazatok, így a növénytermesztés volumene, illetve a versenypályák minősége európai viszonylatban is kielégítő volt. A szerencsétlen magánosítás következtében négy tenyészet magánkézbe került, az állomány felaprózódott, java része pedig külföldre került. Szlovákia ezáltal egy olyan génállományt veszített el, melynek létrehozása, kinemesítése évszázadokba tellett, és amely örökre a múlté. Felbecsülhetetlen kár érte az országot például az újbarsi nóniusz- vagy a somorjai angoltelivér-állomány eladásával, mivel mindkét tenyészet nagyon jó eredményeket tudott felmutatni. A somorjai versenylovak például kiválóan szerepeltek a Pardubicei Nagydíjon is.”

Hozzáértők szerint már önmagában véve csoda, ha egy kis országban ennyi kiváló fajtát meg tudnak honosítani; az pedig már tényleg hab a tortán, ha tulajdonságaik javítására is futja az erőből. A lótenyésztés ugyanis hoszszú távú vállalkozás, egy emberöltő folyamán alig lehet kézzelfogható eredményeket felmutatni. A csikó hároméves koráig él a legelőn, négyévesen kapja az első leckéket, és még három-négy esztendőbe telhet, míg kiderül, milyen tulajdonságokkal, képességekkel rendelkezik. A tenyésztő csak ekkor lehet biztos abban, hogy javított vagy rontott a vérvonalon, fajtán. Ha ez utóbbi következik is be, a kísérlet nem ismételhető, eredményei nem törölhetők. A tenyésztők számára a vérvonal megőrzése jelenti a legkomolyabb kihívást, s a kisebb tenyészeteket ez szinte megoldhatatlan gondokkal állítja szembe. Egyetlen hibás lépés egész generációk törekvéseit teheti tönkre.

A ló legértékesebb része az általánosan elterjedt nézettel szemben tehát mégsem a bőre – hanem a törzskönyve.

A lótenyészet nem autógyár!

A lótenyészet és az autógyár közötti alapvető különbségre is Kistapolcsányban kellett rádöbbennem.

A Nemzeti Lótenyészet épületei, birtokai egy majdnem negyven kilométer sugarú körben helyezkednek el, ami bölcs megfontolásra vall – ha ragályos betegség üti fel a fejét, nem feltétlenül támadja meg az állomány egészét. A birtok valamennyi része egy-egy fogaskerék az egészben, és egyelőre minden olajozottan működik. Maguk teremtik elő a takarmányt, mellékesen pedig szarvasmarhát tenyésztenek, hogy az értékesítéséből befolyó összeget a lótenyésztésre fordíthassák. Minden mindennel összefügg, az ágazatok egymást egészítik ki.

Hogy hol jön a képbe az autógyár? Miközben a kormány hatalmas erőfeszítéseket tesz arra, hogy Szlovákiában kiépítse Kelet Detroitját, azaz az autógyárakra alapozza az ország jövőjét, egyvalami mintha elkerülné a figyelmét. Az, hogy a gépipari objektumok bármikor leállíthatók, a gyártósorok szétszerelhetők és külföldre szállíthatók – például olyan országokba, ahol a szlovákiainál is olcsóbb a munkaerő. Az eladható, kiváló minőségű hazai termék – jelen esetben a ló – azonban más kategória; csak addig van értéke, míg e tájon „állítják elő”, és rendelkezik az évtizedek, sőt évszázadok alatt kialakított specifikumokkal. Mint például a kistapolcsányi lipicai, melynek előnyös tulajdonságaira a határokon, sőt a tengerentúlon is felfigyeltek.

„A kistapolcsányi tenyészetből származó lipicai abban különbözik a többitől – tudom meg –, hogy mi nem árulunk zsákbamacskát. Egyszerűen minden hozzánk kerülő ló törzskönyvét gondosan ellenőrizzük, és csak a legjobb vérvonalúakat soroljuk be a szaporító programba. ĺgy nem fordulhat elő, hogy defektusokkal, például csökkentett teljesítőképességgel rendelkező egyedek kerüljenek a tenyészetbe. Nagy hangsúlyt helyezünk a teljesítménytesztekre, illetve a ló jellemvonásainak formálására. Célunk továbbra is olyan lipicai lovak tenyésztése, melyek a lovassport bármely területén hasznosíthatók.”

A lipicai előnyei, fegyelme, könnyedsége főképp a fogatversenyeken mutatkozik meg. A kistapolcsányi fogat harmincadik lett a legutóbbi világbajnokságon, melyen hatvannyolc fogat indult. A magyarországi Lázár Vilmos és Zoltán – egyikük négyes-, a másik többszörös kettesfogathajtó világbajnok – a tavalyi bajnokság után öt lipicait vásárolt a kistapolcsányi tenyészetből. Azóta sem győzik hangoztatni, mennyire elégedettek ezekkel a lovakkal, és hogy soha jobbakkal nem dolgoztak.

A Tisztelt Ház tegnap döntött a kistapolcsányi lótenyészet sorsáról, ennek eredményei azonban lapzártánk idején még nem voltak ismertek. E sorok írójának tehát nincs más választása, mint bizakodni abban, hogy a józan ész érvei erősebbek voltak a lókupecek érdekeinél.