Igo Aladárral művészetről, munkáról és a régiekről

Tisztaságot, egy dolgos élet és az alkotó kedv által hozott létre értékeket. Száradnak a szobornak való törzsek, a szorítóban mindig ott van egy megmunkálásra váró darab. A tél beszorítja a mezei munkáról, ilyenkor kedvére faraghat. Mert a tavasz, a nyár, az ősz mindig a munkáé. Ahogy magáról vallja, mindig is gyalogmunkás volt, tán pár év adatott csak, amikor a művészetével kereste a kenyerét. ĺgéretes évek voltak azok, a nyolcvanas évek közepén, amikor régi barátja és munkáinak nagy értékelője, Juhász István egykori szövetkezeti elnök, ma agrárvállalkozó helyet és lehetőséget adott neki az alkotásra. A faanyag engedelmesen formálódik keze alatt, előbújnak a portrék, életképek, az egykori valóság. Amiről mesélni is tud, nem is akárhogyan. Utánozhatatlan palócságával külön fényt, életet visz a történetekbe. Miről is mesél a legszívesebben? Természetesen szülőhelyéről, Hanva történelméről. Az egykor itt éltekről, Tompáról, háborúkról és szép évekről, legendákról és megtörtént eseményekről.

ĺzes mesék a török kortól napjainkig

„Apám is hallotta még a régi emberektől, hogy itt felfelé, a kriptánál (Hanvay Zoltán sírboltja, (a szerk. megjegyzése) volt négy mocsári tölgy. De olyanok, hogy ember nem érte át a törzsét. Mindig emlegették a régiek, hogy ezek alatt a fák alatt párbajoztak a magyarok meg a törökök valamikor. Hát igaz volt! A víz egyszer kimosta a maradványokat. A szónak, ha ki is van forgatva, valami alapja mindig van. A kastélyon a középső ablaknál meg ott volt a vakolatból kidolgozva Petőfi feje. Én még láttam, le is akartam venni, de nem mertem. Ezt is leverték még a JRD alatt, pedig sokat gondolkoztam rajta, hogy lehetne elmozdítani. Szép volt, mintha egy asztal fölül hajolna ki Petőfi, amin egy könyv van. Eltűnt. Akkor még traktorok álltak a kastélyban, meg műtrágya volt benne. Ilyen világ volt. Tompáról sokféle történet megmaradt. Tompa a homokfutóján akármikor felszaladt Rozsnyóra, azt beszélték róla az öregek, apám is így hallotta, igen erős ember volt. Beleállt a vékába, mert akkor még azzal mérték a terményt, és egy állásból felvett egy mázsa búzát. Egyszer mérgében lehajította a Péter nevű kocsisát, mert nem tudta, hogy mennyibe került az istráng. Másszor meg azon vitatkoztak össze, hogy mennyiért kelt el a putnoki piacon a búza, mert valahogy kevesebbet adott érte a kocsis, mint kellett volna. A kocsis azt mondta, hogy az övé is benne volt, erre Tompa megharagudott, és azt mondta, hogy akkor válogassa ki belőle.”

Változó világban

Igo Aladár kicsit szomorkásan nyugtázza, hogy nagyon megváltozott a falu lakossága is, meg az arculata is az elmúlt évtizedekben. Alig van már tősgyökeres hanvai. Szétszéledtek a világba. Egykori tanáráról, Csanda Lajosról szívesen emlékezik meg. „Akkoriban biciklivel járt ide, a Darvas család lányának udvarolt, mindig nálunk találkoztak a kertben, mert a Darvas úr haragudott érte. No ez a Lajos biztatta fel anyámékat, mert apám akkor már a fronton volt, hogy okvetlenül írassanak be polgáriba. ĺgy írattak be Tornaljára a polgáriba, de csak másfél évig jártam, mert jött a háború. Itt volt egy nyíregyházi tanárom, aki csak fél évig tanított engem, mert elvitték a frontra. Falevelet, pávatollat rajzoltatott velem, vízfestékkel festetett. Katonaságnál hasznát vettem, mert amikor bevonultam, a cseheknél igen jó dolgom volt. Munkám van mindenhol, köztársasági elnököknél, minisztereknél, mostaniaknál meg régieknél. Volt becsületem vele. Számát nem tudom, mennyi meg hol van belőlük.”

Tompa Mihályra emlékezve

Annyi biztos, most is számtalan munkája van otthon, nem is szívesen válik meg némelyiktől, mert sokhoz személyes emlék fűzi, a család minden tagjának arcát megörökítette már vagy fában, vagy gipszszoborként. Az alkotás mellett mindig volt ideje és ereje a köz ügyeivel is foglalkozni. Évekig a helyi Csemadokban dolgozott, most is elmegy minden rendezvényre, ha teheti.

1968 nyarán Igo Aladár is ott volt, amikor halálának 100. évfordulóján felbontották Tompa Mihály sírját. „Az akkori igazgató-tanító volt akkor a pártelnök, de az nem nagyon akart minket beengedni. Apám akkoriban a faluban a halottakat öltöztette. Azt mondta édesapám, hogy ő már pedig addig nem halhat meg, amíg Tompát nem látja, még ha csak a csontvázát is. Be is mentünk, akárhogy tiltotta. Szétnéztünk lent. Láttuk Tompát, selyem hálóruhában feküdt. Azt nem ette meg az idő. A koporsóját már csak az imádság tartotta egybe, a fenyődeszkából készült védőtok is igen rossz állapotban volt. A hálóruhája meg a csokornyakkendője maradt meg, ezt a szobrán is lehet látni. Egy foga hiányzott csak, ahogy néztük, megvolt még a szakálla, a bajusza. Semmilyen könyvet nem találtunk lent a sírban. A gyűrűje ott volt az ujján. Azzal az emberrel szeretnék még találkozni, aki levette. Tornaljai volt, tanító, fiatal ember. Lehúzta a gyűrűket és azt mondta, beviszi a múzeumba. Hogy leadta-e a múzeumba, azt nem tudom. Egy könyv, talán imádságos, az a felesége mellett volt, de azzal már semmit nem lehetett csinálni, mert széthullott. Tompa feleségének érckoporsója volt, alatta feküdt a kisfiú csontváza, mellette a játékok, azokat ki is hoztuk, rendbe tettem, aztán úgy kitisztítva tettük vissza a sírba. A sírban fekszik még a fogadott lánya. Sokan nem tudják, hogy Lévay József egyik lányát Tompa nevelte. Hát ezt láttuk.” Igo Aladárnak számtalan története van még a faluról, Tompáról, a régi életről. Ezeket a történeteket meg is festette. A képek, szobrok egy eltűnt világ szépségeit őrzik. Melléjük pedig születnek újak ilyenkor, télvíz idején, amikor nincs kint gyalogmunka – ahogy Aladár bácsi mondaná.